Hegedüs István (1848-1925): Lobog, lobog… 1866.

 

Lobog, lobog szelid csendes lánggal lobog
A tűz kandallomban,
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

M a g á n y o s  láng üres, elhagyott szobában
Ábrándosan reszket
Üres, elhagyott sziv, mely világot vet
Még az emlékezet.

Egykor szívem csendes, nyugodt tengerszem volt,
Az eget tükrözte,
És a csendje a mély sejtelmes moraja
Vegyült halkan közbe.

S a mélyt átragyogták ragyogó csillagok,
Tündökletes álmok…
Mélyén mostan úsznak hullámzó fellegek,
Setétlő hullámok.

Körül erdő zengett, zengő madárdaltól
Most susogva kérdi:
Levelét hullatva a fák sárga lombja:
Többé miért élni?

Hová lett a fénylő, napsugaras tavasz?
Ősz van, bús, kietlen…
Hová lett a fénylő, ragyogó boldogság
Szomoru szivemben?

Andalgva nézem: a tűz kandallomban
 Néha fel-fellobban,
S elmult boldogságom emlékén borongok
Mind-mind álmadóbban.

Mi is a boldogság? A fénynek a szivben
Muló csillanása.
Visszhang, mit a sziv ad a minden rejtélyes
Örök hymnusára.

Elalszik a láng már. Éjfélt üt az óra,
Talán ezt susogja:
Boldogságra mit vársz? Fáradt szived vágyik
Örök nyugalomra.

Elaludt a láng már, sötét hamvas üszke
Már egyet se lobban.
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.

Hegedüs István (1848-1925): Egy új angol költőből

I.
Az élet terhe

Nehéz az élet terhe és ha bár
Áldás vagy átok, kell azt hordanunk,
Kéj árnya bú, remény kételyre vál,
ÜRÖMCSÖPPET rejt  ÖRÖM poharunk.

Tavasz,  hő vágyad, derült eged, e nyár;
Ősz, méla kedved, immár bennetek
Borong láthatlan, mély örök homály
S a csönd, a mely minden dalt eltemet.

Honnét ez érzés túl érzékeken,
Mit nem látva, nem hallva érezünk?
Onnét talán, hol forg, fut sebesen
A sors-kerék, egy sugárt vet nekünk?

Ködlő világ kietlen mélyiből,
Hol álom elhal, míg lejut ide,
Miként félig nyitott ajtó mögül
Tán messzi illat árja tévede?

Te adtad-e, rejtélyes fényvilág,
Hol a zene lakik tul az Időn
És a szülemlő létnek hangot ád
Dal, röpke, öszhang zengve lüktetőn?

Avagy te gondolat végetlene,
A hol testetlen álmok nyugszanak,
Adád ez érzést, mely hévvel tele
Epesztve titkos világba ragad?

II.
E r o s

Hajnalra virradott az É l e t,
Mint szellő szárnyalt a R e m é n y,
A lét boruja messze széledt,
A  S z é p s é g  kelt a hab ölén.
E reggel a föld titka, kéje
Virágok keblén nyugoda,
Mint a jövőnek lángja, fénye
Eros is  e k k o r  támada.

Mult a jelennek lőn a rabja,
S a mának karján álmodott,
A zord Halál visszariadva,
Az Élet játszin mulatott, -
És egyesült a föld az éggel,
Fohásza forrón tört elő,
Rózsaillattól szerte széllyel
Balzsamos volt a levegő.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

Hegedűs István (1848-1925): Megpihent szív…

 
Megpihent szív erdő-mélyen,
Sötét árnyak hűs ölében,
Oh, mi boldog, mintha volna
Elpihenve fél-álomba!

Nyári napnak hő sugára
Árny megett jár búva, játszva;
Túl az erdő széle látszik;
Verőfényben úgy sugárzik.

Tücsök czirpel; madár füttyent,
Rá aztán beáll megint csend:
Csend, a mely lehel nyugalmat,
S ébredő szellőt elaltat.

Fenyvek állnak sűrü sorba’
Rajtuk pihen az ég boltja;
Mintha az ég végtelenje
Rám borulna, átölelne!

Mintha túl, amott a tájék,
A melyen nincs semmi árnyék,
Gyermek-álmok képe volna,
Rajta csüngők – álmadozva.

Ám, hol a fák tömbje mélyebb,
Ott az árnyék mind sötétebb;
S szállván a nap alkonyatra,
Lelkem kétség megragadja.

Túl, ama fény, tán az emlék;
Itt e sötét, a mi lesz még:
Itt az árnyék, ott verőfény,
Ott a híd és itt az örvény.

Híd új léthez, új reményhez,
Hol a szív új vágyat érez;
Hol madárdal vágytól reszket,
A szív érez új szerelmet.

Most menekült csak a zajtúl,
S a szegény szív újra zajdúl…
- Megnyugodni lehetetlen:
Az ember-szív telhetetlen.

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

Hegedüs István (1848-1925): Jósika Miklós

  
- Születésének 100-ik évfordulójára -

Világtörténet! Robogsz útadon,
Előtted leng a győzelem babéra;
Ha jaj, ha vész, ha rom követ nyomon,
Nép, népet sírba dönt, örökre néha,
Virágzó város, hogy ha lesz vadon,
Te nem törődve vele, törsz a czélra,
A néma föld vért, veritéket fölszí
És a világ is új mezté felölti.

Rómának romján támad új hon, és
Népeknek sírját a  utód kutataja;
Velencze fénye eltünt, el tova,
Elhalt a múltba, ama Híd sohajja,
S midőn gyors nyílként száll a gondola,
Egy röpe árny fut át csupán csak rajta,
Pedig ez árnyban múltak árnya éled
És szörnyü dolgokról szólhat mesélhet.

Édes hazám, te is hányszor valál
A „századok mesgyéje”, bús romoknak
Ölén riaszta már a zord halál,
Török, tatár fölöttünk átrobogtak,
S megnyilt előttünk népek sírja már;
Világtörténet, nagy diadalodnak
Utján levertél… mégis újra támadt
E nemzet s újabb diadalra szállhat.
Ki mente meg ki költe föl megint?

Szétszórt romot ki épitett föl újra?
Föltámadás fuvalma meglegyint
S fölkélsz hazám új létre, megújúlva.
S ki a múltak könyvébe bétekint,
Csodák világát látja ott bámúlva,
Világtörténet kosija ragadja
S e nemzet im előre tör haladva.

Ki  mente meg, ki költe föl megint?
A rombadőlt hont hangosan siratva
Kelték a költők: zengzetükre
Épült föl Thebe, Amphionnak lantja
Építé újra élő regekint;
Mert honszerelmünk sír el nem  takarta
S a széttagolt hon egybeforra ismét
És szebb, mint volt és szebb lesz ennél is még.

Mit az időnek árja elborít:
Családok élte, szívek dobbanása,
Szülemlő vágyak s áldó, drága hit,
A szerelemnek örök szent varázsa,
A néma könny, szép csillag fátylakint,
A melyen áttör bűvös szem sugára,
Elröppenő mosoly, kelő remények -
A költő-szívben föltámadva élnek.

S mámorba ejti e letűnt világ:
Nem hagyja veszni örök semmiségbe,
Mi szent, nemes volt, drága eszme, vágy,
Mi annyi szívbe, lángra gyúlva ége,
Letűnt tavaszból egy kicsiny virág,
Kiégett szívnek hamva, szenvedélye
Ragadja őtet ellenállhatatlan
S agyából a múlt új életre pattan.

És látja népe, hogy ez mind övé,
Varázsát érezi a drága múltnak
S miként a repkény foly a rom köré,
Úgy koszorúzza meg a régi múltat.
Oh, e csodát a költő művelé,
Hogy rég  letűntet láunk megújultnak
S a mint a múltat felépítjük újra,
Reményünk támad, ismét lángragyúlva.

Hősök bolcsője*, bárczek szent hona!
Oh, hány nagy árnyék kelt ki a romokból
S kiket födött már régi sír, moha,
Előttünk állnak, délczeg ménük tombol;
Deli leventék vágtatnak tova;
Szüzek arczára hull a lenge fátyol;
Őszinte mély hit, daczos férfi jellem;
Női méltóság, édes szűzi keblen.

(* Jósika hívja így Erdélyt „Zrinyi, a költő” czímű regényében.)

*

Jósika Miklós születésének 100-ik évfordulójára

A párttusák közt honfiérzelem
Köt drága frigyet EGY haza nevében,
Zordon harczok közt szende szerelem,
Melynek fuvalmán támad édes éden;
A büszke jellem hogyha megjelen,
A hűtlen árulás arczán a szégyen
Lobogva gyúl ki, mindez hű alakba’,
Költő, föltámad zengzetes szavadra.

Szavad hatalmán, dicső Jósika,
A múlt szive megdöbben és fölérez
S habár regényed a fantázia
Játéka csak, a sors viztüköréhez
Hasonlatos, a melyben látni a
Jövendő képét, ah, valóban él ez:
Csodás igézet, mert a hon szerelme
Ihlette lelked új életre keltve.

Nagy néked is, oh nagy az érdemed,
Nemzetébresztő költőink sorába’;
Szent kegyelet nyújt koszorút neked,
Az órát, melyben születél, megáldva.
Száz év röpült el és most nemzeted
Fénylő nevek közt fonja dicssugárba
A te neved, mert hogyha él, virágzik,
E lét fényétől neved is sugárzik.

S u g á r z i k, oh, mert hálás a magyar.
Kicsiny sziv az, a melybe hála nem fér.
Mi bántja, e nép feledi hamar,
Ha gyászol, fenségesbet látsz-e ennél?
Oh, mert a jóknak mindig jót akar,
Hálánál szentebb érzést soh’sem ismer:
Költő, hogy e nép háláját kinyerted,
Ez legszebb pályabére érdemednek.

Budapest, 1894. április 16.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve és a Jósika Mikós születése 100-ik évfordulójának emlékére tartott ünnepély. VI. Szerkeszti: Ferenczi Zoltán. Kolozsvárt, 1894.

Hegedűs István (1848-1925): Egy hölgynek

 
Elérted azt most, mi elérhetetlen,
Most érted azt is, a mi érthetetlen,
Tudatra ébred most szivedbe minden,
A mit a létel titka költ a szivben:

Egy néma vágy, mely mindig azt beszéli,
Mily édes volna itt örökké élni,
Egy álom, mely lepelt föd a valóra,
S a lelket ringatón ölére vonja

Egy érzelem, mely sejteti te veled,
Hogy nem bolyongás, szent czél itt az élet,
Egy sejtelem, mely messzi röptü szárnnyal
Egyszerre mult – jelen –, s jövőbe szárnyal;

Egy gondolat, mely megtanit te téged
A nagy titokra, hogy mi ez az élet:
Egy perc, mely mindig végtelenbe nyúlik,
Öröklét, mely a percben mindig múlik.

Mit rejt magában az éj méla csöndje,
Midőn száll a vágy néma szárnyú röpte,
S a perc oly édesen repül a szárnyon,
Hogy kéje mondja, hogy való nem álom;

Midőn lehull az éjnek fénylő szárnya,
Mint alvó gyermekére, a világra,
S az ajk elhallgat nehogy megzavarja
Az álmot,melyet sző a szivnyugalma;

S mit rejt magába kelyhe a virágnak,
Ha rá a hajnal fény sugári szállnak
S fejét feléjök némán fölemelve
Oly édes illatot lehel ki kelyhe;

Mit mond oly szépen a madár dalában,
S mit hallgat el ő örök hallgatásban,
S a természet mit tart örökre rejtve,
Mi szól, mi él csak néma érzelembe;

Egy szál, mely a sast csendes nyugalomra
Magasból is fészkéhez visszavonja,
Egy vágy, lehelet, illat, dal, szó, minden,
Mi tartja lételünk örök bilincsen:

Te mind átérzed mostan ezt szivedben,
Midőn elvész egy édes sejtelemben,
Mely szent titokkal zárja szivedet be,
Mit annak csöndje tart elzárva-, rejtve.

Legyen a perc örökre édes emlék,
Mint a kehely egy harmatcsöppet rejt még
Ha jön az alkony, mert a hajnal óta 
A hervadástól életét megóvta!

Ne kérdd, ne tudd, hogy mily rövid e lét itt,
Ha tudod, álmod akkor éri végit:
Hiszen a perc csak addig örök édes,
Mig nem érzed, mint múlik, semmivé lesz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Hegedűs István (1848-1925): Lekaszált fű

 
Alig szólalt meg a kakas az udvaron,
Munkába fogtanak a réten a kaszások;
S le is vágtak korán a fénylő harmaton
Himes mezéből egy virágos hosszú sávot.

A suhanó kaszák együttes ütemén
Nagy, széles pászta nyíl és hull az rét fű rendje;
Két izmos ifju ott, egy lány és egy legény
A sorokat a nap felé forgatja rendre.

Szemök ragyog. E két sziv arany fonalát
A szerelm közös fonattá szőtte egybe,
Az új fű illata a lelkök járja át,
Az ébredő vágyak kéjmámorába ejtve.

Kaszálás! Mámorod’ mint ők átérezem,
Látom korát megint az édes gerjelemnek,
Midőn oly gyermeteg szivvel a réteken
Kérdém: melyik virág lehel ily hő szerelmet.

Kaszák halk ütemén a mint a fű omol,
Meghozza illatát a régi drága multnak;
Szétszórta az Idő, ki mindent letarol,
Hervadt virágait, a melyek sorra hulltak.

Hejh, életünk ilyen! Mint buja zöld mező
Viránya leng körül, minket csábítva csalva
És gyorsan eltűnő látványt idéz elő
Egy gyöngéd kéz csodás, varázslatos hatalma.

Mi rohanunk vakon s a még alig hasadt
Bimbókat is mohón letépjük telt marokkal
S elkábít a gyönyör és még időt sem ad
A virág illatát élvezni nyugalommal.

Legszebb csokornak is le kell hervadnia,
Hogy édes illatát élvezzük a virágnak;
Ápril varázsa már el messze tünt tova,
Emléke él csupán, mely illatával áthat.

Tilalmas kert nekünk örökké a jelen.
Oh jaj, az ígéret földére senki sem lép!
De vesztett édenünk,ha eltün hirtelen,
Átadja illatát, mely él mind édes emlék.

Talán a lekaszált fű hervadása int,
Mily röpke itt a fény és lelkét kilehelve
Kakukfű, majorán, vadszegfű, rozmaring,
Minden virág együtt egy karba olvad egybe.

És zsong egy halk zene… A bűve úgy leköt,
Hogy fölsóhajtanak az öregek is hallván,
Térdökre hajtva le mélűzva agg fejök,
Szerelmes ifjak is ledülve malmok alján.

Éjjel, ha a csalit forrása zúg, zokog
És száll az g felé száz illat egyesülten,
Bűvölten a szivünk el – vissza vágyni fog
S a drága mult időn mereng, a rég letünten.

E tiszta mult ölén megifjul, mert hiszen
Ha abban elmerül, csodás nyugalmat élvez,
Az emlékekben úgy elmélyed édesen,
Mint fűhalomra dől, hol menta-szagot érez.

Oh még meghalni is ily ágyon vágyom én
És érjen a halál, a mikor ép kaszálnak,
S ha már leszáll a nap s rakott szekér füvén
Térvén haza felé a lányok kaczaráznak.

A csöndes alkonyon daluk ha zengni fog,
Visszhangját költi föl a távol messzi multnak,
Fölöttem az égen a bágyadt csillagok,
Mint oltár lángjai, szép rendbe mind kigyúlnak.

S lehúny nehéz szemem; mély álom mákonyát
Ráhinti a halál és föl az égbe szárnyal
Végső leheletem, a lengő légen át,
Az ujonnan kaszált fű édes illatával.

(Theuriet A. után franciából: Hegedűs István)

Forrás: Budapesti Szemle CIX. kötet, 1902.

Hegedűs István (1848-1925): Petőfi jelszava

 

Óh szent szabadság, éltünk lelke te,
Óh szerelem te, lelkünk élete:
Ti voltatok a költő jelszava,
Kinél a szó már férfi-tett vala.

S elégett lelke szerelem tüzén
S elégett élte harczok lánghevén:
E lángból kelt ki mint féniksz-madár
És messze tünt az örök létbe már.

Hogy élt miköztünk s álom nem vala,
Azt hirdeti még lángoló dala,
Hogy férfi-jelszó nem volt lenge szél,
Arról halála hangosan beszél.

Ma férfi-szó csak üres, puszta lég,
Ma férfi-jelszó színes buborék,
Jelenj meg, költő, támassz új hitet,
Hogy férfi-jelszó lesz még férfi-tett.

Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.