A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zalár József 1825-1914. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zalár József 1825-1914. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. júl. 29.

Zalár József (1825-1914) versei

NÓTA: ZALÁR JÓZSEF 1825 - 1914 (kép)
 

IMRE KIRÁLYFI 

Szép királylány nyughatatlan
A menyasszony-ágyba’;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.

Szép királyfi térdepelve
Estimáját mondja;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Oly buzgón dalolja.

’Leejtettem takarómat,
Add föl édes férjem!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Míg imámat végzem.”

’Nem jön álom a szememre,
Oly hideg van, fázom.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ez legszebb zsoltárom.”

’Beteg vagyok nagy a hőség,
Oh legyezgess, kérlek!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Most könyörgök érted.”

’Jőj pihenni, lankadt vagy már,
Elfárad az elme.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hát az Úr kegyelme!”

’Meddig kell még itt tünődnöm?
Virrad már a hajnal.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hadd köszöntöm dallal.”

’Istenem! Így elhervadni
Szép tavaszkoromban…’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ott fen szebb tavasz van.”

Szép királyfi betegágyon,
Sir mellette nője…
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Én megyek előre…”

Szép királylány özvegyasszony,
De fején a párta…
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.

NÁPOLYI JOHANNA

A kastély csendes. Álmodik a király
S álmában suttog: jer feleségem!
Fényes teremnek ablaka nyitva áll,
Ott a királyné, könyv a kezében.

Olvasna – nem tud; keble szorong, remeg,
Orcája halvány, mint a halálé;
Bomlott hajfürtét sem simogatja meg,
Nem gondol azzal most a királyné.

Jó Ágnes asszony mit tegyen? Egyre vár,
Háló-ruháját most igazítja;
De minden neszre benn terem ő hamar,
És ráfogja: hogy asszonya hítta.

’Menj, édes dajkám! Fenleszek én magam,
Álmodják rólam szépeket, érted?…
„Jó éjszakát! de… óh de hiába van
Az álom – hogyha rettegek érted.”

Jó Ágnes asszony félve kisompolyog,
S csendesen ül meg, mintha alunnék.
Királyné égő homloka csak borong,
’Mint zivatarban a villámos ég.

„Ágnes! Mért nem jösz?… szólj, mi az, a mi zúg?’
„Megrezzenté az ablakot a szél.”
És dúdol a szél, mint a galamb, ha búg,
Jó Ágnes asszony szinte sír, úgy fél.

’Ágnes! Nem hallod? Kard, alabárd, paizs…’
„Kegyelem! Csak a gyűszűm esett le.”
S görög a gyűszű, úgy görög a hamis,
Hogy Ágnes asszony szinte nevette.

’Te nyögsz úgy Ágnes?… fojtanak, ölnek itt?…”
„Fohászkodom, hogy isten az éjjel…”
És Ágnes asszony egyre fohászkodik,
Mignem az álom szárnya födé el…

...Ez ő, Tarenti, lépteit ismerem…
’Hol késel, oh gróf! Szörnyen epesztél…’
’„Bájos királyné! Ismered-e szívem?
S ismer-e az egyebet szerelemnél?”’

’Oly sápadt mért vagy, mint a ki gyilkola?’
„Mért oly féltékeny? Kérdd a szerelmet!”
’Vércsepp!… te öltél, homlokodon nyoma…’
’„Igen! – megöltem a fejedelmet.”’

És nézik egymást szótalanúl, mikép
Éjféli árnyak hold sugárinál…
’”Mi vagyok én most? Szólj, szeretőd-e még?
Szerelmed nem erősb a halálnál?’”

Királyné nem szól, csak szeme tündököl,
S bomlott hajfürtét megsimogatja;
A halvány arcból rózsasugár ömöl,
S mosolyba olvad át piros ajka.

Mosolygó ajkon lágy, susogó szavak,
Édes hosszú csók; csók, ölelés, kéj…
Álmában Ágnest üldözi egy alak,
S fölrettenve kiált: iszonyú éj!…


Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

2026. máj. 25.

Zalár József (1825-1914): Péter király

 Nem érhető el leírás a fényképhez.
Ordit a szélvész, mint az oroszlán,
Reszket a szent jel Esztergom tornyán,
Csak egy-két csillag küzd a sötéttel,
Puha pelyhek közt aluszik Péter.

Iszonyu álom vesz erőt rajta,
Szeméhez kapkod s el-eltakarja,
Hörög s hörgése mikint ha ölnék,
Eltorzult arca csupa verejték…

„Segitség! Gyilkos!… Oh Jézus-Márja!…
Véres az arcom, szemem kivájva…
De mégsem… rémkép, rosz álom volt csak,
Érzem, tapintom: nem, nem vagyok vak!

Mi az? Mit hallok? Dühöng az orkán?
De jó hogy itt vagy hűséges szolgám!
A többit is hivd, az egész udvart,
Hanem sietve, míg jó kedvem tart…

Im jőnek is már… Csak ide gyorsa!
Pezseg a bor már billikomokban;
Tied e serleg Ubaldó prépost!
Ha jól tudsz inni – püspökké léssz most.

Herman, Venceszláv, Ekbert, vitézül!
Három várispán meghalni készül…
Fanyar az élet, de édes a bor;
Mindegy a bölcsnek: menyegző, vagy tor.

Kiáltsátok az első pohárnál:
Sokáig éljen urunk, a császár!
A boszu kelyhe e másik serleg:
Pogány magyarok, ezzel köszöntlek!

A legjavából most egy pohár bor:
Szép lányainkért – nem egyszer, százszor!…
Nem szűnik a vész… Ah, hol vagy Ilda?
Jer, jer, szerelmem, hő karjaimba!

Tudom, ha édes csókod elcsattan,
Szellővé lágyúl a vész legottan…
Hallod-e hogy zúg? … reng a vár sarka…
Tedd hamar ajkad ide ajkamra!”

Reng a vár sarka, zúg, zúg a szélvész,
Most egyet gondol s éjszak felé vész,
Kárpát tövéig bömbölve nyargal,
Majd visszafordul nagyobb haraggal.

Kárpát tövében, ép’ a határon,
Ott van a gyülés, ott van a tábor;
Villog szemökben a boszu lángja,
Vas markaikban gerely, nyíl, dárda…

’Halál Péterre! Én, Vata, mondom.
De előbb mindkét szeme kifolyjon;
Nem, nem Gizella, se nem cseléde,
Ő döfte a tőrt Vazul szemébe.

Árpád fiai száműzve bolygnak,
S ő ül a trónon, nyakán a honnak…
Megjött a hirnök: közelg már Endre;
Most fuss, bitorló, most, ha tudsz merre!

Futott már egyszer, elosont gyáván,
De míg civódtunk Aba kormányán:
Idegen haddal állt a határon,
S megint nyakunkra szorult a járom.

S hogy annál jobban űzhesse kényét,
Eladta a hon függetlenségét,
A császárt védő urának vallja,
S hűbéri adót vet a magyarra.

Ma száz uj ispánt nevez ki, holnap
Az uj urak már meggazdagodna;
Két faj lakmároz a trón árnyában:
A honáruló s a hazátlan.

Bálványt kutatni házunkba törvén
Lopnak, rabolnak – annak az örvén,
A közprédát a király megosztja,
Élik világuk’, foly a tivornya.

Korcsmává lett a királyi udvar,
Rakva az asztal százféle borral,
Német, olasz, cseh ott vigan vannak,
De gyász az élet honn a magyarnak.

Nem gyász az élet; pusztulás, átok!
Nem ember többé, tigris királytok,
Patakzik a vér minden vármesgyén.
Halál fia az, ki nem keresztyén.

Mind oda van, ah, mi szent volt, minden!
De van cserébe egy hamis isten.
Egy fölfeszitett ember nevében
Tapos az önkény a magyar népen.

Hol egy klostor, vagy egyház támad,
Ott többé bizton ember nem járhat:
Megigéz a pap és vizzel önt le,
S keresztyénnek kell lenned örökre.

De ha ős telked visszakivánod,
Ha az udvartól irtózik lányod,
Ha eg pap vádol be a királynak:
Keresztet vethetsz: Mégis pogány vagy!

Igen, pogányok akarunk lenni!
Hazug a hit, ha az erkölcs semmi.
Szégyen egy istent hinni e fajjal…
Fel, fel vitézek!… Im itt a hajnal…

Oh öntsd a földre tüzed, dicső lény
Te vagy az isten, szellemed a fény,
Te szent madarad zászlónk turulja,
Áldásodért esd a magyar ujra!

De szent haragod lángját is hintsed,
Hogy élesitse fegyvereinket,
Gerjeszd fel boszunk tüzét, ha lankad,
Meggyőzhetetlen a te hatalmad.

Vezesd őt s engedd pajzsunkra vennünk…
De im… ott jön már… ott jön fejdelmünk!…
Most virrad a nap, a boszu napja:
Le a kereszttel! Halál a papra!”

S megjöve Endre, de, ah4 nagy búra:
Az egész ország lángba borulva,
Az egész ország vérbe borulva,
De az öldöklést senkisem unja.

Véres  füszál Kelenföld lejtjén,
Halál fia az, a ki keresztyén,
Gellért püspöknek a part kövére,
A mint ledobták, ott ömlött vére.

Mint a galambok, ha jő a karvaly,
Szétrebben a hős királyi udvar…
Fut a király is, nincs aki védje…
Mindjárt elérik… jaj neki! Vége!…

E szörnyü hirt hogy a császár hallja,
Rémítő tábort küld a magyarra…
Hős Béla herceg mért vagy te távol?
Siess hazádba Lengyelországból!

Jön a bitor had… már Béla várja,
S csellel, fegyverrel halált visz rája;
Gyülést tart nyomban a győzelemre,
Ottan fogadja testvérét Endre.

„Király és nemzet – dicsők mindketten!
Vezéri kardom hüvelybe tettem;
Ujra magáé lett Magyarország:
Most bölcsességgel vezessük sorsát.

Keresztülestünk egy nagy veszélyen,
Kiirtva a bün rettentőképen;
De ártatlan is hullt a viharban,
A jó Gellértet megis sirattam.

Fátyolt a multra! Övé a végzet,
Kinek szent fia érettünk vérzett,
Ő akará így… az ő országa
Nemzetek üde és szabadsága.

Ismét Árpád ül István trónjára,
Legyen érette istennek hála!
Erősödjünk meg most szent hitünkben!
Mindent legyőztünk – csak az istent nem.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

2026. máj. 4.

Zalár József (1825-1914): Még gyermek vagy…

 Zalár József
Még gyermek vagy. Gondatlan könnyüséggel
Röpkedsz mint szállongó madár;
Alig vagy itt, már máshová lengél el,
Igaz: minden hely várva vár.

Még gyermek vagy. Ártatlan ajkaidról
Száll a mosoly és zene már;
Méz a mosoly, a zene gyönyörűn szól;
De még nem ég rajt napsugár.

Szemed, mint harmat reggeli mezőkön,
Mindenfelé ragyogva jár,
s mindenkit, a ki előtted megy és jön,
Körülfolysz mint a láthatár.

Ha majd, ha majd csak egy kedves helyed lesz,
S gondokba merülsz mint buvár,
Ha a mosoly, szó, hő szivedben elvesz,
S a szem csak egyre – egyre vár!...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): Kivirított már a mező…

 Zalár József
Kivirított már a mező,
A virágok mezeje,
Leng a szellő mint keszkenő
Szerelmes lány kezibe.

Leng a szellő, lebegteti
A virágok levelit,
Addig leng a míg szemei
A legszebbet föllelik.

Te vagy, te vagy én kedvesem!
Hogy elrejtetted magad!
Igy susog – és szerelmesen
Az ibolyánál marad.

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): A költészet

Zalár József
Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent úgy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.

Holdvilág az – csak hogy forró sugarakkal;
Sokat sötéten hagy, sokból alkot szebbet:
Itt omladékokat épit templomokká,
Amott bitófából formál szentkeresztet...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.