Csipős szél sivít a téli pusztaságon,
A hó vastagon függ le a száraz ágon,
Egy-egy kis csipegő éhes, kósza veréb
Hallatja csak itten panaszos énekét.
Fönn, az égnek ívén kározó varjaknak
Fekete serege vonul el éjszaknak;
S bekalandozván az erdős hegyvidéket,
Fázékony őzcsapat keres menedéket.
Lenn a kicsiny völgyben, bérczek szakadékán
Magányos házikó gubbaszkodik némán;
Meg-megrepedezett falain a vályog,
Nádas fedelén át sűrű füst kóvályog.
Benn pedig kisded, egyszerű szobában
Vígan beszélgető, nyájas társaság van,
Közöttük egy lányka nekipirult arczczal
Bájosan mosolyog, mint a kelő hajnal.
Pitteg-pattog a tűz a vén kemenczében,
Egy hasábot rája most vetettek épen;
Dorombol a czicza, nagyokat nyújtózván,
Kályha mellett fekve a diófalóczán.
Kedves egyszerűség, nyugodalmas hajlék,
Hej, ha az én lelkem benned megnyughatnék,
Az az én háborgó, viaskodó lelkem
Pihenésre lelne csöndes közeledben!
A város mogorva, nagy házai közül
Fáradt lelkem gyakran ti hozzátok röpül
Rejtett, kicsi fészkek, nádfödeles házak,
Tanyái az édes, szelíd boldogságnak!
Forrás: A Természet 2.
évf. 12. sz. 1899. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése