Lakatos Károly: A fecskéhez

 

Fecském-fecském, édes fecském,

Ha elröpülsz messze,

Megtérsz-e majd tavasznyiltán,

Holdsugaras este?!

Elhol-e majd piczi szárnyad

A fészked tájára,

Avagy eltünsz, mint az árnyék

Fényes holdsugárba?!

Magad jössz-e, avagy azzal,

Aki feléd hajlott,

Kivel lelked édes vágya

Rabigába hajtott?!

Avagy pedig bús, magános

Lesz az érkezésed,

Örök búját keseregi

Minden szívverésed?!

Milyen nótát csicseregsz majd,

Mikor haza jöttél:

Köszöntő dalt? – avagy búsat,

Hogyha gyászt öltöttél…

Örülsz-e majd mindazoknak,

Kik téged szeretnek,

Ha elmész is idegenbe

Soha nem felednek?!

Megfájul-e kicsi szíved,

Ha nem találsz egyet, -

Azok közül, akik téged

Legjobban szeretnek?!

Kinek őszi hervadáskor

Angyalszárnya támad,

Mert megöli beteg szívét

Akkorra a bánat…

Hogyha megjössz, majd akkoron

Együtt fogunk sírni,

Érzelmeink virágiból

Gyászkoszorút fonni.

Siessél majd, édes fecském,

Szívszorongva várlak!

Téves útra ne csapongjál,

Mert megöl a bánat.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 23. sz. 1902. aug. 1.

Lakatos Károly: A sasmadár

 

Néma magányban, bérczek honában

Él a sasmadár;

Ott, hol a tetőn – a fény-delelőn

Van a földhatár.

Nem néz a földre, csak föl az égre, -

A napba tekint,

A kék világban – szabad hazában

Álmodozva ring.

Fürdik a fényben, gyöngyöző dérben –

Kéj az mind neki.

Vész-vihar éltét, félelem szivét

Nem remegteti.

Játszik a léttel, ezernyi vésszel –

A tettre szilaj,

Szétvág szárnykarja – mint a hős kardja –

Ha zúg a vihar.

Kedve ha támad – tűzvére lázad,

Tettre készteti,

Égen a felhőt, a futó szellőt

Rabjává teszi.

A tüzes orkán – czikázó villám

Ha megperzseli,

Hamvából ujul – a büszke Turul –

Nem fáj az neki.

Nyíl ha találja, szívét átjárja –

Piros vére hull,

Sziklatetőre – bércztemetőre

Vadrózsa borul.

Sóhajt az erdő, zokog a szellő

Mint a vész-sirály,

Nyugszik a fényben, ünnepi csöndben

A madár-király.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 16. sz. 1902. ápr. 15.

Dienes Lajos (1817-1874): A tücsök és méhek

Egy dologtalan tücsök

Kóborolni ment,

S a kis méhecskék között

Arról énekelt:

Hogy a tücsök millyen szegény,

S a hörcsök millyen dús legény.

A méhek meghallgaták

Gyászos énekét.

Többen meg is könyezék

Árva életét; -

Köpűjökben leülteték

S mézzel jól megvendégelék.

Jóllakott már a tücsök

Szerte széttekint, -

Végig nézi a köpűt

egy nagyot köhint, -

Nagyot sohajt, ismét köhög,

S kihalgatásért könyörög.

„Halljuk! halljuk!” zúg a nép,

Felelt a tücsök, -

Minden harmadik szava:

„A dús hörcsökök”

S látván: hogy egykedvü a nép,

Két hallgató vállára lép.

És rivalg: hogy „a kövér

Hörcsökök faját,

Mint a számtalan bogár

Eleven baját,

Ki kellene pusztitani,

S buzájokat felosztani!”

E beszédre a herék

Éljeneztenek, -

De a jámbor dolgozók

Igy feleltenek:

„Kaparj kurta, neked is lesz,

Ebszerzemény kutyául vesz!”

S ráadásul a tücsök

Kólikát kapott,

Tán azért, hogy álnokul

Mézzel jóllakott? –

Mert nincs megáldva olly kenyér,

Melly csalt, vagy orzott szerzemény.

Forrás: Munkások Ujsága 2. kötet 23. sz. Bp.,  1848. december 19-én

Vékony Pál: A pacsirta

A szabadságát elrabolták

a durvalelkű emberek

S lett börtöne egy szűk kalitka

A pipacsos mezők helyett…

Szűk kalitka zárt rabmadár, te,

Úgy elmerengek sorsodon.

S szememből fájó könny pereg le:

Lelkem lelkeddel oly rokon…

Forrás: A Természet 18. évf. 11-12. sz. 1922. jún. 29.