Ábris bácsi hámló falú kúriája csaknem az
országút szélén állt, szinte beleveszve az országút szürke porába. Csak egy kis
kert választotta el az útszéli dudvás, lapus, törött-fazekas ároktól, de bizony
ebben a kertben se termett más, mint csupa zöldség: murha, muhar, bojtorján és
csalán. A kert közepén, ahol úribb parkokban szökőkút szokta víg vizét
sugározni, árva karó búsongott, fején piros színű üveggömbbel, melynek
maszatjáról undorral siklott félre a tüzes csókszikrákat pattogtató napsugár.
Egyik sarokban holmi dülöngő állványon egy tucat méhkas ragyogott a déli
fényben; szegény méhecskéknek ugyan messze kellett szállaniok, hogy virágra
akadjanak! Mert Ábris bácsi közelében senki számára nem termett virág. Zsörtös,
mogorva és kesernyés volt, fanyar, mint a ház mögött görbedő körtefák
évről-évre éretlenül lehulló vackora.
Hatvanadik esztendejét taposta immár Ábris
bácsi, de ha számba vesszük, hogy II. András királyt úgy emlegette, mintha
személyesen kapta volna tőle a nemesi kutyabőrt, még ezt a szép kort is
megtoldhatjuk hétszáz évvel. Mondta is nem egyszer a döglődő körtefákat
dézsmáló kölyköknek: „hej, ti latrok, az én időmben levágták a karját annak,
aki lopott!” Vagy a vásálni induló főzőasszonynak: „minek az a sok pénz? az én
időmben egy malacot adtak egy polturáért!” Ezeket az időket persze csak álmodta.
Mert álmodni volt ideje bőven Ábris bácsinak, hiszen nemcsak estétől reggelig,
hanem reggeltől estig is aludt folytonosan. Mint csecsemő-gyerekről azt
mondták: jó baba, sohasem sír, mindig alszik. Később sem változtatta meg ezt a
szokását, ellenben most már lusta disznónak nevezték. Ábris nem sértődött meg.
Aludt tovább. Aludt az iskolában a padra borulva, s könyvére csurrantva az álom
édes nyálát, aludt a labdatéren a fűbe borulva, míg pajtásai iramló lábbal
cikáztak körülötte, aludt a kocsmában, nem érezve az arcába loccsantott bor
csípős illatát, aludt a lányos házakban, hirtelen elbóbiskolással a régi, öblös
karosszékekben.
A barátok lassanként elmaradtak az álomszuszék
pajtás oldaláról, s a lányok nem reménykedtek többé a horkoló gavallérban. Ábris
úr magára maradt az üres udvarházban, megderesedett, megpocakosodott, arca
holdvilágszínűre senyvedt: Ábris bácsi lett belőle. Hogy mit álmodott a hosszú
évek alatt, arra senki sem volt kíváncsi és ő senkinek sem mondta. csak
archaikus zamatú káromkodásaiból és némely titokzatos és anakronisztikus élmény
és név baljós emlegetéséből lett nyilvánvaló, hogy Ábris bácsi valamely más
világban otthonos.
Senki sem tudja, hogy boldogabban élet-e Ábris
bácsi álombeli főúri birtokain, mint e világi szikjein és krumpliföldjein.
Annyi azonban bizonyos, hogy odaát is voltak szerencsétlen percei, különösen
nyáron, a döglesztő melegben. Ábris bácsi démonai a legyek voltak. Ha annyi
aranya lett volna a sebében, mint amennyi légy a falon, nem cserélt volna a
váradi püspökkel sem. És hiába űzte ki törülközővel, asztalkendővel a hívatlan
vendégeket, amint nyugovóra dőlt, újra visszajöttek, a kéményen át, vagy az
ajtó hasadékain keresztül, vagy talán, mint ördögi sereg, a föld alól. Hiába
volt minden légycsapó, tányér vízben barnálló légyölőpapír, lámpásról lógó
légyfogószalag, mézgával bevont cukorsüveg, amelyen úgy hemzsegtek a megragadt
legyek, mint – tótágast álló hasonlattal – arany égen a fekete csillagok. Az
ellenség makacs és kiirthatatlan volt. Hét támadt minden agyoncsapott légy
véres teteméből.
Mit álmodhatott mégis Ábris bátyánk, hogy olyan
vérben forgó szemmel ugrott föl és rontott álma megrontóira? Mit jelenthetett
édes mosolya, orrcimpáinak gyönge remegése, fölhúzott jobb térde, amint ott
horkolt s süppedt díványon? Ha az álmokat valami bűvös tükörben látni lehetne,
talán ezt láthattuk volna:
- Püh, püh… - köpködött Ábris, fölnyitva szemét.
Ott feküdt a vedlett pamlagon, homályos szobájában s akkor rebbent tova a
tátott szájába tévedt legyecske.
- Átkozott ördögök - dühöngött az öregúr s
fölkapta légycsapóját, körültoporzékolta a szobát. Ide-oda csapkodott, míg
végre egy aprócska fekete ördögöt sikerült szétkennie a falon. De az újbor
illata még az orrában derengett s keserűen, bódultan, fáradtan dőlt vissza a
díványra.
A társaság már asztalt bontott, a töröksíp
helyébe hegedű és duda szól. Az urak és asszonyságok lassú lépésekkel hármat
fordulva járják a lengyel változót, kergetőzve az egeres táncot és a süvegest.
Ábris bácsi ereiben pezsdül a vér, bokája ifjan feszül, s elkiáltja: három a
tánc!... Aztán elkapja a legszebb lány derekát. Egyet fordul vele, ujjain átfut
a fiatal test melege, és … mintha az orrát csiklandozná valaki… elvörösödik…
most mingyárt a lány arcába trüsszent… hapci!...
És vörös arccal fölriadva, csaknem elkapta az
orráról sietve menekülő legyet.
Hosszú asztalnál ül Ábris bácsi, előtte óntányér
káposztás tehénhússal, s nagy vörös vederben az újbor. Az asztal körül
szépasszonyok ülnek, arannyal, gyönggyel rakott ruhában, sípujjú ingben, s
daliás férfiak, nagygalléros, skófiumos, ezüstgombos mentében. Az asztal végén
a grófi gazda kínálgatja vendégeit; ki-ki előhúzza övéből kését és nekilát a
közel eső tálaknak. Ugyanekkor megszólal a töröksíp és nyúlós, jajgató hangja a
sebesen pergő dobbal elkeveredik. Ábris bácsi jókedvvel simogatja hosszú,
fekete szakállát, mely hogyan-hogyan nem, egyszerre csak az állán termett, s a
víg zsivajban beledöfi kését az illatos tehénhúsba, kedves ételébe. Szemközt
szépleány mosolyog, s ringatja fején klárisos koronáját, jobboldalt egy gróf,
baloldalt egy báró ül mellette. Ábris bácsi lassan emeli szájához a falatot…
bekapja… de a húsnak nincs íze, s lenyelni nem lehet… mert sebesen röpködni
kezd a szájában és dongva verdesi szájpadlását…
- Az áldóját – bömbölt Ábris bácsi szétcsapva a
levegőben szárnyas ellenségei felé s légycsapóját tehetetlenül meglengette. S
elfúló szitkokkal megint csak visszadúlt fektébe.
De íme, már csak foszló képek, elmosódó alakok
lengtek körülötte, a táncolók hirtelen átáradtak egy pompás terembe, ahol
Bethlen Gábor, a vizsgaszemű fejedelem, tárta karjait Ábris bácsi felé, s
halkan, de mégis érthetően susogta: „Hallottunk te Kegyelmed több
jelességeiről, s hogy nagy vitézséggel harcolt ellenségeink, a fekete legyek
ellen, közülök számosat agyoncsapván. S mivel fejedelmi trónunk immár több
gondot ad, mint örömöt, te Kegyelmedet kívánjuk… kívánjuk… De mire Bethlen
Gábor idáig ért, hirtelen zizegő szárnyai nőttek, s fekete léggyé zsugorodva,
érthetetlen zúgással elrepült.
Ábris bácsi bosszúsan ugrott ott föl, öklével
homlokára csapott, - s íme tenyerén ott ragadt az agyonlapított fejedelem,
azaz, hogy egy szemtelen légy.
Az öregúr egy ideig búsan nézett a markába,
aztán nagyot sóhajtott, lefricskázta a legyet, félrehajította a bőrleffentyűs
légycsapót és hunyorogva, álmosan újra végighemperedett a díványon.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 182. sz. Bp., 1925. aug. 14.
