Varró Dezső (1907-1982) versei

 
KÉT VERS A KEDVESHEZ

I.
Hajad leomló barna füst,
nyakad ezüst,
illatod, a drága olaj,
ma drága füst.

Meríts aranyodból reám,
arany leszek,
meríts ezüstöt énreám,
ezüst leszek.

Ha vízbe vetsz, én jég leszek
és meghalok.
Patakba vetsz? Megállítom
a patakot.

Aranyra törsz? Aranykincsem
neked adom;
arany kulcsot nyujtok feléd
s az aranyom.

Ezüst sirályra vágysz talán?
A tengerem
ezüst madara szent sirály,
tied legyen.

Riadt madár, fáradt madár,
szánd meg nagyon,
sirály jaját pihentesd el
az ajkadon.

Csalogányfüttyöm ne keresd,
meghalt a szó,
ma szent leszek, mint a kereszt,
s mély, mint a tó.

Ma minden könnyest kiiszom,
ma légy szelíd,
aranyserlegben nyujtsd felém
a könnyeid.

II.
Ma légy kedves, szenvedtem érted,
minden szavad lelkemre hullt.
Nézéseddel szivemet érted,
a szájam széle megfakult.

Két szemem jég lett, hidegen nézlek,
hidegen nézek, mint a hó.
Nekem bejárta már a rétet
a fellegsubás arató.

Jaj, ma olyan hidegen nézek,
hogy páncél lesz a háncs a fán,
egy pillanat és vizre lépek
a Léthe folyó tutaján.

APÁM SÉTÁRA INDUL

Völgyek ölén hallotta nevét,
varjak kiáltották, sarló pengett
s lehajtotta fejét.

Sejtelmes évek hajoltak fölé,
halált zizegtek búzafejek.

- Gazdám – rázta magát a nőszirom -
jövő tavaszra többé nem nyitom
kék szirmomat.

Méh imbolygott felé egy holt galyon.
- Ne bándd, kerted virágporát elhordozom
mind sírodra.

S úgy esett rá gyermektekintetem,
hogy férfikoromban nem ismerem.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Varró Dezső (1907-1982): Szarvasbogár a szőnyegen

 

Szemlátomást repül az este,
szárnya legyint és a szőnyegre
egy nagy fekete torz-bogár
a falhoz koppanva hátára pottyan
és meg se moccan.

Lomha nagyszarvu, küzd a jámbor,
sajnálom, de a látványosságról
egykönnyen le nem mond szemem.

Hasztalan küzdelmét egyre nézem,
magamban mondom: így van, érzem,
terveket építek futó homokra,
százszor megtérek egy gondolatra,
míg küzd szegény a szőnyegen.

Én Istenem, ha szárnyat bontok
és az életbe belerontok,
saját vesztem – a meztelen 
időkből álló nagy falat
elfedi előlem az alkonyat!

Így hátradőlve, tán örökre
visszahullok én is a rögre!

Vizsgálom él-e? Félig élve
én is csak későn veszem észre,
hogy vér homlokom verejtéke,
hogy porbahulltam ide lenn!

S én is, mint az a szerencsétlen
elmondhatom, hogy alig éltem -
Uram Isten mi lesz velem?

I.
A hattyú hó lett,
jégcsillár a tó,
az ég márvány, finom zizegő,
hét napja már halott az eső.

II.
Holt gesztenyék,
nagy barna könnyek.

Kékmedrü ég,
mély kristály hóedény.

Patakmeder,
jégkirály udvara.

Fagyott rezedalelkek
ablakom.

III.
Beállt a tél, mint egy cseléd: paraszt
trágár füttyel utat seper s fagyaszt.

Gyöngédtelen, csontig rágja a fákat
és durcásan az ablakodra ráfagy.

Maga mögött teríti a ködöt,
éreztem: a szememközé  köpött.

Hasít, nem úrifajta volt az apja
és a gebét jól vékonyán kapja.

Orrom páviánvörösre festi,
konyhákon a csapot megrepeszti.

Ahova lép, üveggé lesz a járda
s a világ egy kibérelt kaszárnya!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám