2020. júl. 6.

Szebenyei József (1881-1953): A sóstó partján



Egymagamban ülök, árnyas fa tövében,

Előttem a sóstó ringatódzik szépen;

Hullámait sorba’ langy szellő sodorja;

Megrezzen egy levél, hátul a bokorba’.



Egy tücsök cziripel szörnyen az árokból;

Gunyolódó hangot érezni ki abból.

Hallgass el te gyáva, láthatatlan féreg!

Akkor lármázz, hogyha a szemedbe nézek.



Egy nagy halászcsolnak, félig künn a porba’,

Unalmasan fekszik, mintha halott volna;

Körülötte hullám játszi csobbanása,

De álmának azért nincs e földön mása.



Mint piczinyke gyermek játszadoztam itten,

- Hogy mulik az idő, elmulik mint minden! –

Bokorban, fűszálban és a tó tükrében,

Gyermek-szenvedésim szemtanuit nézem.



Megszólal egy madár a fatetejében,

Mintha előállna ő is tanuképen;

Mintha bizonyítni akarná ő nékem,

Hogy mily végtelen volt az én szenvedésem.



Elszállnak előttem gyermek ábrándképek,

Lantomon itt csendült a legelső ének.

A partra térdelve imádkozom hévvel:ű

- „Áldjon meg az Isten mind a két kezével.”



Forrás: A Természet 3. évf. 24. sz. 1900. aug. 15.


Feleki Sándor (1865-1940): Aratás után



A letarolt sárga mező
Oly szomorú, oly elhagyott.
Pedig a nap arany fénye
Csókolja még, reá ragyog.

De a rengő kalásztenger
Suhogása merre marad?
A víg nótát énekelő
Leánysereg másutt arat.

A pacsirta nem vonul el
Dalolva a vetés felett.
Dala csengett mint harangszó,
Majd halkan szállt, mint lehelet.

Nem lepi már buzavirág,
Nem tarkítják a pipacsok,
Tarló szélén a kis patak
Olyan lomha, nem is csacsog.

A végtelen, forró tarlón
Semmi élet és semmi nesz;
Egy-egy ürge tekint csak szét,
Mintha szólna: Vajjon mi lesz?

Majd egy szöcske ugrándozik
Szalmaszálról szalmaszálra
S tovább folyik a tarlónak
Szomorú és csöndes álma.

De ha jő a holdas este,
Pitypalatynak hangja csendül.
Elsiratja vesztett fészkét,
Zokog elmúlt szerelemrül.

Forrás: A Természet 3. évf. 23. sz. 1900. aug. 1.

Lengyel László: A természet temploma



Imádattal csodálom én a nagy mindenséget,
Elbámulom műveiben az örök fenséget.
A természet templomába imádkozni járok,
Hol égbe küldik illatuk a nyíló virágok.

E templomnak minden része egy-egy fényes oltár,
A havas csúcs, árnyasberek, sástringató mocsár.
Este kigyul ez oltárnak nagy, fényes csillárja:
Világít a hold az égen, mint egy örök lámpa.

Énekel a fülemüle a fa csipkés lombján,
Dicsénekét az Istenhez áhitattal mondván.
Ott hallgatom a lomb alatt, csendben heverészve,
Az én lelkem üdveért száll a dal fel az égbe.

Erdő felől egyre zúg e templom orgonája:
Erdőzúgás, megreszket az erdő minden fája.
Mert a fának is van lelke s könye patak-árja,
A mely végig csobog a rét hímes pázsitjára.

A természet templomába imádkozni jöttem,
A szél a hatalmas lombot megrázza fölöttem;
Isten lelke szólal abban s ezek az intési:
Hogy imádjuk őt, - mint fölényt – gyarló teremtés!

Forrás: A Természet 3. évf. 22. sz. 1900. júl. 15.

Lengyel László: Nyár hevében…



Nyár hevében a szabadban járok,
Zöld mezőben, kéklő ég alatt
Elnézem a sok tarka virágot,
Hallgatom a dalos madarat.
Ösmerőse vagyok a virágnak,
Ösmerőse a dalos madárnak,
Lomboserdő árnya befogad,
Merengeni szoktam ott sokat.

Elmerengve, lelkem messze szárnyal,
A szép múlthoz vissza-visszatér,
Midőn szebb volt sokkal a madárdal,
Lelkesültem föld virágaiért.
Ha elmentem egy kedves leányhoz:
- Hasonlítván a legszebb virághoz –
Nem hittem azt soha, hogy nekem
Ily virág ne nyíljék keblemen!

Éltem nyara immár őszre válott,
Nem oly vonzó többé a virág.
Fölötte már egykedvűen állok
- Egyforma volt mindég a világ. –
Nincs megállás, pihenés az úton,
Kesereghet lelkünk az elmúlton.
Ez a világ csak halad tovább
S örömei? múló délibáb!

Rohanj idő sebesen fölöttem
Kis világom hadd repüljön el!
Ide úgyis nem örökre jöttem,
Ki született: annak menni kell!
Mert bár élnék itten ezer évet:
Isten előtt csak egy percz ez  élet
És egy a vég: - én jól tudom ezt –
Egy ölnyi föld és egy sirkereszt!

Szép természet! hozzád jöttem én ki
S hová ragadt, vitt a gondolat!
Virágidat még szeretem nézni,
Bár fölöttem az idő halad.
Úgy is tudom, hogy ha fáklyám lobban,
Mint haló madárra a bokorban
Lehulló lomb reája borul:
Rám belőled egy sír domborul!

Forrás: A Természet 3. évf. 21. sz. 1900. júl. 1.