IMRE KIRÁLYFI
Szép királylány nyughatatlan
A menyasszony-ágyba’;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.
Szép királyfi térdepelve
Estimáját mondja;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Oly buzgón dalolja.
’Leejtettem takarómat,
Add föl édes férjem!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Míg imámat végzem.”
’Nem jön álom a szememre,
Oly hideg van, fázom.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ez legszebb zsoltárom.”
’Beteg vagyok nagy a hőség,
Oh legyezgess, kérlek!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Most könyörgök érted.”
’Jőj pihenni, lankadt vagy már,
Elfárad az elme.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hát az Úr kegyelme!”
’Meddig kell még itt tünődnöm?
Virrad már a hajnal.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hadd köszöntöm dallal.”
’Istenem! Így elhervadni
Szép tavaszkoromban…’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ott fen szebb tavasz van.”
Szép királyfi betegágyon,
Sir mellette nője…
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Én megyek előre…”
Szép királylány özvegyasszony,
De fején a párta…
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.
NÁPOLYI JOHANNA
A kastély csendes. Álmodik a király
S álmában suttog: jer feleségem!
Fényes teremnek ablaka nyitva áll,
Ott a királyné, könyv a kezében.
Olvasna – nem tud; keble szorong, remeg,
Orcája halvány, mint a halálé;
Bomlott hajfürtét sem simogatja meg,
Nem gondol azzal most a királyné.
Jó Ágnes asszony mit tegyen? Egyre vár,
Háló-ruháját most igazítja;
De minden neszre benn terem ő hamar,
És ráfogja: hogy asszonya hítta.
’Menj, édes dajkám! Fenleszek én magam,
Álmodják rólam szépeket, érted?…
„Jó éjszakát! de… óh de hiába van
Az álom – hogyha rettegek érted.”
Jó Ágnes asszony félve kisompolyog,
S csendesen ül meg, mintha alunnék.
Királyné égő homloka csak borong,
’Mint zivatarban a villámos ég.
„Ágnes! Mért nem jösz?… szólj, mi az, a mi zúg?’
„Megrezzenté az ablakot a szél.”
És dúdol a szél, mint a galamb, ha búg,
Jó Ágnes asszony szinte sír, úgy fél.
’Ágnes! Nem hallod? Kard, alabárd, paizs…’
„Kegyelem! Csak a gyűszűm esett le.”
S görög a gyűszű, úgy görög a hamis,
Hogy Ágnes asszony szinte nevette.
’Te nyögsz úgy Ágnes?… fojtanak, ölnek itt?…”
„Fohászkodom, hogy isten az éjjel…”
És Ágnes asszony egyre fohászkodik,
Mignem az álom szárnya födé el…
...Ez ő, Tarenti, lépteit ismerem…
’Hol késel, oh gróf! Szörnyen epesztél…’
’„Bájos királyné! Ismered-e szívem?
S ismer-e az egyebet szerelemnél?”’
’Oly sápadt mért vagy, mint a ki gyilkola?’
„Mért oly féltékeny? Kérdd a szerelmet!”
’Vércsepp!… te öltél, homlokodon nyoma…’
’„Igen! – megöltem a fejedelmet.”’
És nézik egymást szótalanúl, mikép
Éjféli árnyak hold sugárinál…
’”Mi vagyok én most? Szólj, szeretőd-e még?
Szerelmed nem erősb a halálnál?’”
Királyné nem szól, csak szeme tündököl,
S bomlott hajfürtét megsimogatja;
A halvány arcból rózsasugár ömöl,
S mosolyba olvad át piros ajka.
Mosolygó ajkon lágy, susogó szavak,
Édes hosszú csók; csók, ölelés, kéj…
Álmában Ágnest üldözi egy alak,
S fölrettenve kiált: iszonyú éj!…
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
