Indali Gyula (1851-1880): Dalok a kályha mellől

 

I.
Tekints le lányka: mint szállong a hó !
Köd, némaság borong a tájon.
A hó csillan ki a homály alól
De oh mi búsan… oh mi fájón!

Gondolsz-e lányka az időre:
Mely bájaid sirját megássa?
Midőn nem lesz más fény terajtad:
Csak lelked s fürtid csillogása?!…

II.
A természet, nézd: hogy megaggott.
Eldobta fényes, színes ékét.
Mi itt ülünk és szánalommal
Meg-megmosolygjuk gyöngeségét.

Ah! lesz idő: midőn mi ketten
Nehéz főt gyönge karra hajtunk,
Midőn a sors minket talál, és
A természet mosolyg mi rajtunk!

III.
Kinézek… ah! Csak dermedés, enyészet!
A kéj szivemben búra válik.
Meddig? Kérdem a felhőteljes égtől,
Oh halld, azt mondja: „ nem sokáig!”

Szemedbe nézek… ah, mint pezsg az élet!
A bánat-kény mosolyra válik.
Meddig? Kérdem szivemtől… Oh ne halla meg,
A válasz ismét: „nem sokáig!”

IV.
Az ég ölén, nézd: mint dulong a harcz!
Sötét: mint siron siró árva-arcz.
S neml átod-é, ha lelked rávigyáz:
Mi ellentét ez égi s földi gyász
Fehér a téli ég felhője fenn:
S sötét boru ül a fényes sziven!

V.
Nézd: e hasábok mily jól égnek;
Meleget és fényt hintve szét.
Oh halld, a láng lágyan morajló,
Álomhozó, szelid neszét!
Tündér-mesét mesélve el
Agg bérczek ifju fáirúl;
Hová tavasz soh’sem hat el,
S hol télen is tavasz virul.

„Két ifju fa szerette egymást,
Sugár fenyő és büszke tölgy.
Boldogságuk szelid nyugalmát
Látta az ég, a bércz, a völgy.

De durva kéz kitépte őket.
S a bércz azóta oly beteg!
Hol vannak ők! – a társak kérdik -
Rá búsan zúg a rengeteg!”

Folytassuk-e?… Itt vannak ők. Nézd
E két lángot, mely összefoly.
Miként két haldokló szerelmes
Ajkán elröppenő mosoly.
E vég jut – meglehet – nekünk is!
Kéj- s kinban együtt égve, majd
Porunk felett lágy fuvalomként,
Emélkezés és szeretet sohajt.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Indali Gyula (1851-1880): Előhang

 
(Egy elbeszélő költemény)

Ködbevesző multak hű ecsete, lantom.
Borongani jer most roskadozó hanton,
Roskadozó hantján rég feledeett kornak:
Zizegését hallgasd nefelejts-bokornak.

Hős, daliás korszak! Milyen idő volt a’!
Szebb azelőtt sem volt – olyan sem azolta.
Egyki ha találná festeni találón,
Hittelenül szólnánk: beh gyönyörü – álom!

Még akkor a gyermek élt anyai téjjel,
Anya-gond virrasztott, álma fölött, éjjel
Nem fizetett keblen serdülve gyerekké:
Szeretet lőn lelke örökkön örökké.

Lányka, selyem-fürtit nem födte be állal,
Keblét se boszantá fojtogató vállal;
Nem suhogott rajta selyem uszály-szoknya,
De vala tűzhelynek örömihez szokva.

Ifjak öreg arczán nem vala fölirva:
Hogy bele vágynának dőlni, kora sirba.
Élet-erő fáját se tivornyák éjek,
Se nem ölték renyhe, kárhozatós kéjek.

Diadalmas hősök marczona szivébe.
Egy ragyogó eszmény s lobogó láng ége,
Nemesitő lelke durva, erős nemnek:
Nőnek nevezék azt, ezt meg szerelemnek.

Divatba’ se voltak ragyogó báltermek,
Nem is fitogatták utczán a szerelmet;
Belehellék titkos, dalba, furulyába,
Mint csalogány, erdők enyhe zugolyába’.

De tudott szeretni lány és ifjú híven.
Nem is más segített a szerelmes sziven:
- Ha ki reményt veszte, ha ki addig volt már,
Annak a koporsó, ennek meg az oltár.

Nem vala főérdem: kincsek, arany-bánya.
Azt sem igen kérdék: ki, ki fia, lánya?
Urnál, vagy a kit tart jámbor könyörület:
Szülte a becsülést csakis a becsület.

Divatba’ se volt még: lepni az úr napját.
Küzdeni serényen látta gyerek, apját.
Csillagok a mint a végtelen ürt futják:
Irta vala hiven kiki maga utját…

Hajh, te dicső korszak! Oda vagy örökre!
Vész ki a magyarból ősei örökje,
Multak hagyományin nem csüng kegyelettel,
A mi volt, az elmult – azt mondja – feledd el!

Végzete eléri kire mi van szánva:
Harczi szilaj mén is beszokik a hámba.
Hűl a nap is lassan, hűl a szilaj vér is,
Magyar is szelidül, nem mondja: „Azér’ is!”

Belenyugszik, legyen bármi az ítélet.
Igy is, amugyis csak eltelik az élet!
Ha kitör is, az csak: „Erre meg amarra…”
Hajh, szomoru végzet jár ma a magyarra!

De ne zokogj lelkem! – Im, a jelen illan.
Képzeletem égi szövétneke csillan.
Barna denevérek tábora szétrebben.
Századok éjfedte fátyola föllebben.

Látom nyiladozni dali ősök sirját.
Fölujuló emlék alkonyatos pirját.
- Borongani jer hát, roskadozó hanton.
Ködbevesző multak hű ecsete: lantom!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Indali Gyula (1881-1880): Egyedül

 
Oh mily sivár a lét, milyen hideg, rideg:
Ha kebled hurjait többé nem ihli meg
Szelid szerelmi tüz.
Ha nincs egy lény veled a sors izgalminál:
Ki téged s létedet, mint egy fénylő fonál,
Édesden összefüz.

Haladsz a czél felé, napot s éjt összetéssz,
S nincs egy szelidke lény: ki rád remélve néz,
s te benned bizva vár.
Ki, míg te küzködöl, érted önyörgene,
Sovárgva boldogan: a szivek istene
Hogy vinne révbe már!

Lelked’ mindig magas, nagy eszmén jártatod,
Agyad feszült ideg, minden pillantatod
Komoly küzdésre hiv
S fájón elgondolod: egykor mi jól esik
Ezer bohó dolog, ezer kis döreség,
Mit megszentelt a sziv.

Sovárgva hallgatod míg tűn’ az éj, a nap:
Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak
Lelkedbe’ szüntelen.
Az ihlet percze jő, hő csókját hinti rád,
És száll a dal – de mint setétbe’ nőtt virág:
Ha szép is – szintelen.

Jársz-kelsz a nők között, bájuk gyönyörre int,
S ah, nincsen egy, ki ha véletlen rád tekint:
Számodra üdv fakad.
Mint fény-bolygók között fényetlen égitest,
Suhansz, hogy árnyadata sugáraikra vesd,
S légy zordonabb magad.

Dicsőségért epedsz… elvégre fölleléd,
S ah, nincs veled, kinek úgy adhasd át felét:
Hogy szebb egész legyen.
A hirnév súlya nyom, a koszoru kisért,
S virágát szívesen adnád a tövisért,
Mit ád a szerelem.

Jólléted nőve-nő – de kedvre nem fakaszt;
Házadba’ pompa, fény – s te mégsem nézed azt
Gyönyör hü fészkeül.
Lakásod az csupán, de otthonod soha,
Nem tüzhely a tüzed – s kályhád meleg noha:
Csupán tested hevül.

És vissza-visszahúll a mult hulláma rád:
Ha olykor fölkeres a meghitt jó barát,
Kit mély szívbánat ért.
Gyötrelmit festi le, kínról beszél veled.
Ő tőled vár vigaszt – s te őt irigyeled
Az édes bánatért.

Szeretnni vágysz megint… egy-két gyöngéd alak
Perczekre megbüvöl – de elhülsz ujolag;
Csaló volt a sugár!
A mult viszfénye csak, a vágy bucsúja volt;
Az alkony átölel… érzed: szived kihalt
S nem bir szeretni már.

S időd lassan lefoly, … fejedre hullt a dér.
Megtörve szellemed, idegzeted alél,
s hogy meglep a halál:
Nem jajgat özvegyed, kis gyermeked se’ sir,
Kivisznek csöndesen – s csupán a puszta sir
Mutatja: hogy valál!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.