Horváth Imre (1906-1993): Kazinczy

Ha kedved szóra hangol,
nyelvünkön szólj magadról.
Nagy dolgot bízok én rád:
az anyanyelv a vénád,
ó hordja szét a véred
a Föld minden köréhez,
s ő hozza megtisztítva
saját körödhöz vissza.

Őt féltsd hát, a Nyelvet,
tápláld nedvét, hol terjed,
s hol Kufstein kongat éjfélt,
s erét is elmetélnék,
keringesd ott még jobban,
fűtsön mindent, mi dobban,
lüktesse érverése,
hogy mégis és hogy mégse,
hogy van, ki védelmezze,
a nemzet vérezhetne,
ha nyelvünknek egy ága
a törzséről leválna.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Horváth Imre (1906-1993): Petőfi

 

Most millió-változatú
arcunkkal szembenéz.
Mit számít bíró és tanú,
ahol Ő az ügyész?
Vádol a költő jog szerint.
Hangja emelkedik:
A fejünkre olvassa mind
- mit elpazaroltak őseink –
meg nem írt műveit.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Horváth Imre (1906-1993) versei

 
KÉPTELENSÉG

Gazdagabb lesz a holnap, mint a ma?
Csúfság lenne, ha megkopasztana!

VALAMI FELBORULT

Mibe botlott tántorgó vágyam?
Valami felborult csörögve.
Lelkem homályos otthonában
egy kínai váza tört össze?

PERMUTATIO

Akit mindenki tisztel,
lehullhat csillaga.
Aki senkit se tisztel,
nincs élő csillaga.
Akit senki se tisztel,
feljöhet csillaga.
Aki mindenkit tisztel,
holt csillag ő maga.

KÖZELÍTÉSEK

Csak a közelit szeretem.
Közeli a hű szerelem,
közeli holddá vált anyám,
a homály apám csillagán -
s vezérlő vágyam mi maradt?
Megközelítni magamat!
Felém sápadt fény imbolyog.
Tán elszorulna más torok,
de kit a közeli telit,
nem félheti a K ö z e l i t.
Ritkult csontokkal is hiszem,
a sűrűlő közeliben
nem lidércfény lángja lebeg
a közelihez közelebb.

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6. sz. 1983. június

Horváth Imre: Tavaszi ág (könyvismertetés)

- Versek. Grafika kiadása. Nagyvárad -

    Horváth Imre olvasóinak egyre gyarapodó táborát újabb költeményfüzérrel örvendeztette meg. Ha lapozgatjuk írásainak általában két ív terjedelmű gyűjteményeit, valahogy elsiklik előlünk az ilyen polgárjogot nyert és sajnos elprofanizálódott kifejezés, mint a verskötet. Ismertetésünk tárgya sem amolyan „verskötet”, hanem egy tavaszi ág, amely az emberség sok tele megért fáján sarjadt, hogy apró rügyekben foganja a nagy mindenség – újból és újból költészetben nyilatkozó titkát a törpe szemű, de óriás nézésű ember előtt.
    Horváth Imre valamennyi műve egy-egy ilyen tágölelésű pillantás, tartama, terjedelme csupán egy-egy villanat: néha csak kettő, általában négy, ritkán több rímelő ritmikus sor egymásba fonódása, az én és a nem én  közötti találkozás egy-egy pillanatának a megrögzítése, de tartalma egy-egy cseppnyi vízben tanúskodó óceán, egy-egy mozzanatnyi lélekrezdülésben tükröződő világkép.
    A költői világkép vonzó igézete, amely elengedhetetlen feltétele minden költői alkotásnak (persze ne gondoljunk most a versek tömkelegére, csupán a költők műveire) bilincseli az olvasót Horváth Imre soraihoz.
    Nézzük hát, milyen Horváth Imre világképe és milyen annak a megnyilatkozása, vagyis mi a mondanivalója és hogyan mondja el
    Ami a legfeltűnőbb Horváth Imre költészetében, az a viszonylagosság érzelmi tartalma, ami ellentétes érzésekben nyilvánul meg. Ezeknek az ellentétes érzéseknek a groteszk színkeverése néha írásban még nem látott érzelmi megnyilatkozásokkal lepi meg az olvasót. Például a könyv első versében az a melankólia, amellyel a költő az elszállott madarakat búcsúztatja, valami különös megnyugvásban egyesül a fellélegzés boldogságával, melyet a hangos idegen szó eltűnése keltett Erdély völgyeiben (Elszállott madarak)
    És azután sorra vehetjük a néhány soros lapokat, a viszonylagosság érzésvilágának, az ellentétes érzések keveredésének ugyanaz a gazdagsága, választékos különlegessége nyűgöz le sorról-sorra. AZ Októberi táj csendje zengéssel bűvöl, a vidám szüreti zajban sírást hallunk, a szöllők könnyét látjuk, amely könnyed szőkeségében is a „nehéz hegyek” öröklődésével szomorít. Majd érzéki képet fest a viszonylagos érzések különbözőségének és ellentétességének színkeverése a meztelen kívánt gyűlöletről. Tovább női hang kavar gyönyörből és kínból őrületig ajzódott szadizmust (Magas C). Később a megbámultatás gyönyörét látjuk a bukás gyönyörévé válva (Hulló csillag), majd a csillagokkal kérkedő diadalmas ég alatt a mélyben halálba dermedt harctereket sejtünk (Ki tüntetett ki?), és részvétbe jajdul a létfenntartásért vívott küzdelem, mert az erdő fája „fejszével álmodott” (Fázó kisfiúhoz).
    Ez a mindent átfogó együtt érző sírás zendül ki leginkább Horváth Imre gazdag érzelemvilágából. Részvéte összeölelteti a természettel és a viszonylagosság jegyében a közönyös „felnőttség” ítélete szerint kis jelentőségű hatások nagy mozgalmú visszahatásokat szülnek a költő „gyermeki túlzásában.”
    Példaképpen idézzük ötletszerűen egyik művét:

Hiányzik-e a madárnak a tolla,
mit elejtett? Én megleltem a sárban.
E tévedt tollal most milyen jó volna
jelentkezni ott délen: Megtaláltam!
(Talált toll)

    „Gyermeki túlzás”, helyesebben költői szó. Lenyűgöz és megindít. Ki ne érezné e sorok olvasása után, milyen jó volna emberi hatóságunkkal helyreigazítani a világ minden fájó helytelenségét, tévedését, minden hiányzót odaadni, akinek és aminek hiányzik, a talált, sárba tévedt tollal futni messze délnek és örömkönnyek közt ujjongani egy madár felé: itt van, megtaláltam.
    Horváth Imre kifejezési formájának külsőségeiben a jambikus verselés tradícióját követi, de lényegében a pillanatnyi érzés pillanatnyi kivetítésének tömörségével és tiszta művészetével irodalmunkban szinte páratlanul áll. Például idézzük könyvének befejező költeményét:

A csillagok síromon átragyognak.
S az ég könyvét – mi dolgom lenne más itt?
Kiolvasom a gyors feltámadásig,
míg helyettem a szél fürgén lapozgat.
(Örök könyv)

    Horváth Imre örök könyvet olvas és örök könyvet ír.

DERZSI SÁNDOR

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Áldásos őszintébb

 
A fényt kitartón követi az árnyék,
S most úgy ragyognak az őszi hegyek,
hogy rájuk pillantva megdermedek:
fényük nyomán mennyi sötétség vár még?

Ám e szőllőfürt ott még az enyém.
S ki inná meg a mustját, ha nem én?!
Én iszom meg a mustját és borát, -
szinte már a torkomon lángol át.

Palackokat pincémbe nem dugok.
Hordóimon pókháló nem suhog.
Italomból mámort más nem csapol:
hadd fogyjon el, míg fiatal a bor!

Áldásos ősz! Állok a hegy alatt
s érzem, vallom ebben az isteni
fényben: fenékig kell üríteni
minden csordultig töltött poharat!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Kecskék

 
Olyan fürge a lomhaságotok,
amily lomha a fürgeségetek.
Apátok a fiatalokkal totyog
és szökdécsel békén mellettetek.

Peckesen álltok a hegy peremén,
tartásotok végtelen hősi gőg.
S a szavatok akadozó, szerény:
birtokotok csak egy fűszálnyi zöld.

Vénült szakáll verdesi melletek -
s víg szarvatok ifjan magasba vág:
így békül ki, íme, tibennetek
a bölcsességgel az ostobaság.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Elmerülő

 
A levegő, mint tág ezüst-folyam
most épp olyan.

Az ősz már belevetette magát:
hogy ússza át?

Mind mélyebbre és mélyebbre merül…
De még jelül

vörös haja kibomlottan lebeg
az ár felett.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám