Fodor András: Mégis, mégse

A sirályok is érzik,

hogy létük hullása, szökése

két part között feszül.

Nekünk is tudni illenék,

hogy a tündérkedő zöld,

életet ringató víz

kerete bármikor elroppanhat.

Mennyi szín, mennyi hang,

és visszasorvad mégis

feketeségbe, némaságba.

Milyen esengő-boldogan

kapcsolja gyűrűit

egymásba a madárszó,

milyen odaadón tolul a fű,

az ösztön lüktető

kútjaiból a nemzedékek!

Megszokni mégse győzzük,

hogy minden születésbe

csak e kettős ütem

ritmusa iktatódik:

dobajra csend,

nappalra éjszaka,

s hogy óvjuk, simogatjuk,

testünk lélegző szirmával etetjük

a pusztítás vadállatát.

(Forrás: Jelenkor, 1982. 1.sz. 7. l.)

Fodor András: Együtt

Nyitod a kettős ablakot.

Harmatos táblák szárnya közt megállva,

körülsuhint a hűvös téli pára,

az ázott földek illata.

S fejed fölött, míg átkarollak, látom:

csillagok függeszkednek künn a fákon.

A Báta öblén hold ragyog.

A kert alatt, hol ködlenek a házak,

most dobnak el egy köteg csutaszárat,

zörögve rebben szét a csend.

S mintha a meghitt perc találna jelre:

arcod melengetően dől kezemre.

Íme a boldog pillanat,

mikor kétféle érzék rezdülése

a kedves zajban egymást veszi észre,

a világ közös örömét.

S egy villanásra őszintén megérti,

hogy másokért szép önmagunknak élni.

Titkunk is így lesz teljesebb,

mikor a testek pántja szótlan enged,

ígérve már a tomboló szerelmet

s fehérlő ágak, tárt karok

szorító görcsös kapcsa, könnyű szárnya

bezár a vér zsibongó áramába.

Hajnal dereng a faluban.

Valahonnét egy kakas hangja zendül.

Érzem a fényt a pillámon keresztül.

Alvó fejed fejemhez ér,

s emlékeként a tiszta szenvedélynek

arcomra lüktet meleg pihegésed.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 335-336. old., Ifjúsági Könyvkiadó