Pünkösdjárás*

    „Kikeletkor jó pünkösd havában” nagy készülődésben van a magyar falu sok apró gyermeke, leánya. Csapatok alakulnak, termet és tudás szerint rendbe szedelőznek, verselnek és énekelnek. Nem könyvből, hanem emlékezetből kerül elő a mondanivaló és a tanítómester egy-egy idősebb falusi nénike vagy bácsika, aki gyermekkora kedves hagyományát kelti életre, miközben megtanítja a kis utódokat a pünkösdjárásra. És amikor a magyar tájra rákösz9nt a pünkösd ünnepe – ahogy Balassa Bálint beszél róla:

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörü ideje
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbitő szele…”

- a falvakban sorra megjelennek a pünkösdjárók kedves csapatai.
    A régi népszokást különösen a Dunántúlon sokfelé ismerik. Szinte ahány falu, annyiféle a pünkösdjárás. A játékforma főbb részei megegyezők, ezek: a királyné hordozása, a pünkösd-himnusz, a játékos tánc, egy babonás jókívánság, hogy a gazda földje jól teremjen s végül az adománykérés. Manapság az egyes részek rövidülnek, sőt el is maradnak. Legfeljebb egy-egy töredéket őriznek és formálnak ki jobban az egyes csapatok. Valószínű, hogy a pünkösdjárás valaha terjedelmesebb vers-, ének- és játékegyüttes volt. A Dunántúl különböző tájain öregekkel és fiatalokkal folytatott beszélgetések nyomán sorra előkerültek a pünkösdjárásnak jó kiformált, legrégibbnek és legteljesebbnek látszó részei. Ezeket a hagyománydarabokat összeillesztve a pünkösdjárás teljes formáját próbáljuk bemutatni. Olyanféle munka el, mint amikor egy széttört korsó darabjait keressük és a pincéből, a padlásról kell összeszedni a cserepeket, ahová széthullottak.
    Sebestyén Gyula a Dunántúli Gyűjtés-ben a dunántúli pünkösdjárók verseinek jó részét összegyűjtötte. Dallamokról, előadásmódról azonban nem írt. A Sopron-megyei Vitnyéden az öregek még emlékeztek a pünkösdjárók táncára és arra a dallamra, amelyikre a pünkösdi-tánc figuráit járták. A szanyi fiúk, de még inkább a galamboki leányok, akik olyan kedvesen mondogatják egymásnak ezt a szójátékot:

Hová való galambom
Galambokra galambom!
Mit visz galambom?
Galambot galambom!
Kinek viszi galambom a galambot?
A galamboki galambomnak Galambokra, galambom!

- ezek a szépbeszédű Zala-megyei leányok, akik így játszanak a szavakkal – a dallamos verselés módját tartották meg híven.

*

    A pünkösdjárók 12-14 éves leányok, vagy kisebb fiúk. Néhol a legények is megünneplik a pünkösdöt, lóháton, de ez már a pünkösd-ünneplésnek nem az a szertartásos játékformája, amelyről most szólni kívánunk. A leányok és fiúk pünkösdjáró játékában 5-, 6- vagy 7-en szerepelnek. Néhol már csak 3-an járnak, a régiek viszont 12-es csoportokról is tudnak. A szereplők között a legbájosabb és a legkisebb a pünkösdi királyné. Mindössze 4-6 éves, de nagyon csinos. A csapat két tagja kézen hordozza vagy vezeti. Előttük jár a beszóló, a királyné és a hordozó mögött pedig a menet legvégén, a tárasság leghasznosabb tagja: a kosaras. Félkézre akasztott kosarában tojást, kalácsot és egy kis aprópénzt szed a háznéptől. Ez a pünkösdjárók keresete. Mert a pünkösdjárás nemcsak tisztesség ám a háznak! Úgy illik, hogy egy kis ajándékot adjanak a gyerekeknek. A népszokás virulásának ez is fontos kelléke. A pünkösdjáró csapat színes és eleven kép. A leányok lefésült haja pántlikákkal és virágkoszorúval van díszítve. Vitnyéden a pünkösdölő leányok fehér ruhába öltöznek. Hímzett fehér ingváll, keresztbe átkötött rojtos rózsás-fehér nagykendő és kurta, bő szoknya az öltözetük A kezükben virágot bot, melyre ketten, régebben négyen rojtos szélű, színes selyemkendőt kötöttek. Ezt úgy kell emelni, mintha zászló lenne. Két zászlós elöl megy, két zászlós hátul. Néhol négyen nagyobb színes selyemkendőt visznek sátorformán kifeszítve. A kendő alatt, mint valami templomi körmenet baldachinja alatt lépked apró léptekkel és komoly képpel a pünkösdi királynő. Állítsuk mellé a párját: a pünkösdi királyt. Sajnos, reá már nem emlékezik a dunántúli néphagyomány. Azonban a régi feljegyzésekből s az Alföldről és Erdélyből tudjuk, hogy egykor ő volt a fő személy és a királyszerepet bizonyára azért foglalta el a királynő, mivel leányok kezére került a játék. Nekik kedvesebb a királyné-szerep. A királynéról mondanak minden szépet:

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél.
Piros pünkösd napján,
Hajnalban születtél.

Csak a királynéról beszélnek így a pünkösdölő leányok. A pünkösdi királyt pedig – akit régen vőlegénynek is neveztek – hűtlenül elmellőzték. Egy ideig mint néma szereplő járt a csapatban. De ma már egyáltalán nem kell a pünkösdölő leányoknak a vőlegény (legalábbis a játékban nem!)
    A galamboki leányok színes ruhában pünkösdölnek. Bársony vagy kasmír szoknyáik színe piros, kék, lila, zöld. A kurta szoknyához gombos harisnya illik, amelyre rászőtték a színes gömböket.
    A szanyi fiúk öltözetében kitűnik a piros mellény. Úgy hívják, hogy puruc és állítólag 120 méter zsinór van minden ilyen kis mellényen, azonfelül két sor gomb.
    A pünkösdjárók ünneplő ruhái, színes selyemzászlói, a leányok virágkoszorúi mellé idézzük fel a magyar falu tavaszi, nyáreleji képét: a fehérre meszelt házakat, a zöldbe borult fákat és a tisztára söpört udvarokat, a pünkösd délelőtt napsütését, - akkor körülbelül előttünk áll az a felejthetetlen látvány, amelyet pünkösdjárásnak nevezünk.

*

    A színes menet bekanyarodik az első udvarra. A párok méltóságteljes, ünnepélyes mozgással felsorakoznak az ajtóval szemben. Előlép a beszóló és ilyesfélét mond: „szabad a pünkösdjáróknak?” Ha kedvező választ kapnak és a házbeliek lejöttek, - a pünkösdjárók énekszóval elkezdik az ősi játékot.
    Első énekük körülbelül így hangzik:

1.
A pünkösdnek jeles napján
Szentlélek Isten küldetett,
Erősítse a szívüket
Az apostoloknak.

2.
Melyet Krisztus igért vala
Akkor a tanítványoknak.
Midőn mene mennyországba
Mindenek láttára.

3.
Tüzes nyelveknek szólása
Úgy, mint szeleknek zúgása,
Leszállott az ő fejükre
Nagy hirtelenséggel.

4.
Dicsértessék Atyaisten,
Mindörökké Fiúisten,
Szentlélekkel egyetemben
a nagy Úristenben!

    Néhol az ének mindegyik szakasza után mondóka következik:

Segélje mi királynénkat,
Kis királyné asszonyunkat
Álle-alleluja.

    Dallamos, litániázó hangon mondják a következő verseket:

Piros pünkösd napján
Mindenek újulnak,
Az erdők és mezők
virágzásba jutnak.

Rózsák, liliomok
Mind most virágzanak,
Mind az Úristennek
Szolgálni akarnak.

Drága szent malasztját
hogy használni tudjuk,
Mi is az Istennek
Szolgálni akarunk.

    A „mindenek újulnak” kifejezés nem mai keletű. Balassa Bálint 1580 körül írt sorai jutnak eszünkbe:

„Újul még a föld is..”

„Szép zölddel beborult
Virágokkal újult…”

„Mint szép virágos fák
Meg nem újulhatnak.”

    De nemcsak a kifejezés ilyen régi divatú szépsége költészetünknek, hanem éppen olyan hagyományosan él a magyar költészetben ez a gondolatpárhuzam is:

Mindenek újulnak…
Rózsák, liliomok…
Mind az Úristenek
Szolgálni akarnak.

    Ugyancsak megvan más Balassa költészetében az Áldott szép pünkösdnek kezdető versében:

„Te nyitod rózsákat meg illatozásra…
Ujul még a föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.”

    A beleszólónál és a királyné kezében bokrétás pálca van Ennek a régi neve cinkus, vagy ácintus. Mintha a királyi jogart jelképezné. A pünkösdi királynő csengő cérnahangján ezt a régi szót is emlegeti:

Noha kicsi vagyok,
Nagyot nem szólhatok,
Mégis az Istennek
Szolgálni akarok.

Ácintus, pácintus,
tarka tulipános,
Hintsetek virágot
Az Isten fiának.

    Vitnyéden ezeket énekelve, körüljárják a királynét és virágot hintenek a fejére.

Szentlélek áldása
Szálljon erre házra,
A benne lakókat
Indítsa vígságra!

    A rábaközi fiúk a pünkösdjáráskor költői hasonlatokban bővelkedő verset mondanak:

Mi van ma, mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Holnap lesz, holnap lesz
A második napja.

Jó legény jól megfogd
a lovad kantárát,
Hogy le ne tépázza
A pünkösdi rózsát.

Jó leány, jó leány,
Vigan ünnepelhetsz,
Templom után estig
Örömre repülhetsz.

Jó leány, jól megfogd
Az öröm kantárát,
Hogy pünkösdi táncba
Bú ne szegje szárnyát.

    Az öröm kantára” olyan elvont hasonlat, amely semmiképp sem származhatik egyszerű embertől, főképp nem a gyermekektől. Tollforgató ember lehetett, aki a népi kezdősorokat megtoldotta a szép gondolatpárhuzammal, hogy ne csak a lovad kantárát fogd, hanem az öröm kantárát is, és a „pünkösdi táncba bú ne szegje szárnyát” ifjú jókedvednek.
    A figyelmeztetés éppen jókor van, mert a játék legmozgalmasabb képe, a pünkösdi tánc következik ezután. A pünkösdölők páronként összefogóznak. A kézfogás körülbelül vállmagasságban történik. Friss énekszóra a felsőtest jobbra hajlik; eközben három csárdásszerű toppantás van jobbra, a harmadik erős dobbantás; a felső test balra hajlik és eközben három lépés van balra, a harmadik ismét erős dobbantás és így tovább („sajátos magyar táncütem”). A lábak mérsékelt terpeszállásban vannak. A táncoló lépéssel egészen rövidek, szinte egy helyben topognak. A párok lassan-lassan balra forognak, csak a királyné asszony áll, kezében a pálcások lobogós selyemzászlója. Versszakok végén kis szünetet vesznek. Erre mondják, hogy „monikáznak”, azaz csípőre tett kézzel ringatják a derekukat a kisleányok.
    Régen a dudás is elkísérte a pünkösdjárókat. Akkor még jobb keresetük volt és az adományokból tellett a zenészre. Ma úgy táncolnak, ahogy maguknak énekelnek.
    A táncnál mondott ének híven festi a falu régi pünkösd-ünneplését. A legények négyágú bokrétával járnak, a leányok haja háromágban van fonva, a menyecskék utcán üldögélnek, a gyerekek a porban heverésznek, az öregasszonyok pogácsát morzsolgatnak, az öreg emberek csutora borocskát szopogatnak és úgy várják a pünkösdjárókat. Minden vers végén dallamos, dudahangot utánzó szavakat énekelnek:

Elhozta az Isten
Piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk
Királyé asszonykát,
Enej, denej, denejde,
Enej, denej, denejde,

Ifjú leányoknak
Háromágú haja,
Ifjú legényeknek
Négyágú bokréta,
Enej, denej, denejde,
Enej, denej, denejde,

A mi királynénkat
Nem is anya szülte,
A pünkösdi hajnal
Rózsából nemzette,
Enej, denej, denejde,
Enej, denej, denejde,

A szép menyecskéknek
Utcán az ülésük,
A kis gyermekeknek
Porba’ heverésük.
Enej, denej, denejde,
Enej, denej, denejde,

Öreg asszonyoknak
Porhanyó pogácsát,
Öreg embereknek
Csutora borocskát.
Enej, denej, denejde,
Enej, denej, denejde.

   A pünkösdjárók jókívánságaikat igyekeznek tréfásan előadni:

Adj Isten minden jót,
Áldj meg itt minden lakót,
Legyen itten pünkösdkor,
azután is mindenkor

Pénz, posztó paripa,
Széna, szalma, szalonna,
Bor, búza, békesség,
Finom, fürge feleség!

    A tréfás asszonánszok (szóeleji rímek) szívet melegítően jellemzik nyelvünk különös szépségeit. Így csak a nép tud beszélni amely hosszú évszázadok értékeiből válogat és őriz ennyi szépet.
    Különös jókívánság van a játék végén. Ketten elkapják a kis királynét és amilyen magasra tudják, fölemelik, mialatt mondják: „Ekkora kenderjük legyen!” Már tudniillik olyan magasra nőjön a gazda kenderje, amilyen magasra a királynét emelték. Újra felemelik és mondják: „Ekkora kenderjük legyen!” Harmadszor is: „Ekkora kenderjük legyen”.
    A jó királynénak nevetni nem szabad még akkor sem, ha csiklandozzák vagy a fátyolát fellebbentik és az arcát kíváncsiskodva nézik.
    Természetesen az adománykérés is versben megy. A szanyi gyerekek így kéregetnek:

Adjatok, adjatok,
Egy vagy két krajczárt,
Királyné asszonynak,
Hadd vegyünk pántlikát.

    A somogyi leányok ilyenféléket mondanak: „Segélje mi királynénkat, kis királyné asszonyunkat, pár garassal, pár hatossal, katona forintokkal”. Még egy „elmenő verset” énekelnek – amely valószínűleg a karácsonyi játékokból keveredett ide, mivel a csillagkísérésről szól – és ezzel a verssel vége a játéknak:

Már minékünk el kell menni,
Csillag után kell sietni,
Mert a csillag nem vár minket,
mindörökké amen.

    A kosaras elteszi az ajándékot: a lisztet, sót, tejet, a tojást, a kalácsot vagy az aprópénzt. Köszönnek, a színes csapat kilép az utcára és elballag a szomszéd házhoz.

*

    A régi városok és falvak a tavaszi jeles napok alkalmával tartottak olyanféle ünnepélyt, amely sokban hasonlít a bemutatott pünkösdjáráshoz. Májusi királynak és menyasszonynak öltözött a legszebb ifjú pár. Körmenetben járták a helységet, a kísérők zajban énekeltek, lombot és virágot hintettek. Ezzel fejezték ki azt az örömet hogy a tavasz legyőzte a zord telet. A májusi király díszmenete a jobb időt, a jobb termést jelentette: ahová lépett, ott könnyebbé vált egy évszakra az élet.
    Ma a pünkösdjárók a pünkösd-himnusszal kezdik a játékot. Régi templomi ének ez, amely már az első katolikus és protestáns népénekgyűjteményekben – mintegy két évszázaddal ezelőtt is – „régi ének” felírással van megkülönböztetve.
    A természet megújulását ünneplő versekbe istenszolgálatra buzdító és nevelő célzatú, intelmező sorok kerültek. Ezek a kereszténység századaiból valók.
    Régibb nyomokat őriz a királyné szerepeltetése, a pazar virágdíszítés, a pünkösdjárók tánca és a királyné felemelése. A királyné felemelésében, vagyis babonás jókívánságuk termésszaporító erejében  annyira hisznek, hogy ahol nincsenek megelégedve a fogadtatással és az ajándékokkal, ott távozáskor a királynét leültetik a földre és úgy mondják: „Ekkora kenderjük legyen”. Vagyis, hogy a gazda kenderre ki se keljen, - maradjon a földben. Figyelemreméltó régi vonás az is, hogy a jó királyné nem nevetheti el magát. Arra kell gondolnunk, hogy régen csak azt az ifjút fogadták be a felnőttek társaságába, aki kiállott bizonyos legénypróbát. A legénypróba egyik követelménye volt: megőrizni az arc nyugodtságát akkor is, ha nevettető dolgok történtek. A pünkösdi király csak a próbát kiálló legény lehetett. Innen származhatik, hogy a pünkösdi királynétől ma is megkövetelik a komolyságot, ha nem is legény hanem csak picike kisleány az illető.
    A falusi pünkösdjárók még sok ilyen mozzanatát őrzik a régi játékoknak, amelyeket feljegyezni és kivizsgálni érdemes lesz.
A Dunántúlon általában a játéknak azok a vonásai domborodnak ki, amelyek leányosabbak: tartalomban a vallásos énekek, a királyné szépségéről szóló versek, külsőségekben pedig a pazar virágdíszítés a sokszínű ruha, a mutatós megjelenés és a pünkösdi tánc. A pünkösdjárás ebben a formában igazi tavaszjárás. Ha kifejezője annak a meleget ontó, bimbót bontó, termést növelő boldog időnek, amelyet ismét BALASSA szavaival festünk:

„Te nyitod rózsákat meg illatosra,
Néma fülemüle torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.”*

VOLLY ISTVÁN

(* A pünkösdjárásnak olyan kiteljesedett formája, amely egymagában foglalná az itt ismertetett összes mozzanatokat, - aligha van manapság. Az eddig ismert játékok között legteljesebb a Sopron-megyei vitnyédi leányok pünkösdölése. Ezt a játékot a rádió hanglemeze vette. A néprajzi hanglemez-sorozatnak ezt a kedves darabját, a vitnyédi leányok pünkösdköszöntő, friss hangját különösen figyelmébe ajánljuk a magyar népszokások minden barátjának.

Irodalom (főképp a dunántúli pünkösdjárókról): Sebestyén Gyula: Dunántúli gyüjtések, Kisfaludy-Társaság, 1906;Roheim Géza: A magyar néphit s népszokások; Volly István: Népi játékok, I., Egyetemi Nyomda, 1938; Ethnographuia – Népélet több száma; Magyarság néprajz, III., Egyetemi Nyomda 1936. A pünkösdjárók dallamaiból írta Kodály Zoltán a Pünkösdölő c. nagy gyermekkórusát.

(A dunántúli játékok áttekintése)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 5. sz. 1939.

Móra László (1890-1944): Magyar lélek

 
Büszke vagyok, magyar vagyok,
Ősapáim ősi jussán
Ezer éve szántogatok!
A lelkem is ezer éves…
Voltam nemes, voltam béres.
Voltam küllő, máskor kerék,
Gémeskúton kő-nehezék,
Meghajszolt vad, és árva rab,
Égő könnycsepp, rút sárdarab.
Álltam gátat török ellen,
Labanccal is verekedtem.
Piavenal haldokoltam,
Trianonban martir voltam…
- Mind azért, mert magyar voltam!

S mi vagyok most? Nyugtalan szél.
Zokog bennem kelet és dél,
Vergődik a ma, a holnap,
Kétkedések ostromolnak.
Sír bennem a magyar lélek
- Porszeme egy ezredévnek -
Mert a Tisza-Duna tájon
Osztozunk a régi átkon
S egymást marva, egymást tépve,
Hahotázók örömére
Fogyatkozunk, mint a darvak, -
Vándorai nagy viharnak…

Sir bennem a vers, az ének,
Sir bennem a magyar lélek,
Mert megfogytunk, alig vagyunk
Hű magyarok,  jó testvérek!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 5. sz. 1939.

Gárdonyi és a népművelés

 

    Gárdonyi Géza a magyar falu igazi szerelmese és a magyar paraszt melegszívű, művészi ábrázolója. Gyermekkora jó részét falun töltötte, majd tanítóskodásának évei is hosszú időre oda kötik. Pátka, Hejőcsaba, Sály, Karád, Devecser, Sárvár, Dabrony azok a falvak, melyekben Gárdonyi hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott, s amelyeknek népéről és életéről annyit írt későbbi műveiben. Egészen természetes tehát, hogy a falu szerelmese és tanítója a nép művelődésének problémáival is sokat foglalkozott. Gárdonyi tanítóéveit újságíróskodás követte. Az író ezt a hivatását is szerette s munkáját lelkiismeretesen és felelősségének tudatában végezte. Véleménye szerint a hírlapírónak az a munkája a művelődésben, ami az első ekéé az ősparlagon. Úgy tartja, hogy újságjainknak a a legnagyobb hibájuk, hogy Budapest számára készülnek, pedig az egész ország számára kellene őket szerkeszteni. Világosan látja azt is, hogy a könyvetlen millióknak a hírlap szállít minden nap új gondolatokat. A hírlap szoktatja őket a betűre, olvasásra. A hírlap mozdítja ki a helyhez kötött embert gondolkodásának kicsinyes posványából. Azok a hírlapnyalábok, amelyek hajnalonkint szerteszét szállanak az országba, a szellemi világosságnak kévékbe kötött első sugarai. A nemzeti művelődés fontossága azonban akkor sem csökken Gárdonyi lelkében, amikor már az egri remetelak lakója és csak az irodalomnak szenteli életét. Ebből az időből való vallomása: „Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.”
    A pedagógusok összegyűjtötték és megvizsgálták a tantóélményeket Gárdonyi műveiben, s megállapították, hogy a pedagógus Gárdonyi korát megelőzte és sok tekintetben a mai tanítónemzedéknek is példaképül szolgálhat. Ha a népművelés szempontjából tekintjük át Gárdonyi műveit, bennünket is az lep meg hogy az író hosszú évtizedekkel ezelőtt ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozott s ugyanazokat a célokat tűzte ki, amelyekkel ma is vesződünk és amelyek felé újult erővel haladunk.
    A SZUNYOGHY MIATYÁNKJA című regényben egy Gömör-megyei falucska tanítója nem hivatalt robotol hanem valami szent gyönyörűséget érez abban, hogy azt a kis falut műveli. Vasárnap délutánokon csak úgy, a maga ötletéből összehívatja a falu öregeit, s alkalmas időben az udvaron, télen az iskolában tanítja őket. Beszél nekik mindenféléről, amit még nem tudtak: a föld forgásától kezdve az aradi akasztófákig, - mindenről, amiről gondolta hogy okosítja őket. Vagy beszélt arról, amit maguk kérdeztek, amiről tudni szeretek volna.
    A BIBI című regényben Szőcs Péter az iskola mellett, hármas telken, negyven méter hosszú, szép nagy házat építtet. A falu népe sehogy sem tudja kitalálni, mire lesz jó az emeletes ház a falu közepén. A világot járt Szőcs Péter azután elmondja, hogy egy kis akadémiát akar ott alapítani, falusi akadémiát. Az olasz városok akadémiáinak a képére. Vagyis a tudománynak, az irodalomnak és a művészetnek egybe való kerekítésével Az ilyesmi hiányzik Magyarországon. Legalább egyet kell létesíteni hogy aztán minden megye kedves kapjon az utánzásra. Ezeknek az akadémiáknak a kultúrhatása aztán kisugárzik idővel a megye minden községébe. Ez lenne a helyes nemzetiségi politika! Akadémia falun! A mi kis nemzetünk csakis  kultúrájával maradhat fölötte a nemzetiségeknek és idegen népfajoknak. Iharszegi akadémia! Az első nap nyilván nevetnek majd a szón. A második nap már gondolkoznak rajta.
    Népünk legalább ötszáz évvel elmaradt. Lelkileg nem rossz faj, de a nevelésével eddig nem foglalkozott senki. Durva. Nem gonosz. Csak mint a gyermek: túlságosan testi még. Éppen azért föl kell emelnünk műveletlen sorából, el kell vezetnünk a XX. századba. Tanítani kell őket onnan kezdve ahol a tanító abbahagyta.
    Szőcs Péter az akadémia elnevezéshez sem ragaszkodik, mondhatunk helyette akár kaszinót is. Módos községben lehet különálló ház. Szegény faluban lehet egy tágas szoba a községházán. Szobát lehet tágítani, lehet hozzáépíteni a községházához. Mentül tágasabb antul jobb. Ha pedig értelmes és erős vezetői vannak a községnek, kötelezze rá azt, aki kocsmát épít, hogy építsen melléje egy ugyanakkora kultúrtermet is, mint az ivó. A szoba közepén hosszú asztal. A szoba sarkában könyvtár. A falakon történelmi képek, gazdasági képek. Szabad pipázni. Fűtés, világítás, újságjáratás, könyvtárgyarapítás a község költései A tanítónak, papnak, jegyzőnek maguk untából is micsoda gyönyörű alkalom a nép mindenféle okosítására!
    Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Gárdonyi Szőcs Péterének terveiből, melyeket a háború alatt szőtt, már nagyon sok megvalósult. Az akadémiák napjainkban már csaknem olyan eredményes munkásságot fejtenek ki, mint amilyenről ő álmodott. Az eltérés legfeljebb a névben van, mert a mi akadémiáinkat kultúrházaknak, gazdaköröknek vagy olvasóköröknek hívják, de ami a lényeges: sokirányú, tervszerű. Eredményes kultúrmunka folyik bennük.
    Gárdonyi azt is jól tudta, hogy a népművelésnek a falu káros és rossz tulajdonságaival kell elsősorban megküzdenie. Már a SZUNYOGHY MIATYÁNK-ja hősének a munkáját is a korcsma nehezíti meg. A BIBI Szőcs Pétere erről is részletesen ír. A népnek legnagyobb ártalma a korcsma. A pénzét is odahordja. A vagyonát is ott issza el. Nem azért, mintha a bort és pálinkát olyan igen nagyon szeretné – arra csak ott szokik rá – hanem mert ott talál társaságot. Ott beszélgetik meg a foglalkozásuk dolgait, a vásári árakat, a politikát, a lovat, ökröt, tehenet, disznót, a jártukban-keltükben szerzett tapasztalatokat, az időjárást. Ott olvasnak újságot is. S mert a korcsmában ingyen nem könyökölhetik az asztalt, isznak. Eleinte csak azért, hogy ott könyökölhessenek, később már csakis a italért.
    Mai tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy a jól vezetett gazdakör, olvasókör vagy kultúrház a legbiztosabb ellenszere a korcsmázásnak. Gárdonyi valóban jól ismerte népünket, amikor azt állította róla, hogy legtöbb esetben csak azért jár a korcsmába mert nincs hová mennie.
    De megemlékezik Gárdonyi a népnek egy másik káros szenvedélyéről a kártyázásról is. Az ÉN MAGAM című, regényírás közben felvetődött gondolatait tartalmazó munkájában a népnevelésről is ír. Az említett káros szenvedélyről azt mondja, hogy olyan helyen, ahol nagyon kártyás a nép a kártyát a sakkjátékkal lehetne kiszorítani; csak az iskolás fiúkat kellene sakkozásra jól megtanítani, hogy az új nemzedék inkább sakkozó legyen. Aki sakkozni tud, megveti a kártyát. Később aztán megveti magát a sakkot is.
    Haszna: logikus gondolkodásra szoktat, idegek fegyelmezésére tehát az izgalmak, indulatok fékezésére, - éppen magyar vérnek való. Különösen téli időre. Gyermekek  az iskolai játéktanítás rendjén oktathatók meg reá. A tanuló-figurák legyenek ólomkatonák: honvédek (paraszt), huszár (ló), tüzér (bástya) biciklis (futó) vezér (király).
    Az analfabéták lelki gondozásáról szintén az ÉN MAGAM című művében ír Gárdonyi. Szerinte a papságnak gondolnia kellene arra, hogy az analfabétáknak is adjanak imádságos könyvet. Nem kell abba betű, csak kép. Doré biblia-illusztrációi és Dante-illusztrációi a szöveg nélkül is érthetők. A szokott szentképek is jól felhasználhatók erre a célra.
    AZ ÉN FALUM két kötetének negyvenhat elbeszélése között is akad néhány olyan, amelyben Gárdonyi a népművelő szemével nézi a falut. A NAGY EFF című novellában elmondja, hogy  a nép milyen természetes egyszerűséggel intéz el és old meg bizonyos gazdasági problémákat. Valamelyik ínséges esztendő tanulságai alapján, az utána következő „kövér” esztendőkben összeadtak a gazdák egy-egy véka gabonát és fölraktál az iskola padlására. Attól kezdve akinek télen, vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. A kölcsönt csapva adták, tetézve kapták vissza. Amit a csapófa levitt a vékáról, az a kamat. Ez volt Gárdonyi falujának a takarékpénztára. Nem csináltak belőle felesleges irka-firkát sem. A kisbíró kimérte a kölcsönkérőnek a gabonát, a tanító pedig rövid írást készített: „Alulírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából. Egy év múlva megadom.” Szent Mihály napján van azután közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törlesztenek vagy egészen ki is fizetik az adósságot.
    A TÖRÖK-BANKÓ című novellában pedig azt mutatja be Gárdonyi, hogy mennyi baj és visszaélés származik abból, ha a nép nem ismeri a váltót. A tudatlan öreg juhász nyugodtan ráírja a sárga bankó-formára (mint ő nevezi: török-bankóra): elfogadom. Elhitették vele ugyanis, hogy a bankó kétszáz forintot ér, s ezt a pénzt ő elfogadja. A lelketlen csaló még az öreg juhásznéval is aláíratja a váltót, s néhány hónap múlva még a párnát is elveszik a két öreg feje alól. Hiába hivatkozik az öreg juhász az igazságra, hiába mondja a tanítónak: „De verje mög a Krisztus én nem úgy gondoltam ám!” – a hiba megtörtént, s neki fizetnie kell ha a föld alól keríti is elő a pénzt.  Gárdonyi itt is arra gondolt hogy ezeken a hibákon a népművelésnek kell segíteni.
    A MEGMUTATÁS című novella tanítója a nép ősi hagyományainak megőrzésére fordít nagy gondot, elmegy a fonóba, végighallgatja az öregek bűbájos magyar meséit így adván példát a fiatalságnak a régi szép hagyományok és szokások megbecsülésére.
     TANÁCS-KÉRÉS megrázó erővel  mutatja be a földtől elszakadt falusi ifjú sorsát, s alapgondolata ugyanaz mint amit mai népművelési munkánkban is annyit hangoztatunk: a magyar föld őrhely melyet nem szabad népünknek elhagynia!
    Említsük meg végül azt is, hogy Gárdonyi az ezredévi ünnepségek idején nagyszabású bemutatót akart a Vérmezőn rendezni, amelynek a keretében az ősi pogány táltosok fehérló-áldozatát játszották volna el. Ennek az ünnepségnek a legszínesebb része egy pompás népi felvonulás lett volna. A matyók, sárköziek, kalotaszegiek, székelyek, rábaköziek díszes népviseletükben jelentek volna meg és zenéjüket, nótájukat is bemutatták volna. A szép terv azonban csak terv maradt. Mint Gárdonyi József mondja AZ ÉLŐ GÁRDONYI című művében: tulajdonképpen maga az író is megvalósíthatatlannak tartotta, mert azt gondolta, hogy éppen a nép nem fog azért lelkesedni, hogy másfajta népviseletet is lásson, vagy másfajta nótát is halljon, mint amilyen az övé.
    Örömmel láthatjuk, hogy Gárdonyi tervének éppen a legszebb része valósult meg, természetesen más formában. A GYÖNGYÖS BOKRÉTÁ-ban ma már évről-évre több népcsoport mutatja be táncát, énekét, szokásait, s nemcsak mi vagyunk rá kíváncsiak, hanem a külföldiek is. Idáig azonban csak a világháború után tizenöt évvel jutottunk el.
    S ha az eddigiekhez még azt is hozzávessük, hogy Gárdonyi a HOSSZÚHAJÚ VESZEDELEM második kötetének egyik novellájában a falusi műkedvelői előadás megrendezésére is útmutatást ad, előttünk áll a népművelő Gárdonyi arcképe. Erről az arcról sugárzik a magyar nép szeretete, ott vannak rajta az aggódást kifejező vonások, s a nép sorsán való állandó töprengést jelentő éles ráncok. Gárdonyi – mint az eddigiekben láttuk  valóban nagyon sokat foglalkozott népünk lelki-testi és gazdasági problémáival, mindenképpen megérdemli tehát hogy a megnagyobbodott Magyarország nemzetnevelő munkásai példaképül vegyék.

BOGNÁR GYULA

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 4. sz. 1939.

Kosztolányi Dezső (1885-1936): Hazafiság

 
Ma szikratűz csak egy különc szivébe,
Holnapra már nagy testvérérzelem,
Mely a viharba is lobogva, égve
Uralkodik büszkén százezreken.

Ma szikra, holnap láng, majd egy tüzerdő,
Mely biborával az égig lobog,
Hiába tiprod el, mindég növekvő,
S ha szunnyad is nem oltják el korok.

A fáradott ük, haldokolva még
Nagy honszerelme égő fáklyalángját
Átadja s minden az utódra száll át.

Meggyujtja ő s a tüzár szerteárad,
Átadja gyermekének, ez fiának,
Aztán tovább, tovább… S a fáklya ég!
(1906)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 4. sz. 1939.

Monostori Margit: Versek az anyáról

Az édesanya eszményi alakjának oltárt emelt a kereszténység a Szűz Mária tiszteletében. Az Istenanyának felmagasztosítása festőket és szobrászokat, költőket és mesemondókat ihletett meg. Találhatunk e mélyebb és költőibb szavakat, mint amelyekkel a bibliai angyal köszöntötte minden asszonyok kiválasztottját: Máriát – „Üdvözlégy malaszttal teljes, az Úr van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között.”
    A védelmet kereső gyermek anyjához fordulását érezzük mindannyian a régi szép Mária-énekben, mely így szól:

Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátronánk,
Nagy inségben lévén, így szólit meg Hazánk:

Magyarországról, édes Hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.

    Régi imákban és dalokban jelenik meg először az édesanya szimbolikus alakja, de a hódolat s tisztelet itt még a mennyei Anyának szól. A személytelen költészetet lassan felváltja az egyéni hang s mind előbbre lép a földi anya, a öltői meglátás fényességében.
    Az édesanya, aki az otthon szépségének és tisztaságának őre, aki hős és nemes lélekkel hoz szüntelen áldozatot gyermekéért, családjáért, aki önnön életének megtagadásával egyengeti a nemzet jövőjét formáló gyermekének útjait, aki a jóságos szeretet mindent megértő és mindent megbocsátani tudó mosolyával szépíti övéinek otthonát; az édesanya aki egyszerű, tiszta és jó, megaranyozza a lelki szemek látóhatárát, megrezdíti a költő lelkének finom húrozatát, érző szívének ezüstharangjait s mély gondolatok, tartalmas versek sugallója lesz.
    Klasszikus költőink sorában Petőfi Sándor volt a gyermeki érzés és a  szülői szeretet legközvetlenebb kifejezője. Szívhez szóló, egyszerű, keresetlen sorokban emlékezik meg szüleiről, különösen édesanyjáról, akiről mindig megható gyöngédséggel szól.
    Petőfi édesanyja szerény, jóságos lelkű, egyszerű asszony volt. De az anya finom ösztönével  megérezte fia nagyságát, s megértette nyugtalan, kereső lelkét. Ő simította el nem egyszer a családi viharokat apa és fiú között, amikor vándorszínészekkel való elszökése miatt fiát az öreg megtagadta. Ilyenkor anyai szívének minden erősségével és bátorságával védőn állt fia mellé ez a szelíd, kedves asszony s ezer leleményességgel talált utat és módot, hogy eltűzött fiáról hírt szerezzen, titkon támogassa: anyai gondoskodása kiapadhatatlan volt. Legnagyobb öröme, ha szolgálhatta gyermekét, s szerény büszkeséggel rakosgatta titkon imakönyvébe fiának megjelenő verseit. Erről az édesanyáról mondja büszkén a költő az EGY ESTÉM OTTHON c. verésben: „… a földön nekem van legszeretőbb anyám”.
    Petőfi zaklatott ifjúságában ez a sohasem lankadó anyai szeretet őrizte meg lelkének tisztaságát, szépségét, ez adott erőt neki, hogy felülemelkedjék minden szenvedésen és megaláztatáson. Az édesanya jóságos szelleme vigasztaló és emelő erőként állt mellette az élet viszontagságaiban. Petőfi édesanyján át mélységesen tisztelte az egyszerű, szerény, jólelkű asszonyokat, s barátainak anyjáról több ízben írja: - Nem fogom elfelejteni a kedves családanyát, ki jó és egyszerű, mint az én anyám. – Hasonlóan emlékezik meg arany János feleséségről ÚTI LEVELEIben.
    Petőfi veresei közt lapozgatva, amelyek szinte naplójegyzetei életének, egyre-másra elgyönyörködünk azokban a költeményekben, amelyekben fiúi szeretete oly meghatóan tükröződik. Ki ne ismerné a kedves, meleg sorokat TÁVOLBÓL című versében?

Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be, földiek ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

Vagy az ANYÁM TYÚKJÁ-t, A JÓ ÖREG KOCSMÁROS-t,  SZÜLŐIMHEZ címűt, melyek mind tündöklő kristályai a szülői szeretetnek. De talán leginkább szívünkhöz férkőzik a FÜSTBE MENT TERV, amelyben bűbájos egyszerűséggel festi a viszontlátás nagy örömét másfél évi távollét után anya és fiú között. A húsvéti ünnepekre érkezett haza váratlanul Petőfi, hogy kibékítse aggódó és nyugtalankodó szüleit a jó hírrel, hogy lapszerkesztő lett. Ettől a kibékülésről és boldog, nyugodt napokról írta egyik barátja: „Láttam Petőfit dicsősége tetőfokán, Júliája mellett a boldogság kellős közepén, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva, de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.”

FÜSTBE MENT TERV

Egész uton - hazafelé - 
Azon gondolkodám: 
Miként fogom szólítani 
Rég nem látott anyám? 
  
Mit mondok majd először is 
Kedvest, szépet neki? 
Midőn, mely bölcsőm ringatá, 
A kart terjeszti ki. 
  
S jutott eszembe számtalan 
Szebbnél-szebb gondolat, 
Mig állni látszék az idő, 
Bár a szekér szaladt. 
  
S a kis szobába toppanék... 
Röpűlt felém anyám... 
S én csüggtem ajkán... szótlanúl... 
Mint a gyümölcs a fán. 
(Dunavecse, 1844. április)

    Az anyai szeretet örökkön tartó, síron túli gondoskodását rajzolt megrázó művészettel a toll bátor harcosa. Gyulai Pál ÉJI LÁTOGATÁS című versében. Élményszerű hatását szomorú valóságnak köszönheti mert eben a versben siratta el a költő fiatal feleségét, Szendrey Marikát, Petőfi sógornőjét. E költemény eszméjét már régebben ismerte Gyulai Pál dán és skót népballadákból de költői erővel akkor támadt fel benne, midőn ifjú feleségét eltemeti s a gyermekeihez a sírból is hazajáró anyában őrá s a maga árváira ismer:

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
(1866)

    A modern költők közül a tragikusan elhalt Kosztolányi Dezső, aki a vers muzsikájának s a csipkefinom kifejezéseknek oly nagy művészete volt, leheletszerű pasztell-képekben örökítette meg édesanyját A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI-ban. Az igazi költő megérezte az édesanyában a csendesen szenvedő asszonyt is, s meglátta lelkén az élet szántotta barázdákat.

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjúsága halt el
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Utoljára hagytam Mécs Lászlónak A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA című, imádságosan szép versét. A sorok közt ott kísért a mai hajszolt megtépett emberi léleknek szeretet és béke utáni vágya. „A királyfi három bánatá”-ban zokog mindnyájunk fájótudata is hogy édesanyánk önfeláldozó, jóságos szeretetének egész életünkben adósai maradunk.    

Amikor születtem, ne jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám gy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé  égszín mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édes anyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavasszal rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 3. sz. 1939.

Móra Ferenc (1879-1934): Petőfi-legenda

    A jó Isten fönt ül elefántcsont székében. Körülötte a magyarok szentjei Árpád apánktól Arany Jánosig. A fő trónálló kerubim Petőfi, szárnnyal a vállán, de karddal az oldalán, hanem gallérja itt sincs neki. Fölmentette a viselése alól Szent Mihály arkangyal, a mennyei hadak fő-főnegerálisa, mikor elolvasta azt a versét, amelynek az a címe: „Egy goromba tábornokhoz”.* (* Ismeretes Petőfi Sándor vitája Mészáros Lázárral, aki ragaszkodott hozzá hogy a hadba vonult nagy költő is viselje a szabályszerű katonagallért.)
- Nézz le már, Sándor fiam – mondja neki az Úristen –, mi újság van minálunk Nagy-Magyarországon?
    Kitekint a kerubim egy aranyablakon; amikor visszafordul, sápadtabb az arca, mint az elefántcsonttrón.
- Nincs már Nagy-Magyarország, csak Kis-Magyarország. Toportyán férgek négy oldalról szétragadozták.
    Csönd lesz a kristályoszlopos teremben, csak a magyar szentek halk zokogása hallik. Kisvártatva megint megszólal az Úr:
- Hát most mit látsz, Sándor?

- Nagy tüzek égnek mindenfelé, nem látni az embereket, Uram.
    Türelmetlen az Úr, megint kinézett az ablakon.
- A tűz már kialudt, Uram, de most meg már a füsttől nem látni.
    Megint eltelik egy perc, megint kinéz a kerubim, de szótalan fordul vissza az ablaktól. A szája csukott, de a szívén megnyílik a kozáklándzsa-ütötte seb és pereg belőle a vércsepp, int a rubin.
- No, Sándor, mit csinál az én népem?
- Egymást marcangolja, Uram és közös erővel pusztítja ami még megmaradt.
- Hát akkor pustuljon el egészen, nem érdemel többet -mondja az Úr s ahogy lehajtja szép fehér fejét a tenyerébe, végiggördül egy nehéz könnycsepp a szakállán.
    Most már senki se küldi a kerubimot az ablakhoz, mégis egyre ott áll reszkető szárnyakkal. S egyszerre csak megfordul, kigyulladt arccal és odainti Arany Jánost.
- Gyere csak János, ezért mégis érdemes volt meghalni!
    Mire Arany János odatopog öreg lábaival akkorra mind ott vannak a magyar szentek és egyszerre eláll a könnyük folyása attól, amit látnak. Ezer meg ezer ünnapi mécses gyúl ki a magyar éjszakában, pirosak, fehérek, zöldek, olyan az egész kis ország, mint egy kivilágított oltár és csitt csak, hallani is, ahogy imádkoznak az emberek:
- Petőfi Sándor, Petőfi Sándor…
- Ejnye, szólni kellene az Úrnak – mondja Deák Ferenc tűnődve Kossuth Lajosnak, de ahogy megfordulnak, már akkor ott áll az Úristen maga is és mosolyogva simogatja meg a kerubim meghajtott fejét:
- Nem veszendő nép az, fiam, amelyik így tud ünnepelni egy költőt. Megkegyelmezek a magyaroknak te miattad, Petőfi Sándor!
    (1922. november 30.)**

(** A Petőfi-encentáriumra írt cikk (Napok hldak, elmult csillagok s. kötetből, Bpest, Révai) egyik gyönyörű részlete népi hangon és képzelőerővel példázza, hogy a magyar ember hazafias érzése és vallásos hite mily szorosan egybefonódik. Ezért is volna reménytelen minálunk minden olyan próbálkozás, amely a mindenható állam keretében vissza akarná szorítanni a keresztény vallást.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 3. sz. 1939.

Petőfi látogatóban Arany Jánoséknál Szalontán

 

    Gyönyörű szép, langyos júniusi vasárnap délelőtt volt. A tisztára söpört, széles nagy udvaron, az eperfa alatt galambok sétálgattak, a vadszőlővel befuttatott ámbitus előtt, meg a verő napsütésben két kis cicakölyök pofozgatta egymást. Mellettük egy zsámolyon pöttömke kislány ült, szöszke haja rövid kemény varkocsba fonva. Arany Juliska volt, Arany nótárius úr kislánya. A nótárius úr nagyobbik gyereke. A kisebbik, a fiú, Lackó, cigányképű, csillogó szemű gyerek lent volt az apjával a kertben, ahol a nótárius úr a gyümölcsfáit kötözgette. Juliska nagy komolyan, csöndben ült az ámbituson;nagy munkában volt: horgolni tanult. De azért a fél szemével be-bepislogott a konyhába, ahol az anyja rétest készült sütni, éppen letette a lúdtollat, amivel a hártyavékony rétestészta tetejét tojássárgájával kenegette.
    A nagy csöndben tisztán behallatszott, hogy egy kocsi fordul be az utcájukba, zörögve, csörögve jön közelebb s egyszerre éppen itt a házuk előtt megáll. Még a kis csikónak a csengője is behallatszott, ahogy a csina megrázta a nyakán. Juliska felugrott a zsámolyról, szaladt kifelé, hogy megnézze, vajon ki lehet ez? Éppen a kisajtóhoz ért, mikor az felpattant előtte és egy atillás, villogó szemű úr fordult be rajta. A kislány egyenesen az ölébe rohant. Az meg felkapta, felemelte a levegőbe s úgy nézett rá szembe.
- Hopp galambom, eszem a zúzádat, be nekem röpültél!
    Juliskával felfordult a világ. Orcáiról egy szempillantás alatt lehervadtak a rózsák s igazán csak ez az ismeretlen, idegen úr tartotta benne a lelket. Még a szemét is behunyta nagy ijedelmében, hogy ne is lássa: micsoda borzasztóság fog most történni vele. Isten tudja, talán szörnyet is hal ijedtében, ha az idegen bácsi meg nem sajnálja s szépen a földre nem teszi. Akkor aztán mégis csak nekibátorodott valahogy, sőt lassankint még felelgetni is tudott a kérdésekre.
    Az ismeretlen úr, akin csupa por volt a ruha, valami messzi útról jöhetett, az egyik kezében egy zöldre festett kis ládát emelt, a másikkal meg a Juliska kezét fogta és le-lehajladozott hozzá, amíg beszélt.
    -No, megijedtél, te kis galamb, mondd?
    Juliska csak lesütötte a szemét.
- Ugye, te vagy az Arany Juliska?
- Egenis – és felvetette az ibolyakék szemét.
- Hát édesapád hol van?
- Lent a kertben  és mutatta apró kis kezével, hogy arra a’, az eperfán túl, a gyümölcsös kertben.
- Mit csinál ott?
     Kötözgeti a csemetefákat.
- Hát édesanyád?
- Az a konyhában van.
    _ Mit csinál?
- Rétest.
- Rétest? No hallod, az jó. Szereted?
- Egenis.
- Én is szeretem. Adtok-e belőle nekem is?
- Adunk.
- De én nagyétkű ember vagyok ám, te! Magam megeszem egy tepsivel egy ültő helyemben.
    De Juliska már ezt nem hitte el neki. Nevetett. Azon tűnődött, hogy mit is mondjon már vissza, mikor egyszer csak hallja ám a nevét, amint kiáltja az anyja.
- Tessék elereszteni a kezemet, híj az édesanyám.
    Az idegen úr erre nemcsak eleresztette, hanem a zöld ládát letéve az ámbitus égibe, négy-öt gyors, hosszú lépéssel a konyha ajtajában termett. Juliska alig bírta beérni az apró lábaival. A nótáriusné asszony épp akkor taszította be a tepsiket a sütőbe. Háttal volt feléjük, nem látta őket. S ekkor az idegen úr mit tesz, mit nem tesz, hirtelen csak odaugrik hozzá s befogja a szemét. Aranyné csöndesen elkiáltotta magát.
- Jaj, ki az?
- Találja ki.
- Hát hogy találjam ki, ha nem látom?
- Ha látna, megismerne?
    (Ugyan ki lehet az? Tűnődött Aranyné. De hiába figyelte a hangot, nem jutott dűlőre. Hasonlít ugyan egy kicsit az új rektor hangjához, de mégsem az, nem olyan rekedt, borízű. Úristen, ugyan ki lehet? És hogy szorítja a csontos kezével, egészen belefájdul a szeme gubója. Hiába próbálta volna lefejteni a kezével, nem bírt fele.)
- Ugyan vegye le már a kezét a szememről, még belevakulok.
    Erre aztán az egyszerre le is kapta a kezét s visszalépett pár lépést az ajtó felé. Ott mosolyogva megállt.
- No hát itt vagyok, ragyogok, hadd látom, megismer-e?
    Aranyné dörzsölgette a homlokát, húzogatta a halántékát s káprázó szemmel, pislogva nézett az ismeretlenre.
    Egy se nem magas, se nem alacsony, szikár termetű fiatal férfi állott előtte, atillában, pantallóban. Fülére, homlokára dús, ragyogó fürtű fekete haj borult, keskeny, sápadt arcából meg szép, ártatlan bogárszem csillogott, nevetett. Hosszú, sovány nyaka szabadon volt, inge gallérja puhán lehajlott az atillájára.
    Teltek a pillanatok s Aranyné csak egyre dörzsölgette a szemét. Hiába próbált emlékezni, csak nem emlékezett. Pedig mintha csakugyan.. mintha már látta volna valahol, de hát…

- Jaj, hát ha tudnám, lelkem – tördelte a kezét –, jaj ha tudnám, hogy kit is tiszteljek benne? De ez az é rossz fejem mindent elfelejt. Hanem azért hozta Isten nálunk. Mindjárt szólok az uramnak. Tessék addig belől kerülni a tiszta szobába. Jó hűvös van odabent. Eridj Juliska, vezesd be a tisztelt urat. Tessék csak lelkem… mindjárt jön az uram… nem való itt a meleg konyhában.
    Rettenetes nagy zavarban volt. Lekapta maga elől a fehér kötőt s mindjárt megint felkötötte. Majd előkapott egy vizes szakajtóruhát s abba törülgette a lisztes kezét. S közben egyre-másra csak az engedelmet kérte. Az idegen szemmel láthatólag élvezte a menyecske zavarát. Csak állt tovább is ott a konyhaajtóban. Hagyta, hadd beszéljen. Nem szólt bele csak azért se. Csak hallgatott.
    Ekkor rekedt trombitaszó-féle hallatszott fel az udvarról. Egy mezítlábas, rövidnadrágos kisgyerek szaladt az eperfa felől, teli tüdővel fújva a trombitáját, egy zöldmázas kis kerti locsolót. Nagy csodálkozó szemmel állott meg az ámbitus előtt. De nem jött zavarba, szétvetette a lábát, vigyorgott. Utána lassú, kissé vontatott léptekkel jött az apja a nótárius úr, Arany János. Tubákszínű hosszú kabát volt rajta s a kezében egy kerti ollót tartott. Napbarnított arcán csöndes, zavart mosoly bujkált, mint mikor a nap egy percre kibúvik a nyári fehéré felhőkből, meg megint befelhőzi magát. Pár lépést tett előre és megállt. Vagy öt-hat lépés volt még közöttük. Pillanatokig egyik se mozdult. Nézték egymást.
    Arany János nézte Petőfi Sándort. Mert ő rögtön megismerte a fényképekről, amiket az újságok elég gyakran hoztak az ünnepelt költőről. Meg volt illetődve, hogy végre, íme, most színről-színre látja. Milyen sovány! S milyen fehér a homloka! Nagy, széles a homloka. A szeme is nagy. Fekete. És hogy ragyog! Milyen különös a ragyogása. Mintha tűz égne benne mely hol fellobban, hol elbágyad… s milyen apró, ritka kis bajusza van. Nem nőtt meg eléggé. De a haja, a hollószínű haja tömött és gazdag… csak a szeme ne ragyogna olyan különös fényben és a szája körül az a mosoly… Szinte zavarba hozza az embert a kiálló, hegyes szemfogával, mikor nevet.
    Egyszerre nagyot dobbant a szíve, vér szökött az arcába, elpirult. Petőfi Sándor itt van, valósággal itt van… itt őnála, itt áll előtte és nyújtja a kezét!… Összeszorult a torka s a szeme is átnedvesedett. A könnyek szivárványán keresztül is látta, hogy nyújtja felé a kezét. Utána kapott, hogy megszorítsa.
    Petőfi is csak állt, állt és… nézte őt. Hát Ő az! Ez itt Arany János. Ez Arany, akire annyira kíváncsi volt már. Ez a kis barna-piros ember a szűk, dohányszínű kabátban. Mert szűk neki. Kihízta egy kicsit… A homloka szép, domború homlok, a sűrű szemöldökű szeme érdekes s milyen furcsa a nagy, tömött, varjúszárnyú, lógós bajusza is… de hát… nem éppen fiatal ember már… elmúlhatott tán már harminc is… nem veszélyes, nem versenytárs… már nem elég fiatal ahhoz… És ni, mennyire zavarban van, hogy ég az arca… csaknem könnyezik… alaposan meg van illetődve.
    Petőfi halkan elmosolyodott és könnyedék, szinte leereszkedően nyújtotta a kezét. Arany elkapta és mohóm megszorította
- Mily nagy megtiszteltetés, hogy szerény hajlékomban… igazán, ez éltem legboldogabb napja…
    Arany János szava akadozott. Úgy fojtogatta torkát az érzés, hogy megcsuklott a hangja. Ó, mint szerette volna megölelni, átkarolni, de csak ünnepélyes szavak jöttek a szájára.
- Sohsem fogjuk elfeledni, magam és kis családom… mindig emlegetni fogjuk, hogy az ünnepelt nagy költő…
    Petőfi hirtelen kikapta kezét az Aranyéból s jókedvűen a vállára csapott.
- ugyan, sose cifrázzuk a szót, komám. Minek az? Eljöttem, hogy lássalak, hogy lássam, milyen is hát az a sokat emlegetett nótárius-féle, akiről Eötvös olyan borzasztó dolgokat fecsegett össze a regényében. Dehát látom, hogy nem igaz. Mindjárt gondoltam én azt. Nem lehettek ti, nótáriusok olyan vérszívó szúnyogok. Ugye, húgomasszony?
    Aranyné boldog gyönyörűséggel állt ott mellettük. Istenem! Petőfi Sándor és János, az ő ura! Itt egymással szemben! Görcsös szorítással fogta a két gyerek kezét, akik várakozó csöndben, tágra nyitott szemmel állottak mellette. Lackó még a szoknyájába is belekapaszkodott. Aranyné boldogságát csak az zavarta meg, hogy nem ismerte meg mindjárt Petőfit.
- Jaj, lelkem, de röstellem, ó, be szégyellem. Sohse bocsájtom meg magamnak, hogy ilyen megeshetett velem. Csak legalább ne napvilágnál történt volna. De fényes nappal! Jaj, ilyen szégyen! No hát, ilyet, soha ilyet…
    Petőfi nevetett, Arany is mosolygott még a kis Juliska is gyöngyöző kacagással simult az anyjához. Csak Lackó nézett nagy komolyan Petőfi bácsira. Azt nézte, hogy milyen nagy ádámcsutkája van és hogy mikor beszél, mindig föl s le mozog.
- Honnan, merről jöttél? – kérdezte a házigazda a vendégtől, hogy egyenesbe hozza a társalgást.
    Csak innen, Károlyból. Erre kódorogtam. Gondoltam, ha már itt vagyok a közeledben, beugrom egy kicsit, hogy lássalak. S most aztán, hacsak csöbörrúdon ki nem vettetsz, itt maradok. Hanem fene meleg van errefelé, hallod!
    Arany csak mosolygott. Pár pillanatig keresgélt a fejében, aztán megtalálva, amit keresett, nyájaskodva mondta:
- Bizony: „tüzesen süt le a nyári nap sugára”.
    Petőfi hunyorgó szemmel nézett rá. A költőtárs csendes hódolatát látta a János vitézből vett idézetben, jól esett s mindjárt megoldódott egész lelke Pár  pillanatig maga elé nézett merengve, aztán fölkapta a fejét s kihevülten mondta:
    Folytathatod bátran úgy, ahogy én ott megírtam: - „Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében…” Szerelem, Jankó, szerelem, - szerelmes vagyok, ha tudni akarod.
    S csupa láng lett az arca.
    Arany és Aranyné egyszerre kiáltottak fel.
    Arany: - Megint?
- Aranyné: - Jaj, kibe?
    Petőfi fül előbb kapta el az arany szavát. Nem tetszett neki. Talán kötődést érzett ki belőle. Nagyon komolyan mondta, eleinte csöndesen, később szinte szavalva:
- Amit eddig éreztem, az csak költői ábránd volt. Most tudom csak, mi a szerelem. Eddig csak képzelődtem, írtam, firkáltam; most már élek s minden versem egy darab élet egy csepp vér a szívemből
    De már ezt nem lehetett gy állva hallgatni. Váltig invitálták eleinte, hogy mennének be a házba, a hűvös szobában, de Petőfinek szűk volt az udvar is szűk volt az egész világ, röpülni szeretett volna. Leültek hát az eperfa alá, az árnyékba, hagyták, hogy beszéljen s mohón lesték ajkáról az ömlő szavakat. Aranyné arca repesett az örömtől, hogy hallja. Belekapcsolta tekintetét a Petőfi szemébe s láthatatlan léleksugáron át felszívott magába minden édes, éjes kínt, mely abból kiáradt. Aranyra is átragadt lassanként a percek mámoros varázsa s ő is úgy derült, borult örült, komorult barátja áradó szavainak változásai szerint, mint ahogy a tó tükre is mosolyog, meg elszomorodik, amint fölötte a bárányfelhős ég beborul kiragyog. A két villogó szemű gyerek meg odasimult hozzájuk, a beszédből alig értő, de mindent sejtő, érző figyelemmel.
    És Petőfi beszélt. Áradt belőle a szó, a boldogság, hogy Juliskájáról beszélhetett egy szuszra mindent el akart mondani. Mint ismerkedett meg tavaly ősszel Szendrey Júliával Nagykárolyban, mennyit ostromolta a lányt is, de még inkább az apját, míg végre mind a kettő kimondta az igent.
- Szeptember nyolcadikán lesz az esküvőnk. Az erdődi vár kápolnájában. Tompa Miska lesz a pap, Várady Tóni, meg Jókai Marci a tanúk Magukat meg, édes húgomasszony, komának kérjük fel.
    Ezt nagyon komolyan mondta, de remegett a hangja. Arany és Aranyné is felpattantak a padról. Sugárzott az arcuk. Arany nekibátorodott, megölelte Petőfit és sokáig melegen szorongatta a kezét. Aranyné szeme könnybe lábadt és elmélázva mondta:
- Most még csak június van.
- Június elseje – tette hozzá Arany s bólintgatott a fejével.
    Petőfi nagy léptekkel járt-kelt az eperfa körül. Hol lecsüggesztette, hol felvágta a fejté. Csontos kezével hullámos hajában turkált. Majd hirtelen levágta magát a padra s kezébe fogta homlokát.
- Bárcsak már lehullanának a virágok s levelek!
    Úgy nyögött, suttogott, mint az őszi szél. Aranyné gyöngéden a vállára tette a kezét a másikkal meg anyáskodva a hajába simított.
- meglássa, Sándorka, rövid lesz ez a nyár, maholnap itt az ősz.
    Petőfi lassan, kimerülten fölemelte a fejét és sápadt arcával hálásan ránézett az asszonyra. Megfogta a kezét, úgy köszönte neki. Kicsi el is mosolyodott.
- Maholnap itt az ősz. S nekem meghozza a tavaszt.
    De hangja fátyolos volt, kevés reménységű s gondolata messze járt. Maga előtt látta Juliska karcsú alakját, fehér arcát s szájának keskeny, finom vonalát, nézte ,nézte a távoli kedvest, szeme tikkadt szomjúsággal szívta magába a drága arcot s szinte elrepedt a vágytól, hogy megcsókolja.

*

    Aztán mégis csak bementek a házba, a jó hűvös, „tiszta szobába”. Aranyné engedelmet kért, de neki a konyhába kell mennie, hogy valami kis ebédet csináljon. Hát csak beszélgessenek ebédig. Ment is, sietett is,de aztán hirtelen visszafordult.
- Ugyan, lelkem, mondja már, mit szeret?Hogy valahogy olyan ne legyen a kis ebédünk,amit nem kedvel.
    Petőfi tréfásan tragikus ráncokba vonta a homlokát.
- Mindent, csak tejfölös tormát ne! Ha kritikusok nem volnának, a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. De így azoké az elsőség.
    Juliska kacagva tapsolt.
-     Pedig éppen az lesz. Idesapám azt szereti legjobban.
    Petőfi lesújtó pillantást vetett Aranyra.
- Igaz ez, János?
- Hát i tagadás, én bizony szeretem. Jó is az sóba főtt marhahússal – enyelgett issza Arany nekibátorodva.
     Nohát, edd meg ha szereted. Akkor én már inkább az égett rétesből eszem. Úgyis odaégett, tudom az egész tepsivel.
- Nem égett bizony az, Petőfi bácsi – feleselt Juliska –, gondom volt nekem arra. Kihúzta én azt idejében a sütőből. Csak a szélit kapta meg egy kicsit – tette hozzá kuncogva.
- Ne csörögj már, te! De felvágták a nyelvedet – korholta szelíden az anyja s megfogta a varkocsát, úgy vitte magával a konyhába. Lackó ott maradt. Egy darabig jobbra-balra nézegetett, hogy hát vele mi lesz? Majd hirtelen felkapta a Petőfi bácsi festett ládáját s cipelte be előttük nagy buzgón a szobába. Vigyázva letette a fakanapéra s gyorsan maga is mellé kuporodott. Azt hitte, hogy majd valahogy így, ha csöndben megül, bent maradhat. De az apja intett neki a szeme szögletéből, kétszer is, mire Lackó ógva-mógva lecsúsztatta magát a kanapéról s szó nélkül kisomfordált.
    Jó hűvös volt odabent. A zsalugáterek le voltak eresztve, csak a hasítékokon jött be halvány világosság. Arany odament az ablakhoz s felnyitotta a zsalut.
    Petőfi szétnézett a szobában, ami bizony elég kicsi volt. Két ruhásszekrény közt egy tornyos nyoszolya, az ablak mellett firhanggal eltakart könyves-téka, meg egy festett, egyszerű íróasztal, - több holmi már nehezen fért volna. A szoba közepén nagy diófaasztal állott a kanapé mellett, piros abrosszal leterítve. Rajta díszkötésű könyvek. Kezébe vette a egyiket s elmosolyodott. Az ő új verseskönyve volt. Lapozgatott benne s csöndes elégültséggel mélázott maga elé.
- No, most már remélem, Jankó, jövő évben enyém lesz az Akadémia nagy jutalma.
    Majd mintha megszégyellte volna magát, felvágta a fejét s lecsapta a könyvet az asztalra.
- Különben kell a kutyának! Nem vagyok én szolga hogy jutalmat fogadjak el bárki emberfiától. Magam ura vagyok. Csak magam jutalmazhatom magamat.
    A szép, piros vászonba kötött verseskönyv félrecsúszott az asztalon ahogy Petőfi ledobta. Arany utána nyúlt s szép vigyázva megint odatette a középre, a díszhelyre. Petőfi észrevette s elmosolyodott. Pillanatokig nem szólt, csak nézegette Aranyt.
- A csízió megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban, de úgy érzem, te kivétel leszel. Te valahogy, úgy látom, nekem való ember vagy. De meg ne csalj mert megbosszullak.
    Arany csak mosolygott a kajla bajusz alatt, megtömött két, hosszú szárú cseréppipát s az egyiket odanyújtotta Petőfinek.
- Gyújts rá, barátom füstöljük el a szúnyogokat. – Petőfi átvette a pipát, odatartotta az égő fidibusz lángjának s kényelmesen elnyújtózkodva a fakanapén, bodor füstkarikákat eregetett. Látszott rajta, hogy jól érzi magát.
    Aztán megeredt a szó is közöttük. Ahogy telt, múlt az idő, lassankint minden előkerült. Irodalom költészet, pesti közös barátaik, a politika. Életük sok baja, nyomorúsága, nehéz küzdelme, amiből mind a kettőjüknek bőven kijutott a részük.
     Bizony, barátom – mondta Petőfi –, két életre is elég volna amennyit én már idáig szenvedtem. Hat esztendeig voltam Istentül embertül elhagyott földönfutó, hat esztendei volt két sötét árnyékom: a nyomor és lelki fájdalom. És mikor? Ifjúságom kezdetén,az élet legszebb szakában, mikor csak örülni kellene az életnek. Tizenhatodik esztendős koromtól a huszonkettedikig. Bizony sokat nyomorogtam. De azért nem panaszkodom. Mikor baka voltam s mosogattam a vasedényt a konyhában, olyan téli hidegben, hogy a mosogató ruha ráfagyott az ujjamra, meg mikor a káplár úr lehajtott a kaszárnya udvarra havat seperni már akkor is mindig világos sejtéseim voltak arról, ami egykor velem történni fog, s ami meg is történt… Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, mikor az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak, a másikkal meg betakaróztam, megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban és álmom be is teljesedett. Vagy legalábbis teljesül lassanként. Hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Óh, bár az a másik álmom is ilyen hamar valóra válna! Hogy ez a hitvány, mai világ összeomlanék. De el fog jönni annak is az ideje. Nem aggódóm egy garas árát se. Meg fogod látni. Én már most is úgy érzem a forradalmat mint a kutya a földrengést. A régi világot elfújja az első szélvész. Már érzem is arcomon a szelét. Ettől vagyok olyan nyugtalan. Majd meglátod! Hanem az a feneség, hogy addig is élni kell, napról-napra élni. Én igénytelen ember vagyok, kevéssel beérem s ha éhen veszek is megélek holtom napjáig, azontúl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől. Dehát élni mégis csak kell valahogy. A versírástól pedig felkophatik az ember álla. Valami hivatalt tán én is kaphatnék, de attól meg irtózatosan iszonyodom.
- Megértem – ingatta Arany csöndesen a fejét –, nem is való az költőnek. Annak szabadnak, függetlennek kell lenni. Lásd, én csak megélek koldusan Szalontán, de olyan z életem, hogy sokszor hétszámra lehangolt, kedvetlen vagyok. Köszönöm én azt a versírást, amit minden percben sertéspasszusírás, meg tyúkpörök szakítanak félbe.
    Petőfi őszinte sajnálattal nézett barátjára. Kétszer is száján volt valami szó, de csak elharapta. Majd fölkelt a kanapéról, odaállott mellé, vállára tette a kezét és szelíden nézett a szemébe.
- De azért boldog vagy, úgy-e, János?
    Arany csüggedten vállat vont.
- Boldog? Attól függ, hogy hogy veszi az ember.
- Hát a feleséged! Meg a két szép gyereked!
- Igen… hát hiszen… a családi boldogság kárpótol sok mindenért, ami kimaradt az életemből, de hát a családi tűzhelynél csak melegedni lehet, e nem lángra lobbanni.
    Petőfi összehúzta a szemét úgy nézett Aranyra.
- Jaj, de Jankó! Ha én bírhatnám Juliskámat, én lennék a világ legis-legislegboldogabb embere. Te! Egy mosolyában több költészet van,mint abban az ötszázötven versben, amit eddig írtam.
- Ha egyszer Júlia az enyém lesz!…
    Nagy és mély lélegzetet vett, mint aki nagyon nagyot akar mondani, de nyikorgott az ajtó, s a keskeny ajtórésen Arany Juliska dugta be a fejét. Juliska mögött meg Lackó ágaskodott. Petőfinek torkán akadt a szó, türelmetlenül odakapta a szemét s Arany is kelletlenül nézett az ajtóra. A két gyerek pillanatig zavartan állott ott, nyikorgatva az ajószárnyat, míg végre Juliska nekibátorodva megszólalt.
- Tessenek jönni ebédeni. Készen van az ebéd.

  Petőfi hangulata egy-kettőre hozzáigazodott az új helyzethez.
- Tyhű fikomadta, ez már aztán beszéd! Bizony ideje is, mert farkaséhes vagyok. Hamm! Mindjárt bekaplak benneteket.
    A két gyerek visítva-kacagva szaladt előre. Petőfi utánuk. A vadszőlős ámbituson, a szépen fölterített asztalnál Aranyné mosolyogva várta őket. Arany meg leakasztotta a pincekulcsot hogy borért menjen.

DÓCZI JENŐ*

(* A Rádió Közművelődési Előadás-sorozata korán elhunyt kiváló tanácsadójának egyik legremekebb előadása volt ez.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 2. sz. 1939.

Reményik Sándor (1890-1941): Erdélyi március

 
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe,
Kimondottam ily egyszerűn.
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a verssorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat – március idusán.

Volt egy tanitóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpit, s forrás mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
de te se hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, ami az övé,
S maga részét miden hatalomnak, -
De Istennek is, ami Istené.

(A Romon virág című kötetből, amely a nagy erdélyi költő 1930 és 1935 közt írt verseit tartalmazza s Budapesten, a Révai irodalmi intézet kiadásában jelent meg.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 2. sz. 1939.

Hegyaljai Kiss Géza (1893-1966): Apám és Gárdonyi

Szólt apámhoz, jobbját nyujtva felé:
Tanitó vagy s én tanitó vagyok,
Szivünk tüzétől nőnek nagyokra
Magyar égen az ifjú csillagok.

Szólt apámhoz és én csak figyeltem,
Olvastam könyvét, tengere gyöngyét,
Negyvennégy könyve magyar föld és ég,
Hunnia nyakán tündöklő gyöngyék.

Halott apám és halott Gárdonyi
Naponta itt van és ébred a mult,
S én áldom a két örök tanitóm,
Kitől a lelkem csillagfénnyé gyúlt!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 2. sz. 1939.

Nemzeti himnuszunk

    Kedves hallgatóim! Hazafiúi áhítattal szoktuk elmondani a Magyar Hiszekegyet, amelynek egyik sora ekképpen szól: „… hiszek Magyarország feltámadásában”. Isten meghallgatta hő imánkat s a feltámadás megkezdődött. Vér nélkül visszaadta a Felvidéknek azt a részét, amelyen a magyar lakosság van többségben. Nagy volt az öröm mindenütt a csonka hazában, de még nagyobb visszatérő testvéreink körében, akik boldogan borultak közös édesanyánk: a magyar haza kebelére, könnyeket fakasztó öröm, szinte az égig feltörő lelkesedés áradt ki minden felvidéki magyar, sőt az idegen ajkú honpolgárok szívéből is és újra meg újra felhangzott ajkukon az imádságos ének: „Isten, álld meg a magyart!… Ez a szívből fakadt ének nemcsak Istenhez fohászkodás volt, hanem egyúttal vallomástétel, hogy magyarnak érzik magukat. A húsz évi rabság nem tudta elfeledtetni velük a magyar himnuszt. Bizony könnyeket csalt a mi szemünkbe is, amikor a rádió közvetítette felvidéki véreink ajkán felcsendülő nemzeti imádságunkat. Féltve őrizték ezt a minden magyar előtt szent éneket szívüknek mélyén. Nyíltan nem énekelhették mert ez vallomás lett volna magyarságuk mellett, amit az idegen hatalom börtönnel sújtott.
    A magyar nemzeti himnuszról szólok előadásomban, nemcsak azért mert hazatérő testvéreink ezzel adtak kifejezést hálás örömüknek, hanem azért is, mert az 1938. év, Szent István esztendeje, századik évfordulója KÖLCSEY FERENC költőnk halálának, aki a himnuszt írta. Az ő emlékének is áldozni akarunk, amikor a Himnuszról szólunk.
    A HIMNUSZ idegen eredetű szó. A latin nyelvből került ami nyelvünkbe. Értelme: „dicsőítő ének”. Már az őskeresztények is latin szóval himnusznak nevezték Istent dicsőítő költeményeiket, amelyekhez rendszerint dallam is társult s így himnuszaikat énekelhették is. Ősrégi zsoltárainknak nagy része szintén himnusz De nemcsak a vallásos költeményeket nevezzük himnuszoknak, hanem azokat is, amelyek egy-egy nemzet vágyait, áhítatát, fohászkodását fejezik ki. Ezek NEMZETI HIMNUSZOK.
    Minden nemzetnek megvan a maga nemzeti himnusza amelyet hazafias ünnepein szokott énekelni. Más alkalmakkor zenekar játssza el. Ha például Magyarország kormányzója valahol megjelenik és ünnepélyesen fogadják, mindig felhangzik a zenekarban a magyar nemzeti himnusz. Ez tiszteletadás a magyar állam feje iránt. Amikor idegen országokban járt, az ottani zenekarok is a magyar himnusszal köszöntötték a legelső magyar embert.
    A magyar nemzeti himnuszt Kölcsey Ferenc 1823-ban írta. Ősrégi, törzsökös magyar család sarjadéka. A Kölcseyek a hagyomány szerint a honfoglaló hét vezér egyikétől származtak. Egyik versében írja a költő Kölcsey: „Büszke magyar vagyok én keleten nőtt törzsöke fámnak”. Arra céloz, hogy ősei még messze keleten, Ázsiában éltek. Büszkesége azonban – mint egy másik helyen írta – nem az előkelők büszkesége, hanem nemzeti büszkeség. Arra volt büszke, hogy magyarnak született és ez a büszkeség az ő lelkében egybeolvadt a haza és nemzet szeretetével. Tehát szinte családi örökségképpen is élt a költ lelkében ez az izzó hazaszeretet, lelkének egyik jellemző vonása.
    Gyermekkorában súlyos capások érték. Bal szemét még mint kisgyermek himlő következtében elvesztette; hatéves korában édesapját, tizenkét éves korában édesanyját veszítette el. A sorscsapások lelkének érzékenységét csak fokozták és zárkózottá tették. Nem élvezte sem a gyermekkor, sem az ifjúkor örömeit. Magába vonult fájdalmával, amelyre olvasmányaiban s a tanulásban keresett vigasztalást. Iskolái végeztével előbb az álmosdi birtokon, majd a Szatmár-megyei Csekén a családi birtokon gazdálkodott. Visszavonultan élt, nem vett részt az akkori nemes urak szórakozásaiban. Lelke más után vágyódott: az irodalom, az írók és költők világába. Ettől azonban el volt zárva, mert Cseke nagyon félreesett minden forgalomtól. Így csak levelezés útján tarthatott érintkezést író- és költőtársaival. Később Szatmár vármegye főjegyzője lett s 1832-ben őt választották a vármegye egyik követévé a pozsonyi országgyűlésre. Itt hamarosan feltűnt mély hazafiúi érzéstől áthatott beszédeivel. Különösen a magyar nyelv ügyében elmondott beszéde tett mély hatást. Felszólalt minden olyan kérdésben, amely a nemzet előrehaladását szolgálta. Felszólalt a szegény jobbágynép sorsán való könnyítés érdekében is Hazatérve elfoglalta korábbi hivatalát s idejét megosztotta hivatali teendői és gazdasága között. De azért tollát sem pihentette, költeményeket és másféle értékes műveket írogatott. 1838-ban, 48 éves korában halt meg. Nemzete nem feledte el kiváló költőjét és szónokát, aki mint ember is fajunknak egyik büszkesége.
    Csekei szomorú magányában sokat tépelődött a haza sorsán. Akár a múltba, akár a jelenbe nézett mindenütt csak a baj szenvedés tűnt szemébe. Nemcsak a múlt, hanem saját korának szenvedései, szomorú állapota is mélységes hazafiúi fájdalmat ébresztett lelkében. Végigéli hazájának minden bánatát. Maga mondja egyik írásában: „A haza háromszáz éves szenvedését ezerszer érzem megújulni lelkemben”. De a kor is, amelyben a költő élt, az elmúlt évszázad első tizedei sok okot adtak a hazafiúi aggodalomra.
    Ferenc császár és királynak a franciák ellen folytatott háborúja a magyaroknak is nagy véráldozatába került. Joggal remélhette a nemzet, hogy a nagy áldozatokat azzal hálálja meg az uralkodó, hogy tiszteletben tartja törvényeinket s a nemzet maga intézheti  sorsát. De nem ez történt. Az országgyűlést 14 éven keresztül össze sem hívták. A nemzet megkérdezése nélkül, önkényes rendeletekkel Bécsből kormányozták az országot. Adókat vetettek ki, katonát szedtek anélkül, hogy a magyar országgyűlés megszavazta volna. Azokba a vármegyékbe, amelyek a törvénytelen rendeleteket nem akarták végrehajtani, királyi biztosokat küldtek, akik engedelmes szolgái voltak a bécsi kormánynak. Pénzünk mindjárt a francia háborúk után elértéktelenedett. Kétszer is értékcsökkentést (devalvációt), a pénz értékének leszállítását kellett végrehajtani, hogy az állam pénzügyi helyzete rendbe jöjjön. Rendbe is jött, de a magyar nemzet nagy része anyagilag tönkrement. Siralmas volt a jobbágynép helyzete is. Adót ebben az időben csak ő fizetett s ez idő tájt oly nagy volt az adóteher, hogy a szegény földmívelő jobbágy alig élt. Az egész országot szoros ellenőrzés alatt tartották a bécsi megfigyelők, nehogy valahol valami megmozdulás, függetlenségre törekvés a bécsi hatalom ellen felüsse a fejét.
    Sajnos, akadtak a magyarok között is, akikben mintha megingott volna a hazaszeretet, nem törődtek a haza bajaival. Közömbösség vett erő a lelkeken s csak önmaguknak éltek. Még édes széphoni nyelvünk sem részesült a kellő megbecsülésben. A főrangúak leginkább franciául és németül beszélek. Igen sok köznemes meg latin nyelven beszélt és levelezett, mert az iskolákban szerzett műveltsége is latinos volt. Törvényeinket is latin nyelven szerkesztették. Hiába hirdették íróink és öltőnk, közöttük Kölcsey is hogy nyelvünk a mi legnagyobb kincsünk s a haladáshoz elengedhetetlen a nemzeti nyelv, mégis a magyar nyelv csak később tudott teljes diadalra jutni. És nem akadt férfiú, aki a nemzetet e siralmas állapotából kivezette volna. Tűrnie kellett, hogy nem maga intézi sorsát, tehát tulajdonképpen szabadsága sincs.
    A haza szomorú állapota mélyen beleszántott a nemzete sorsán annyit töprengő Kölcsey szívébe. Az ő érzékeny, búsongásra hajló lelkének kétszeresen fájt a haza minden keserűsége. Úgy látta, hogy árva nemzetünkön csak az Isten segíthet .A letűnt vérzivataros századok tenger szenvedésén keresztül is az Ő segítsége tartotta meg fajunkat, csak Ő fordíthat most i a haza sorsán. A költőnek ebből a hitéből született meg a Himnusz, ez a fenséges költemény. Feltárja benne a múlt szenvedéseit, bizalmat akar önteni a lelkekbe, hogy hadd lássa a saját kora is, hogy Isten segedelme mindent jóra fordíthat.
    Íme a költemény:

    (Teljes szövege megtalálható a népiskolák felsőbb osztályainak olvasókönyvében is. A költeményt elszavaljuk, elszavaltatjuk vagy felolvassuk, illetőleg csak félig olvassuk, félig könyv nélkül mondjuk, hogy a kellő helyeken hallgatóink szemébe nézhessünk. Ügyeljük az esdeklő, a derűs, majd a bánatos hangulat megéreztetésére, mert nem csupán a beszéd tartalma, hanem a hang színezete is fontos éppen az érzelemkeltés érdekében. Majd így folytathatjuk):

    Mélyedjünk el egy kissé azokban a gondolatokban, amiket a költő a himnuszban kifejez.
    Istenhez esdekel, áldja meg ezt a nemzetet. Hozzon rá a balsors után derűsebb időket, hiszen annyit szenvedett már, hogy nemcsak a múltat, hanem jövendőjét is megbűnhődte. Így tudjuk elképzelni a múlt szenvedéseinek nagyságát, tudniillik annyit szenvedett a múltban a magyar, hogy a jövendőre is elég volt és most már remélhetjük a szebb jövőt.
    Őseinket megáldotta az Isten. Elvezette Bendegúz ősapánk ivadékait a Kárpátokon át a Tisza-Duna rónaságára, ahol a honfoglaló Árpád népe erős nemzetté fejlődött. Árpád véréből származó első királyunk megszervezte a magyar államot s a nemzet virágzásnak indult. Isten megáldotta ezt a földet minden jóval. Rónaságain dús kalászokat érlelt, a tokaji hegyoldalakon pedig olyan bor termett: valóságos nektár, amilyet a pogány hitregék szerint csak az ő isteneik ihattak. Bátor szívvel acélos karral is megáldotta a magyart. Sok győzelmet aratott a törökön a Hunyadiak korában, sőt Mátyás király Bécset is elfoglalta és „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.
    Hej, de bűneink miatt lesújtott ránk Isten büntető keze. Magunkra vontuk haragját a belső egyenetlenkedéssel, pártos széthúzással, testvérharccal. Elhatalmasodott főuraink nem egyszer a királlyal is szembefordultak. A széjjelszakadt nemzeti erő nem tudott ellenállni ellenségeinknek. Ránk zúdult a tatár s elpusztított mindent, ami útjába akadt. Majd a török kerítette hatalmába szép országunknak egész középső vidékét Buda várával együtt és másfél száz évig nyögtük a török igát De nemcsak a külső ellenség szorongatott bennünket, hanem – a költő szavai szerint: „hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre!” Saját fiai is egymás ellen szállottak harcba és még jobban tönkretették az országot.
    Az üldözötteknek bujkálniok kellett, de üldözőik ott is megriasztották őket. Nem volt honuk saját hazájukban. Bármerre néztek, vér és tűz mindenütt. Elpusztultak erős váraink s az öröm víg dala helyett halálhörgés, siralom zajlik mindenfelé. És hiába a pusztítás, „szabadság nem virul a holtnak véréből, kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből” – nyomorúság, szenvedés volt az élet.
    A rettentő süllyedésből csak Isten emelheti föl a magyar. Ebben a nagy hitében a költemény végszavaival újra Istenhez esdekel a költő, szánja meg ezt a nemzetet tenger szenvedéséért. Hiszi, hogy Isten újra kegyelmébe fogadja a magyart, aki keményen meglakolt bűneiért, sőt jövendőjét is megbűnhődte.
    Mélyen a szívünkbe markol a Himnusz egész tartalma. Az a belőle kiáradó hit, hogy Isten megsegíti ezt a nemzetet, ha Benne bízik s hazája iránt kötelességeit teljesíti: ez teszi Kölcsey Himnuszát a magyar nemzet imádságává.
    Ma is mélyen átérezzük azt a nagy hivatást, amit Isten bízott reánk, mikor őseinket erre a földre bevezette. Őrzőjéül rendelte a magyart a Kárpátoktól körülfogott Tisza-Duna medencéjének. És bár a múltban sokszor közel állott nemzetünk a pusztuláshoz Isten megóvta a megsemmisüléstől. És azóta sem tört meg ez a nemzet, mert hite mindig talpra állította. Bizakodva nézhetünk most is a magyar jövő felé. Nem pusztulhat el a magyar, amíg hisz és bízik Istenében, amíg hazáját szereti, nemzeti hagyományait megbecsüli s minden erejét hazájának szenteli.  Ez a jövőbe vetett hitünk lobog fel, valahányszor a Himnuszt énekeljük.
    Nemzeti himnuszunk dallamát ERKEL FERENC, egyik legkiválóbb zeneköltőnk írta 1845-ben s ugyanezen évben mutatták be először a pesti Nemzeti Színházban. Már a bemutatón is könnyekig meghatotta a közönséget. Valami olyan áhítat fogja el az ember lelkét a Himnusz dallamának hallatára, mint amikor a templomba lép. Harangzúgás, orgonabúgás, imádságos hangulat érződik a fenséges dallamban. A költő verse s Istenhez fohászkodik és imádság száll a dallamban is az örök Istenhez. Az ének szárnyain emelkedik lelkünk a Mindenhatóhoz: áldja meg annyi nehéz szenvedés után a magyar nemzetet.
    Ez a gyönyörű himnusz egyik legdrágább nemzeti kincsünk, valósággal szent ereklyénk. Éppen ezrét csak áhítatos tisztelettel, bensőséges hazafiúi érzéssel énekelhetjük. Iránta való tiszteletünknek és megbecsülésünknek külsőképpen is kifejezésre kell jutnia. Ennek jeléül, ha ültünk, fel kell állanunk, ha a Himnuszt énekeljük vagy ha csak  hallgatjuk is. A katonáknak, a levente- és diákifjúságnak eszes „vigyázz”-állásban kell állaniok, amíg elhangzik, de így kell végighallgatnia vagy énekelnie minden magyar embernek. Mozgolódás, beszélgetés megengedhetetlen nemzeti énekünk hangjai alatt.
    Aki az énekléshez a kezdő hangot megadja, ügyeljen arra, nehogy magasan kezdje. A Himnusz ugyanis nagy hangterjedelmű ének s éppen a vége felé (a „Megbűnhődte” szó első hangján) emelkedik legmagasabbra. Ha a kezdőhang magas volt, akkor a vége rendszerint rikácsolás lesz, ami különösen a tömegéneklésnél szokott megtörténni, mert sokan nem írják a magas hangot és eltorzítják gyönyörű nemzeti énekünket. Márpedig a Himnuszt csak szépen szabad énekelni. Ezrét lehetőleg zeneértő ember adja meg a kezdőhangot. (A tömegéneklés számára legalkalmasabb a B-dur; a Himnusz kezdőhangja a harmadik lépcső, ebben a hangnemben tehát a „d”.)
    Ezelőtt ismételni is szokták a Himnuszt, mégpedig onnan: „Balsors akit régen tép…”, vagy pedig csak az utolsó sorát: Megbűnhődte már e nép…” Így aztán gyakran megesett, hogy az egyik innen, a másik onnan kezdte az ismétlést, amiből dísztelen, bántó hangzavar keletkezett. Ilyesminek a Himnusz éneklése közben megtörténnie nem szabad. Éppen ezért a legutóbbi időben a döntésre illetékes helyen úgy rendelkeztek, hogy a Himnuszt egyáltalán nem kell, nem is szabad ismételni. Különben is elég hosszú a Himnusz ismétlés nélkül is. A jövőben tehát elejétől végig énekeljük el s ezzel be is fejezzük az éneklést.
    Nemzeti himnuszunk közel egy évszázad alatt összeforrt a magyar lélekkel. A mi himnuszunk nemcsak fohászkodás Istenhez, hanem egyúttal mély érzésből fakadó vallomás magyar voltunk mellett. Felhangzik a nemzeti öröm és bánat napjaiban egyaránt ,ünnepnapjainkon pedig áhítattal énekeljük az Isten házában.
    És most, amikor Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője emlékének áldozatunk: iránta érzett hálánk és kegyeletünk kifejezéséül énekeljük el a Himnuszt. Ez lesz a legszebb virág s babérkoszorú, amelyet a költőnek a szatmárcsekei temetőben domboruló százesztendős sírjára helyezhetünk.

NÉMETH SÁNDOR

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Szerelmes szonettek a Tátrához

 
1.
Szép vagy! – De semmitmondó szó ez annak,
Ki sohse látott, vagy, ha néz, nem ért
S el nem tünődik rajta, hogy miért
Szökhettek égnek titkos őshatalmak.

Hiába szórnám rád színes szavaknak
Dús kincseit, melyekkel csak dicsért
Költő szerelmest: Holt-hideg lidérc-
Fény volna mind, szégyen neked s magamnak.

Szép vagy! Ez sóhajom, szemem ha lát,
De benne van rajongás, hála, hüség -
S a Nagyhoz illő ez az egyszerüség!

Szép vagy! Nem, ezt se mondom el, csak érzem,
Mint titkosan mély, ájtatos imát…
Minek a szó, hogy sziv – szivet megértsen!?

2.
S szeretlek én! – Mióta látlak fennen,
- Ha sors sodort az élet vonatán,
Alattad, balga, sok kis cél után, -
Csodáltalak. – Megvallom, félelemben,

Mert mást mutattál, mint mi életemben
Soron volt: Hogyha nyár tüzelt talán,
Szép csúcsaid csipkés vonulatán
A hó – telet jövendölt kiméletlen.

S ha őszi ködben fázódott a táj
S ki tudja, mért, az ember lelke fáj,
Te rózsaszinben biztattál vidáman:

„Ne sirj! Emeld reám ködös szemed.
Én példázom az igaz életet
A tisztaság emelkedett honában!”

3.
Aztán… felhozlak fáradt-betegen.
- A tört szivek, lehet, mélyebbre néznek -
De rögtön úgy éreztem hogy megértlek,
Amint öledre hajtottam fejem.

Megsúgtad gyógyitó titkod nekem:
„Magad s a gondod egyre hozzám mérjed
S kicsiny lesz óriásnak vélt baj, érdek,
Mely meggyötört az életvölgybe’ lenn!

Azért ne félj, szeress! Ne hidd talán,
hogy énmagam titánnak tartanám,
Kinek az égvilágon párja sincsen:

Kőszirtjeim hiába ily nagyok,
Ahhoz, ki alkotott, porszem vagyok,
Miként te is! Hatalmas egy van: Isten!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.

Mécs László (1895-1978)*: Nem megyek Rodostóba

 
Izenetet küldtek kézen-közön görbe
diplomata-úton a suttogó postán.
Prágából nagy utat tett meg, amíg körbe
eljött a hír hozzám, hogy csak türt vendége
vagyok én e földnek, költözzek ki Pestre,
vagy Rodostóba, csak menjek a fenébe.

Én menjek el innen? Én ide nem jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,
emberformám várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hún lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltüntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.

E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.

Nem vagyok Rákóczi. Nem rokonom nékem
sem a muszka cár, sem a francia király.
Mint testem e földben, lelkem élt e Népben,
mezítláb harcoló rongyos kurucokban:
magyarban, szlovákban, ruszinban. Szivemben
porladt kuruc ősök vágya újra dobban.

Az erdei virág, ha fogynak a fények,
egy-helyben haldokol, avar lesz, elkorhad,
trágyája lesz új, szebb virágú növénynek.
Ilyen az én népem. Várva, egyre várva,
trágyának hull szirma a szebb jövő alá.
Szegény elhagyott nép. Atyátlanul árva.

Mert van a jövőjéhez sok bába itt, hitvány.
Júdás íródeák, ki tárogatóval
csalogatja labanc-útra, viszályt szítván,
van jó igrice, ki szivét elringatja,
tudós tanítója, pár nemes vezére,
- de azért oly árva,mert kevés az Atyja!

Atya kell népemnek! Húzhatnak karóba,
szívem van: maradok népem egy Atyjának.
Nem megyek sehová semmi Rodostóba,
mert Rodostó-éltem volna nékem Pesten.
Ha meghalok,ezt a földet trágyázza meg
új, szebb kuruc  álmok tavaszához testem!

(* A Felvidék nagy költője ezt a versét, amelyet az Élőket nézek c. most megjelent kötetéből (Budapest, Révai) közlünk, a felszabadulás előtt írta. Ma már a száműzött fekete pecsétes útlevele nélkül jöhet dunai és tiszai híveihez)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.