Bolgár Emil (1840-1907): Itélet

 
- Nagyobbak vagytok nálam bérczek, ormok?
Oh menyivel magasztosabb e homlok!
Tibennetek ezüst, arany, gyémánt van,
itt gondolat, s mily kincs a gondolatban!

Felhők között a durva bércz határa,
Nekem csak ott kezdődik még a pálya.
Felhőkön át az ész az égig ér fel!
Bércz, nekem szolgálsz mind a drága érczczel.

Nekem teremsz te szőlőt a borágon,
Vasad tulajdon oldaladba vágom.
Magas hegyek,dacos kiálló ormok,
Felétek büszkén fordul ím e homlok!

- Felhőkig én, te ember égig érsz fel,
Keblem mélyébe törsz erővel, ésszel.
Mit onnan gyüjtesz, tudománynak mondod,
Ezt kincsnek, - gyüjtöd innen s onnan gondod.

Im állok én sok ezredévtül óta,
Lábamnál küzde népek milliója,
S eszével míg az ég határit mérte,
Csak mérte, mérte, ámde fel nem érte.

Azért hogy czifra egy, és rongyfedett a másik,
Hogy ez büszkén jár, s az négykézláb mászik:
Királyok, hősök, bölcsek és vezérek
Egyforma furcsa apró-cseprő féreg.

Lábam porában fészkel élve, halva.
Kenyere önnön hőseinek hamva;
Ah emberek, bolond komédiások!
Kaczaghatnám, ha tekintek reátok.

S míg így czivódnak, a föld egyset zökken,
- Az ember térdre hull nagy ijjedtében –,
Szörnyü villámlás támad a felhőkben,
Mig tombol a vész lenn a föld mélyében.

Bérczek ropognak, ing a szikla orma,
S eldől dörögve, rémitőn rombolva,
A rohanó viz árja messze loccsan,
Dúl a vihar, zúg egyre borzasztóbban.

Mikorra ismét elvonúl a felleg,
Az ős természet önművén döbben meg,
Mint megdöbben a szilaj asszony, hogyha
Zúzott cseréppel lepve már a konyha.

Eltünt a bércz, a völgyet eltemette. -
Tudós vándor jár ásóval felette,
Ez a kavics – hatalmas szikla romja,
E csont alant – a büszke ember csontja.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Bulcsu Károly (1823-1865): Thaddé mester

 
Nem földiekről tanitott
Thaddé mester hajdanában.
Előtte mind elveszendő
Mi alant él – e hazában.
Az anyag semmi előtte,
Haszontalan földi pára,
A nap s az ég összeroppan
Egykor a halál szavára.
Egy van örök, a nagy isten,
Kitől uj föld, uj nap ébred;
Egy van örök, nem veszendő,
Bennem isten: ez a lélek.
Ez midőn a vég-tusában
Avult köntösét lerázza,
És kitép a régi várból,
Magát ujonn’ felruházza.
De e tulvilági testet
Durva, földi szem nem látja,
Mert fényesb a napsugárnál
S könnyebb mint a lepke szárnya.

Thaddé mesternek minden birtoka
Könyvtára volt és egyetlen leánya,
Az avatag szellemmumiák, ez
Tavasznak hajnal-szülte rózsaszála.
Ámde szemet húnyt a jámbor tanár
A selyem pillák árnyas tükörére,
Az arcz havára, a kebel halmára,
Az ifju lány liliomtermetére.
Mi a szemekben andalítón
Mosolyogva, kérve, vigasztalva szólt,
E kis mennyország – örök áldásával -
Nem e durva föld adománya volt.
Ő a lelket szerette abban,
Mely boldogított minden pillanatban.
E két kis kéz, a mely ha megsimitott,
Édes volt az; - mint kegyelem harmatja
A bujdosó angyalnak, ki az ég
Titkos zárát oly régóta kutatja. -
E két kis kéznek érintése
Az örök üdvnek múló izlése.
E légi testnek hogyha súlya volt
Nem zuzta az le a füszálat,
Mely vidámabb lőn, ha megcsókolá
Ellebegtében a parányi lábat.

S oly csendes lesz e terem, s te betöltöd
Magasztos, dicső, szent bűbájaiddal. - -
Gyakran eljöjj, - ne vesd meg vén apádat,
Ki hozzád képest gyermek, oktalan, -
Hisz terád már nem ragad földi por, -
Mit én csak sejtek, nálad tudva van.”

Hallgat Thaddé mester évek óta,
Tanszékiben ujjong más fris erő,
Szakított ég a tannal, iskolával,
Könyves odvából ritkán lép elő,
Az ilyenkor a tulvilági fény
Oly ijesztő a tarlott homlokon,
S megrendítő a tétova mosoly
A szótlanul beszédes ajkakon,
Márvány arczán nincsen vágy, szenvedély,
Áll, mint iratlan sirkő, s nem beszél.
De éjfélkor, midőn
Föld s ember a halál jobbágya lőn, -
A kis könyvtár kinyúlik hosszasan,
Domborművekkel a fényes tetőn. - -
Környös-körül a jóni oszloprend
Hószikráján száz csillárfény törik meg.
S környös-körül a szent Sion korából
Hószakálú proféták csendes intnek: -
Magas állványán ott áll a tanár
S mint harsona alvó tábor felett -
Zendül ajkain az öröklét tana;
S mitől szédül az éber képzelet:
Beszél a végtelenről, a tökélyről, -
lelkünkről, mely úgy törekszik e mélyről
Fel a szabad végtelenbe,
Hol nem él soha jelenbe’, -
Hol ismeri már az őslényt,
Mely napokra szórja a fényt, -
És ismeri önmagát a világot,
Sírok felett az örök valóságot.
Mellette, mint egy égő liliomszál,
Kitárt szárnnyal angyal leánya áll…
S rázug az orgona
Fönn egekig szárnyaló hangokon.

Oh dehogy… Künn hóba burkolt vihar
Vad tánczot jár kéményen, ablakon. -
Az utczára beteg fényt lövel egy
Szöglet-csárdának kinyilt ajtaja.
„A rózsámat beiszom!” czimbalom
Futamához bőg a betyár dala.
Most nő röpül ki ocsmány fészkiből,
Tépett galamb, ölyv-arczczal, - bün leánya,
Szétszórt hajából korbácsot csavar
A fagylaló szél s önarczába hányja.
Nehány percz s a havat szóró vihar
A ringy-rongyra fris szem-fedőt takar.
S a csárdában a czimbalom
Felsikolt a részg dalon:
„Czoki boglyas! Az angyalát,
Huzd rá nekem az uj nótát.!”

Jó Thaddé mester, két világ van itt:
Térj eszedre, kergesd el álmaid.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Béla (1840-1898): Az erdő vigasza (Fankl Lajos)

 
Az élet sürgő, vad zajátol
Szived ha bánat tépi szét:
Keresd, az emberektől távol,
Keresd az erdő rejtekét.

Jól ismerik a fák, a sziklák
A bánatot, jól ismerik:
vihar, villám sokszor hasítják,
Sokszor törik meg sziveik’…

Nem szóval vigasztalnak ők meg,
Mint a részvétlen emberek:
De viszhangjukban véled nyögnek,
S hallgatva nyugszanak veled...

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Béla (1840-1898): A jó tanúk (Gruppe Ferencz)

 

Nyujtsd kis kezed, másszunk a hegyre;
Ő idenyujtá s indulánk,
Setét tölgylombtól béfedezve -
Szivünkben úgy égett a láng!

És megnyugvánk egy csöndes helyen
A hársak lugosa alatt;,
Ah, még csak ránézni se’ mertem,
Ajkamra nem jöttek szavak…

De fönn a csúcson, ah, mi kéj volt!
A tenger és a föld előtt, -
Lángolt a nap, kéklett az égbolt,
S a szellő hűs-csevegve jött.

Ott fölpattant ajkunknak zára,
Csók volt a mivel feltörők,
- Azt hiszem jobb tanuk láttára
Kötésünk meg sem köthetők!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Károly (1829-1905): Hogy hordja a szél a havat! (ballada)

 
Hah! Milyen ítélet! A tájt a vihar
Csapkodja fehéres szárnyaival!
Reszketve buvik és szüköl a vad.
- Hogy hordja a szél a havat!

„Pusztulj szemeimből! Gyalázatos, el!
Sirsz? Esküszöl? – ily bünt egyik se mos el!
Vidd csalfa könyüd’! Vidd esküszavad’!”
- Hogy hordja a szél a havat!

„Férjem könyörülj! Vagy csak ne ma hát!
Ily éjjel! Elüzni nem kéne kutyát!
Oh, gyermekemért! Hiszen a te fiad.”
- Hogy hordja a szél a havat!

„Az én fiam, ez. De a másik, a mely
Méhedbe’ szunyad még? – Gyalázatom, el!
Grófodhoz eredj! Most, csalfa, szabad!”
- Hogy hordja a szél a havat!

Világos az ablak; hangos a ház,
A vig zene harsog, a gróf hahotáz.
Esd, jajgat az asszony az ablak alatt.
- Hogy hordja a szél a havat!

„Mit gondol az asszony! Az istenér’!
Nászt ül ma a gróf, most rá nem ér!”
S bécsukja a kapus a tölgykapukat.
- Hogy hordja a szél a havat!

Hah, milyen ítélet! A tájt a vihar
Csapkodja fehéres szárnyaival.
Reszketve buvik és szüköl a vad…
- Hogy hordja a szél a havat!

Ki sír, nyög az éjben? Hol nyöszörög?
Nincs lomb a cserén, megfagyva a rög;
Kis uj csecsemő sir egy cserje alatt.
- Hogy hordja a szél a havat!

Föl a hegyre, le völgybe, vágtat a szél.
Nyomában a nő, - hogy el nem alél!
Föl hegyre, le völgybe, őrjöngve szalad.
- Hogy hordja a szél a havat!

Még fényes az ablak, hangos a ház.
Még vigad a nász, a gróf hahotáz.
A szép ara fázik, hahotája miatt.
- Hogy hordja a szél a havat!

Csak hallgat a férfi, az éji tanyán.
A kis fia kérdi: „hol édes anyám?” -
Véres havon mi tép, szaggat a vad?
- Hogy hordja a szél a havat!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Székely népköltemények

KÉT MAGYAR URFIAK

’Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!
Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk
Császár tömlöczébe, - két gerezd szöllőért;
Azután nem láttuk a napnak járását,
Hódnak, csillagoknak változó forgását!’…

Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya:
Szóval így felmondja császár szép leánya:
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömleczéből szabadult ifiak:
Felfogjátok-é, ha innen kiviszlek,
Hogy Magyarországba ingemet bévisztek?”
Arr’ a szóra mondja nagy Szilágyi Milkós:
’Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!…

Azonnal elmene császár szép leánya
Az apja házába:
A kezéhez vevé tömlecznek kóccsait;
A zsebébe tevé kevés aranyait;
Sietve elmene s megnyitá az ajtót.

Megindulának ők, onnan el, sietve.
Mikor mentek volna, vissza-visszanéze
Császár szép leánya.
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömleczéből szabadult ifiak:
Imhol jön, imhol jön az atyám tábora;
Jaj! Már ha elérnek tüktöket levágnak
S ingem visszavisznek.
„Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya!
Münköt se vágnak le, ha kard el nem törik;
Téged se visznek el, ha az isten segit!”

Azon megérkezett a kegyetlen tábor.
’Pajtásom, pajtásom láss a küsasszonyhoz,
Ne hagyjam magunkat!’
Elérte a tábor, harczba mene vélle.
Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott:
Visszajövetibe szekérutat csapott;
A nagy táborból csak, élve, egyest hagyott:
A ki menne haza s a hirt mondaná meg.

Mikor az eltelék, - hogy elindulának,
Igy mondja, így mondja Hagymási László ezt:
’Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,
Hogy melyiké legyen császár szép leánya!”
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,
Atyám tömleczéből szabadult ifiak!
Érettem de soha ne vagdalkozzatok:
Hanem térdre állok – s vegyétek fejemet.”…
Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:
’Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!
Én neked bocsátom császár szép leányát,
Mert vannekem otthon, jegyesem, gyürüsöm;
Hüttel elkötözött hütes feleségem!’
Err’ a szóra oztán császár szép leánya
Hagymási Lászlónak ottan elmarada.
Nagy Szilágyi Miklós haza elindula.
Hagymási László is küsasszonyt elvivé.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Kun Pál: Óda (Dershawin)

 
Te távolabb a végtelennél!
Te, porrezegtető erő!
Öröklény az idők folyásán,
Alaktalan szemlélhető.
Te az élő csirának lelke,
Okozat s térnélküli, Te,
Ki előtt tudomány nincsen!
Ki megtöltöd a mindenséget,
Teremted, fentartod, véded,
Kit mi így nevezünk: Isten!

A tengerek ha mérhetők is,
Világsugár számlálható:
Az ész mindenhatóságának:
Te nem vagy az, Örökvaló!
A Seraph is, a fény szülötte,
Teáltalad lett megteremtve -
Futásodtól visszariad.
Ész téged meg nem közelíthet:
A melyben eltünik, az fényed,
Mint időben a pillanat.

A chaosznak sötét világát
Örök éjből hivtad elő, -
De mint alapja az öröknek
Magad levél az őserő.
Te önmagadnak ellentéte
Lettél, dicsfénykörrel övezve;
Te a világ villámló fénye,
Igéddel világokat szórva,
És folytonosan megujítva:
Voltál, vagy, és leszesz örökre!

Öszpontusúla benned a lét,
Te, minden létnek kezdete;
Te rejted a támadat végét,
benned éltünk enyészete.
S mint szikrák a lángból czikáznak,
Úgy új napok eléd forognak;
Mint napsütötte tájakon
A por rezeg a dél hevében,
És ragyog ezerféle színben:
Úgy fényed a csillagokon.

Milljó világló gömbök úsznak
A tág, martatlan égürben;
Erői nyilvánulásodnak,
Világosítva létedben;
De e csoportok ünnepélye?
De e világok fényessége?
De ez aranyhabok dagálya?
De ez égi fény rózsa lángja?
Előtted e fény ragyogása:
Mint nap előtt az éjszaka.

Egy csöpp, elnyelve tenger által,
Reád nézve e boltozat;
És mind az, a mit szemem láthat,
Mi az, s mi én is itt alant?
Melyek milljószerüleg lesznek,
s ezek felett milljók reszketnek,
Más világgal, milljó világok!
Alig vannak, ha rád tekintek;
Előtted csak kis porszemek,
S előtted én semmi vagyok!

Semmi, ah! De világosítva
Fényed által, lágyan, gyöngén;
Énembe te vagy berajzolva
Mint napsugár harmat gyöngyén.
De hogy élet hatott át, érzem,
Röpülök, gyorsan, hirtelen
Minden nagy célja felé is!
Lelkem csak téged éreze,
Véglet véglettel egyesüle:
Vagyok én, tehát vagy te is!

Oh, Te, ki ott a természetben
Teremtesz, szólsz szívhangokon;
Elmém mondja felsőbb röptében:
Te vagy, és így vagyok magam!
Egész ölel, mint gyönge részt,
Egy koszorúnak kötelékét,
Melybe a mindent béfonád; -
S mint por jogát bevégezővel,
És égi lényekhez intővel,
Velem, mindezt átkarolád.

Én, köteléke sok világnak,
Én, minden lények elseje,
Legyek gyúpontja sok valónak,
S az istenségnek kezdete.
Az én hamvam vegyül a porral,
De lelkem dörgésnek parancsol:
Én féreg, isten, éj és fény!
De mily csoda, csodák csodája?!..
Lettem, lényem mint támada?
Önmagamból nem lettem én!

Te adta éltem, élet osztó, -
Örök erő, igéd teremte!
Oh, lét forrása, jót adó!
Te vigaszom, lelkemnek lelke,
Magas czélúl az lőn kitűzve:
Halál éjébe bémerülve -
Legyek szabad és istené.
És porruhába öltözötten,
A semmiségnek álljak ellen,

S emelkedjem éved felé!

Te nevezhetlen, kimondhatlan,
Tudom, lényem minő gyenge;
Hogy valójának mélységében
Csak árnyad van visszatüntetve.
Hogy dicső igéd megzendüljön,
S e föld lakója megenyhüljön,
Más válaszút alig leend:
Mint, a magasról mit sem tudva,
Örök mélységben hányattatva:
Hálát rebegni ide lent.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Dalmady Győző (1836-1916): A fák közt

 
I.
Rejts el engem, sötét erdő,
Ide hozom búbánatom…
A nevető világ nem ért,
Te megértesz engem, tudom.

Tekinteted oly búteli!
Neked is jó, ha itt vagyok…
A bánkodónak öröm az,
Ha bánkodóval társalog.

II.
Mond a szikla: nem találtál
Férfiakban szilárdságot?
Maradj nálam, - ingadozni
Engem senki még nem látott.

Mond a virág: nem találtál
Leányokban hű szerelmet?
Maradj vélem, - itten fogok
Elhervadni temelletted.

Mond a mélység: nem találtál
A szivekben részvételre?
Maradj itten, - sok köny elfér
Az én kitárt kebelembe’.

III.
Ah köny! Tehát megjelensz szememben?
Sirhatok hát bátran, szabadon?
Megtalálja nagynehezen utját
Az elnyomott fájdalom?

Mily jól esik itten lepihenni,
És zokogni szivetrendítőn,
És láthatni képemet a könyben
Ujra fény közt és dicsőn!

IV.
Az arcz szinlő, a szem csalfa,
És a beszéd mérget rejt,
És az ember oly oktalan:
Mindegyikben üdvet sejt.

És ha lát, és kiábrándul,
És a méreg égeti,
És vergődik,- ráfogják, hogy
Helyes esze nincs neki.

V.
Hittem én is, és szerettem,
Isten lakott e kebelben,
Az örökszent zászlójáért
Tüzbe, lángba elment lelkem.

Ah, de szívem nyitva hagytam,
És azalatt titkon, halkan
Kiraboltak, kifosztotak…
Egy imát sem hagytak abban!

VI.
Miért voltam bolond? Mért akartam a jót?
Mért kerestem csupán az örökkévalót?

Maradtam volna meg a föld sarába’ lenn:
Ronda férgektől most nem volnék idegen.

Ne szálltam volna tul a föld határain:
Most nem volna rajtam határtalan a kin.

Másnál különb lenni minek vágyakozám?
Emberek elől most nem rejtene az árny.

Lettem volna zsivány, vértszomjazó, kemény:
Sorsomat legalább most megérdemleném.

VII.
Künn a nagy világban ember embert kerget,
Itt csöndes béke él,
Csak néha töri meg halk zúgás a csendet,
Mi zaj az? Ki beszél?

Hallgass sziv, fájdalmad még alig született
És már éj szálla rád…
Százados harczokat, százados sebeket
Emlegetnek a fák.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Gr. Dessewffy József (1771-1843), Kazinczy Ferencznek* (1819)

 
Hatszor tiz őszt, érdem s üldöztetés között
Bú, s gonddal fáradtan átélő barátom,
Minden idő-perczed nekünk gyümölcsözött,
Minden óra téged uj diszben öltözött,
Halhatatlan! Könnyen sirnak indulsz, látom.

Az epés kajánság fogát eltördelte
Gyémánt tartósságu s fényü érdemeden,
Rágott, rágott, de csak ön rozsdáját nyelte,
Minden harapással reptedet emelte,
Nem ejthetvén csorbát, ő csorbult lelkeden.

Mig e nyögő haza termend fris virágot,
Ragyogó napfény fog rajtunk tündökleni,
S hevével érlelni édes szöllőágot,
Hogy ránk is cseppentsen egy kis boldogságot,
Kedve lesz a neved, hired fog fényleni.

Azért hurczoltatál fogságról fogságra,
Hogy a külföldön is lánczinkat nézhessék,
Sőt itthon is szántak sok méltatlanságra,
Vagy hidegen néztek a szép fáradságra,
A pulyák, - a nagyot hogy eltemethessék.

Ápolva-gerjesztő jutalom hijjával,
Mely másutt a lelkes főket koronázza,
Hányszor jelenél meg a irigy mocskával,
Hányszor vágott ő meg astag ostorával,
Ő, - a ki a homályt a fény közt hajhássza.

Tövid Idvezítőnk gyászos koronája,
Anitosz Socratest bürökkel kinálta,
De fenn áll Megváltónk kedves oskolája,
Él még a bölcs Socrat, a bölcsek példája,
Mindakettőt a nép megölte, s csudálja.

Néked is a tisztább maradék hágtatni
Fog könnyel áztatott oltárt, meg oszlopot,
Midőn a magyar sziv reményt fog forgatni,
Minden magyar ajak magyar szót hallatni,
S nem lesz a durva, ki magyar tejet szopott.

Ekkor magzatidban meg fognak ösmerni,
Velek együtt minket hogy szebbre neveltél,
Nem lehet mindenkor az óban heverni,
Javitál, - nem rontál, - midőn kezdtél merni,
S a jövendőnek is bölcsen megfeleltél. -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 10. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tompa Mihály (1817-1868): Alant és fent

 
Miért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Lent sok vészes, csalóka, dőre
Jelenség bántja érzeted.

Fojtó párát lehel ki a föld,
Verejtékén táplál penészt;
Keblében undok nyüveket költ,
S szinén mérges gyomot tenyészt.

Itt bút iszol habzó kehelybül;
Remélve: szíved zaklatod; -
Futó gyönyör gyötrelmeket szül,
A szerelem kárhozatot.

Mily zürzavar, fázás, szorongás…!
Kábán szédelgnek a fejek;
Mily kárvágy! Mit elédbe dob más:
Hurok s a kő elejtenek.

A por belep s a sár befecskend,
Bármint utáld, bármint kerüld. -
Magánál lentebb nézve becslend
Az alacsony s elvetemült.

Dicsben él-hal s megáldva sok gaz,
Ki ügyesen ámít vala;
S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz -
Maró eczet végitala.
* * *
Miért néznél a ronda földre
Ha az eget szemlélheted?
Szorosság fent nem fogja tőrbe
Látásod és eszméleted.

Repülhetnek fel… s messzi, messzi…
Feletted a nyilt végtelen,
s hol a határt nincs a mi jegyi:
A tiszta, könnyü, kék elem.

A hajnal ott kél bíbor ágyán
Melynek rózsái közt aludt. -
Ott lángol a nap, - s a szivárvány
Épít magas, színes kaput.

A harmat onnan jő; - az illat
Oda száll anyja kelyhibül. -
S kit al ég finom árja ringat:
A vig madár ott zeng s repül.

S bár a túlon rejtő palást van,
Nem érni földi szárnyakon:
Remény s hit szép találgatásban
Jár a nem ösmert tájakon.

Isten magas, szép mennye,…! Majd ha
Repülni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát ohajtva,
Oda lehellem lelkemet!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 10. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): Ne mondd

 
Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen
A legszánandóbb bú emészt!
Ha elveszett sok örömem:
Nem félem értök már a vészt.

Hogy puszta hang, viszhang csupán
S nem több volt a baráti szó
S rideg sziklához mondta szám
Mindazt, mi oly áldásthozó…

Hogy mint az éj, ha fénytelen,
Özvegy szerelmem gyászba’ jár;
S csak kínom lángja keleten
Mely fel-feltör minden sugár…

hogy annyit én már, élve még,
Szomoru sirba temeték,
És szétszakadt szivembe’ rég
A mi legszentebb kötelék…

Hogy multam árnya lettem, és
Járok bolyongva, téveteg;
Mint kit kifoszt nagy szenvedés
S erőtlenül jár a beteg…

S hogy bús romok között vezet
Az élet, és oh egymagán!
S fölöttem az emlékezet
Holdjánál siratom hazám:

Mind ez mindennapi dolog!
S bár fáj, emészt, gyötör, lever,
Szivem koporsóban dobog,
És reszket hogy dobogni mer:

E bú nem a legszánandóbb:
Megadta isten zengenem…
S ha-bár nem sok világi jót -
De még van mit veszitenem.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 9. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Gyulai Pál (1826-1909): Az álmodó leány

 

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret.
S mint őzike, mely’t a vadász nyila hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt:
Oh titka szivemnek,
Oh sziklateher!
Oh ifju, szeretlek,
S nem mondhatom el!
Megölne a szégyen,
Megölne a bánat,
Elhervadok érted,
Haldoklom utánad!

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog, és sóhaja hallszik,
Dee égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit oly égve szeret.
S int vágya hevébe veszett csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
Tiéd leve immár
Búm szégyene, titkom,
Oh ifju, szeretlek
És íme kimondom,
Csókollak, ölellek,
S bár vesszek el én,
E pillanat üde
Örökre enyém!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 8. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Wohl Janka (1841-1901): Csillagképek

 
I.
Ki mondja meg?
Mit rejt a mély, a kéklő égi sátor,
Hogy oly sovárgva vágy keblünk oda! -
Sietve futjuk át e földi pályát,
S megnyugvást nem nyutjhat e föld soha. -
Talán a menny virága vagy, Te ember,
És szíved nem virulhat fel, csak ott? -
Oh jaj! – a mennynek sincs örök tavassza,
Mert mennyben hervad, ki lenn elbukott.

Ki mondja meg?
Szemünk mit lát ha feltekint az égre,
Mosolygva néz le rá a mennyek kékje -
Egy valami úgy hí, úgy vonz, úgy kérdez…
Vágyában szívünk oly szakadást érez.
Ugy menne, szállna nemtudja mivé lesz -
Míg sírva elfakad – és most ő kérdez:
- Ha hisz, miért nem viszesz fel magadhoz?
Hiszen tudod, magam nem mehetek.
Még nem nőtt meg lelkemnek sovár szárnya,
S nyugtot e földön mégse lelhetek!
Ugy vágyom én már kebleden pihenni -
El innen! Oh csak innen vágyom el!
Nincs a mi többé idelenn marasszon,
Midőn te hisz nyugodni kebleden. -
Vagy tán nem is hisz? -
S megzendül egy ének,
s a menny felel: - Igen, én hílak téged!
És ím setét lett és mindig setétebb -
Aztán világos csillagok kelének -
S szivem úgy érzé, mintha csak rá nézne
A sok csillagnak bűvös szemefénye.
„Óh jöszte! Jöszte!” híva szólt a szellő.
„Jer el velem, felviszlek téged, fel!
- Oh nem! – feleltem – e súlyos ruhámmal,
Te lenge szellő, nem nem birsz engem el. -
S szivemben csengett, zengett: jöszte! Jöszte!
- Nem mehetek, kiálték kínosan -
Ha hisz, oh menny! Miért nem hisz egészen
Hogy szállhassak szabadon, boldogan!
Ha hisz, oh menny! Ha terhét már megérzém
E földi létnek, mely ah! Oly nehéz:
Tovább ne hagyj már küzdenem a porral
Lelkem midőn már rejtekidbe néz…
Hallád imámat?…
s megzendül egy ének…
„Csillagvirágnak fogadunk be téged.
Ki földön idegen, mennyben hazát talál,
Te hozzánk tartozol, mert szeretni tudál.
Ki mindig könnyezél, itten örülsz -
Jer, jer, kiszenvedett, itt üdvözülsz,
Itt megpihensz! -
É fénybarázdát hagyva
Maga után, egy csillag hull alá…
Épen előttem… s szól: helyest csináltam! -
S a por mezéből, én, a mint kiváltam,
Feleltem: Már megyek!...

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 7. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Kálmán (1831-1881): A lengyel anya (románcz)

 
Négy szép gyermeke volt a lengyel anyának,
Mind olyan kiváló leventék valának,
Madarak közt sólymok, erdőn fenyüágok,
Büszkeséggel nézett édes anyjuk rájok,
Elereszté egy nap mégis mind a négyet
S bucsuzó szemébe egy könycsepp se tévedt.

A középső fiát hamar visszakapta -
Jaj tán nem is ő az, annyi a seb rajta;
Golyóval lőtt galamb nem roncsoltabb nála -
Be is teszik aztán fehér puha ágyba,
Ma még puha ágyba, holnap temetőbe -
S édes anyja nem sir, büszkén megy előtte.

A dobogó dobog, a szövétnek lobog,
Ez immár a másik, haja vérben ázik,
Ennek nem kell már ágy, ez már meg van halva;
- Kikiséri némán ezt is édes anyja;
Csak szemében egy köny, elnyomva, remegve, -
Hisz a legkisebb volt – legjobban szerette.

Harmadikat is csak meghozzák egy éjjel -
Oh csak arczáról a leplet ne vennék fel,
Ne látnák a szörnyűt a mi történt véle,
Oh ezt nem a golyó, - hóhér keze érte.
Hanem kikiséri ezt is édes anyja,
Büszke, daczos, fásult, semmi meg nem hajtja.

Most a negyedik jön – nem éjjel, ez nem fél -
Vállán arany rajtok, csillag van a mellén…
„Hol vetted ezt?.. nem ott… ott csak halált adnak,
Árulója hazád’, testvérid’ s magadnak -
Fiaimhoz!… megöl ez a csillag mellém -”
Ki is viszik aztán többi fia mellé.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 7. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Losonczy László (1812-1879): Egy barátomhoz

 
Az emberek között ma is
Vannak még csoda-bogarak;
Van dús-szegény, ki éhezik,
Mig kincseket halomra rak.
Bálványimádó, a ki mint
Mózes népe rég ezelőtt,
Térdet-fejet hajt az arany
Borjú – vagyis pénzkép előtt.

Nem éled lelke szép dalon,
Egy víg napot nem töltene,
Az ezüsthang becsesb neki,
Mint a legédesebb zene.
Fásult szivét nem hatja meg,
Nem semmi jaj, köny, fájdalom;
Elhangzik a szó, mellyel esd
A hon, vagy az irodalom.

Mit néki az irodalom?
Mit néki a könyvek sora?
Hisz akkor olvas ő csupán
Mikor bejön az uzsora.
Oroz, csal, nincs előtte szent,
Nincs semmi, csak szennyes zsebe:
Felfordul a kincsek fölött,
Mint a Phaedrus mesés ebe!…

Kik az embert zsákkal mérik
Olyak is vannak elegen,
Kik közt a hány zsák földed van,
Csak annyit nyomsz a mérlegen.
Nem látja át a gőz között
Az a sok lelki nyomorult,
Hogy az igaz, valódi bölcs
Sok földi kincsre nem szorult.

A bölcs előtt ész, tudomány
Magában is olyan vagyon,
Hogy a mellett sok elbizott
Földbirtokos szegény nagyon.
Nézd mégis a sok lelki vak
S üresfejü milyen kevély;
Azért mivel sok földe van,
Veled csak félvállról beszél.

Ezen nagyérdemü urak
Mondd, mondd: hogy tetszenek neked?
Én szánom is, mosolygom is
E dúsgazdag-szegényeket;
Milyen kevésre száll le majd
A messzi-terjedelmü föld,
Mit sok, az ősapák után,
Isten kegyéből örökölt!

Mert végre bé kell érnie
Őt, - legfölebb hat lábnyival;
Nem áldja senki a nevét,
Emléke is végkép kihal.
S a hant, melyet kihült pora
Föl a sirásó tetéz,
Gyakorta árvák, özvegyek
Sötét átkától is nehéz!…

Más a te mérleged, latolsz
Te is, de csak belbecs szerént;
Becsülöd a valódi jót,
Nemest, a tudományt s erényt.
Oh a te útad a közös
Országútból nagyon kitér;
Az embernek nem birtokát,
Az embert nézed mennyit ér…

Volt néked is földbirtokod,
Jó szived, ez megmaradt,
Földbirtokod dugába dúlt,
Mert nem valál földhöz-ragadt.
Mind oda van! De fejedet
Azért a falba nem vered;
Szép, drága belértékedért
Szeret kevés hű embered.

Ne bánd, az élet tengerén
Hajótörést ha szenvedél;
El nem merült szebb vagyonod,
Az a sok kincs, mely benned él.
Sok gazdag még szegény lehet,
De néked, új Szimónidesz,
Életünk rövid határi közt
A mennyi kincs kell, annyi lesz.

Ne bánd, ha kebledről lehullt
Hűtlen barát, hűtlen leány;
Férges gyümölcs az, melyet a
Fájáról kis szél is lehány.
S kinek kincse: ész, tudomány,
Jó sziv, s kevés, de hű barát:
Dúsgazdagnak mondhatja az,
Mig földön él mindig magát.

Aztán van néked aranyod:
A ragyogó aranykedély;
Míg megmarad e birtokod,
addig, nemes barát, ne félj.
Te boldogabb s dúsabb leendsz,
Mint ha lakodba hullana -
Mit a közember úgy ohajt -
A nagy kerek föld aranya!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 6. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál 1865.

Tompa Mihály (1817-1868): A boriszához

Világodat ki vigan éled!
Királyilag s nyugton fecsérled
Mit a fukar percz osztogat!
Mig más lenéz, megró, elítél:
Oh, én irigylem sorsodat!

Bolondsággal bölcs, dús szegényül,
Szerencsés vagy szerencse nélkül.
Kedvvel ballagsz járt útakon,
Nem futsz az ingovány lidércze
Hú remény után vakon.

Vágyad könnyen s gyultába’ czélt ér:
Hajt a borág, - a csalfa czégér
Lóg mindenütt, unszol s becsal…
Belől fogad szó, tüzes szem,
Vár a kedvet-szító ital.

S míg némán ülsz, nem nyulsz borodhoz:
A jó sors víg barátokat hoz,
Valamennyi korhely, de hű;
S minő órák…! Mint tombol a szív…
Ha szólni kezd a hegedű!

Megszépül a világ s kitárúl,
Szivárvány int a láthatárrúl;
Zöld ágon ül dalló madár;
Örömben reng a tiszta csermely,
S a szellő azt susogva jár.

A bor s a jókedv árja pezsdül…
Szép, szép az élet mindenestül!
Útán, mely rózsás, egyenes:
Igazság s béke csókolóznak. -
Hibás az, ki hibát keres.

Ha volnának szirtek, mocsárok?
Nincs itt kétség, nyomor, seb, átok,
A más mellére nincs ki hág;
Olyan jó s boldog minden ember…
Éljen e szép, dicső világ!

Igy – S elszunnyadsz a csárda padján,
Kemény az a diófa… hagyján!
Elég finom pelyhhel tömött
Párnán ohajtják a te álmad,
Mely ringat lágy karok között.

Igyál, igyál boldog halandó!
Lehetnék bár hozzád hasonló,
Olyan, ki a pohárhoz ért!
Fagyos józanságom, cserében,
Od’ adnám én mámorodért!

Csalódni és szunyadni vágyom:
Hogy az élet mindig ne álljon
Torzképivel szemközt velem…
Mert kín, mindent érezni, látni
Így józanon, így éberen!

Küzd sok nehéz kérdéssel elmém:
A bog csalárd végét ha lelném;
De bontva, még inkább kötöm…
El-elhagyom, - meg ujra kezdem…
Munkámban nincs süker s öröm.

Remegve várom a mi majd lész;
De hallgat a szó, nyugszik a kéz
Mely rögtön alkot s romba zúz;
A multat kérdem a jövőről:
De nincs tanács, nincs kalaúz.

Sok bánt, gyötör; lelkemre gyül sok. -
Ez álló ködben mely körülfog
És nem vonúl alá, se föl:
A gondolat… a gondolat hajh
Az észt rabolja el s megöl!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 6. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Benedek Aladár (1843-1915): A nyári éj

 
Hova lett az este? Hova a kolompszó?
Hova a mezőknek vidor zaja s népe?
A pásztorfiúknak távolra elhangzó
Kurjantása?… minden bezárult az éjbe. -
Nem hallani már a dolgosok danáit,
Nem a kútgémeknek rekedt csikorgását:
Minden olyan csöndes, minden olyan néma,
Minden most nyugossza napi fáradalmát. -
Éj van; altató csend ül az egész tájon,
Az úton a fák is csak félre susognak:
Gyöngéden érinti őket a lágy szellő,
S regéket mond nékik, szépet, édest, hosszat…
Hallgatom, hallgatom, mintha én is ért’ném,
S eszembe jut rólok gyermekkorom s dajkám;
És mintha csak most is az ölében ülnék,
És mintha csak most is meséit hallgatnám…
El-elgondolkozom… s gondolkozásomból
Egy távolról hangzó kocsizörej ver fel;
De az nem felém tart, másik utra fordult -
Hol is késhetett hát ilyen késő éjjel? -
Ily zajok szakítják meg az éjnek csendét,
Meg aztán olykor egy-egy kis tücsök hangja;
De ezek is, a mint születnek, meghalnak,
Nem élnek sokáig, az álom nem hagyja.
Csak a szellő az, mi hosszasabban élhet,
Csak a szellő zokog, mintha szíve fájna;
Zokog de csak lassan, mint a megbántott s már
Félig kiengesztelt érzékeny kis árva.
Zokog, zokog, a míg kifárad, és aztán -
Aztán ura csend lesz, minden újra hallgat;
Hallgatja a táj a csendet, és ez viszont
Hallgatja a némán regélő szép tájat…
Mint értik meg egymást, azt senki sem tudja,
Én sem tudom miként értem, mégis értem:
Értem minden szavok, mert bűvös jelekben,
Szellemhangzatokban szállnak át a légen…
Kibotlik a hold is a bárányfelhőkből,
Nagyot bámul mint egy süketnéma, s legott
Elkezdi folytatni útját, a mit neki
Örök átkul kínos balvégzete szabott.
Hallgatagon jár-kel, szomorúan ballag,
S önkéntelen én is szomorkodom velel;
Ő talán azért, mert nincsen megnyugvása,
Én pedig – hogy anyám e világra szüle…
De mi hát e világ? És mi ez az élet?…
Nagy erdőség, mely csak árnyakkal van tele…
Sűrű rengeteg, mely elrejteni a gonoszt,
S hol a jóknak sincsen különváló helye…
De mi hát a gonosz? S mit neveznek jónak?
Mi különbség van e kettő között?… semmi -
Ah, de mit beszélek?! Mért ez átkos bánat?
- Nem is jó ily késő éjen át fen lenni. -
Megyek, megyek tehát távolabb e helyről,
Ott egy susogó fa, alá heverészek;
Szememre jő talán majd az álom, s akkor
Veled álmodom, szép gyönyörű természet!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Zilahy Imre (1845-1867): Egy ifju hölgyhöz (Kolozsvárt, 1864. oct. 3-án.)

 
Fenékig hajtád az öröm kelyhét,
Aztán megtöltötték keservvel;
S te kiittad végetlen sokszor,
S belőle egy csöpp sem fogyott el.
S hogy a lezajlott zivatarnak
Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:
Kelyhed most is kezedben reszket,
Most is benne a kínok árja.

Futottál gyilkos éjszakákon
Be, a sülyedtek tömegébe,
Hogy fölránthasd a napvilágra,
Kiért benned gyülölet ége;
Csakhogy a milliónyi embert,
Ki millió tőrt vert sziedbe,
Megfoszd kíváncsi mosolyától -
Magad a mennyből vetetted le.

Mert, bár kín volt minden órája
S most is az, első szerelmednek,
Virágos volt az átok fája
S lombján madarak zengedeztek.
S árnyában te, a boldog álom
Titkos bájától részegedve,
Nem néztél a tátongó űrre,
S a rettenetes fellegekre.

Az élet szokott, silány arcza
Undok mosollyal reád nézett,
Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,
Bár lelked a mocsoktól vérzett.
Feledni tudtál bűzhödt léget,
És ki nem hitt menybe’, pokolba’,
Kit erényéért önvád tépett -
A tisztaság gyémántját szórta.

Nem a lélek nyugodalmáért…
Ah! hiszen az elveszett régen!
Nem is a múlt szerelmi kéjből
Eredt szebb jövő reményében.
Ha említem a jövőt néked,
Mosolyod szívem szétszaggatja…
Égben, földön nincs reménységed
A mely magasabbra ragadna.

Nékem is volt már szenvedésem,
A halál? – oh, hiszen az semmi.
Boldogért miért keseregjek?
Hisz én magam vágyom pihenni.
Egy gyilka van csak a halálnak
És az életnek ezer tőre.
Hajh! Már mind, mind szivemben hordom,
S mégis, most is reszketek tőle.

Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!
Előttem állsz, - cseng édes hangod,
Cseng, mint éjféli rémes óra…
Mit az érzésről képzeltem csak -
Megtestesülve látom benned.
Most is vigyorog rád az élet,
Szíved most is hasztalan szened.

„Föl, föl! Rohanj a pusztaságba,
A gyönyörök sivatagjára.
A szétzúzott erény hadd nyögjön,
Hadd sírjon az eltikkadt árva.”
Az emberek szólnak így hozzád,
S az is, a ki nyugodtan élhet.
S te erényeddel tündöklesz most is
S én most is itt kesergek véled.

Nevetsz, és ők vignak itélnek,
Ők, kik nem tudják, hogy a bánat
Mindig nevet, örökké vidám,
Nyomában mindig kaczaj támad.
S ha így a bércz tetőre ér el,
S a derült eget közel érzi:
Csak akkor tör ki bősz átokban,
A villámot csak akkor kéri.

És te, a ki a világ arczát
Láttad, s mindig ily nagy alakban,
Kinek érzése ott a multba
Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:
Im itt vagy most, hol minden ember -
S kinek elég a menny se volna,
Hogy gyülölt élted el ne vesszen
Küzködni tudsz a földi porba.

Beszélsz és jársz az emberekkel.
Bárcsak hideg közönyük fájna.
Bárcsak utálni tudnád őket,
Bár mosolyod átokká válna;
Milyen semmi a forró részvét,
Milyen semmi lehet az néked,
Hogy jövőmmé örömmel tenném
Minden – minden múlt szenvedésed! -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Károly (1829-1905): Küzdés

 
Szeretem a mozgalmas életet,
Örök zajával, törekvésivel;
Mely czélt mutat, sikerrel integet,
De ért tenni, türni, vivni kell.
E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -
De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,
Dagadt hulláma mint győztest emel,
Tajtékja lábaidhoz törve húll,
S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!

Ha láttam volna Miltiád korát,
Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:
Hogy mentem volna ülni vértorát,
Festette voln’ bár vérem Marathont;
Hol a halál oly dúsan aratott,
- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem
Lett volna kedvem dalt riadnom ott,
Szagoldva vérrel tiprott füveken…
Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!

Kolomb, Magellan, Gáma, vételek,
Ingó bajóhoz ülök szüntelen:
Kétségbesem, reményre éledek,
Az új világot vesztem és lelem;
Az állhatatlan csalfa viz-elem
Majd délibábos partra csalogat,
Majd elborít, viharzó éjjelen
Nedves szárnyával eget, partokat…
Mindegy! Kormány feszül, vitorla csak dagad!

A rostrumon Brutussal állanék;
A Gréve-téren véled Vergniaud!
S míg egy csöp vérem, egy szóm vona még,
Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.
Néró előtt, oroszlánnyal vívó
Szegény keresztyén, circus fövenyén:
Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh
Míg a haló homályosúlt szemén
Dicső új életet rajzolna hit s remény!

Most nem levén tér küzdni szabadon,
- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -
Enképzetim, mikkel viaskodom,
Mint Jákob volt tusán egy férfival;
Szívembe harcz, elmémbe száll vihar,
Nagy alakok birkóznak rajtam át;
Kél riadások, majd távol kihal,
Alig birom némelynek ostromát,
s mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!

Remélve: tán egyet legyőzhetek,
Lánczomra fűzni örök rabomúl!
Mint őseink hogy ellenségöket
Előre küldék, rájok várni túl;
Az öröklét sötéte fölvidúl
Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;
Nevem nem fél idők hatalmitúl,
Mondhatva: ezt én teremtettem, én;
Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!

Küzdök velök: ha tán lebirhatom,
S nem bocsátnám, míg nem áldanak!
Hajh! Eltünnek… körülem bús vadon,
s tántorgva kapkodok, mikép a vak.
Hogy’ reszket, ah ez elbénúlt ajak!
Hogy’ tétovázok kábán, siketen…
Hah! Újra zúgnak, visszaszállanak.
Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.
Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Csermelyi Sándor (1834-1896): Nyári est

 
Leszáll a nap, az ég ivén
A holdnak ád mostan helyet,
Előtünnek a csillagok,
A téjut s más égi jelek.

Oly regényes, oly szép az est -
Künn a bagoly sivalg, huhog,
S a ház előtt a hársfasor
Holdsúgárban fürdik, susog.

Ez lesz a nyáréj, a midőn
Sok fej hatalma megszünik,
S bálványának az ifju sziv
Örök szerelmet esküszik.

A szentivánéj, a midőn
Minden teremtmény kéjeleg,
Lágy szellőkkel ölelkezik
S hallgat csalogányéneket.

A szentivánéj, melyen, ah!
Egykor szintén ábrándozám,
S a legelső csókot adá
Szemérmes, szőke Juliám!

Ilyen szép éj volt akkor is,
Csupa, merő illat a lég,
És minden oly ábrándozó,
Mint akkor, akkor én valélk.

Szintugy dalolt a csalogány,
A hogy most a völgyben dalol;
A fasor ott is suttogott,
S egy vén néni volt a bagoly. -

… Ki tagadná? S valóban oly
Gyönyörü, oly üde az est!
Kedves nőm itt a karomon
Egészen így találja ezt.

Tán ő is a multon mereng,
Mikor ő is ábrándozott…
Aligha nem. Szeme mosolyg,
Különben oly szórakozott. - -

Oh kedves! Én is nevetem
Ifjuságom bohó korát;
Az idő úgy mulik, halad, - -
Kérlek, hozasd a vacsorát!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 4. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Dalmady Győző (1836-1916): Szép szemedbe nézhetek…

 
Ha szép szemedbe nézhetek,
Melyben a szerelem ragyog:
Feledem, mi sötét a föld,
S mi ritkák a boldog napok.

Kiket nagyravágyás emészt,
A fényt odafenn keresik,
Én azt közelebb keresem:
Szemedből rá több fény esik.

Midőn gond nyomta fejemet
Szelid öledbe hajthatom,
Elértem minden vágyamat,
És a multra sincs panaszom.

Ha tudnák azt az emberek,
Az igaz szerelem mi kincs,
Nem kergetnék az álmokat,
Beérnék szerelemmel is.

Te megismertetéd velem,
Mi az, mi boldogságot ád,
S lelkem elég magasra ment,
Midőn nálad nem ment tovább.

Mert igaz az, bár az egész
Mindenségem erőt vevénk:
Többet nyertünk ama napon,
A midőn egy szív lett miénk.

Nézz rám! Édes tekinteted
Fáradság nélkül visz oda,
A hova más sok harcz után,
Kimerülve sem jut soha.

Boldogság arany csillaga,
Földultam érted az eget,
Hihettem-e, hogy ily alant,
E szép szemekben leljelek!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 4. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

PETŐFI SÁNDOR IFJUKORI KISÉRLETEI*

(Kiirva e czimü kézirati munkából: „A pápai ref. képzőtársulat Érdemkönyve. 1841-44.*)

HAZATÉRÉS
(158 lap.)
(Németből, Heine után)

Te szép halász leányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s ülj le oldalomhoz,
És nyujtsd nekem karod.

Fejecskéd tedd szivemre,
S ne félj, ne oly igen,
Hisz gondtalan  naponként
Jársz a vad tengeren.

Tengerhez szűm hasonló,
Van rajt’ vész, ár, apály;
És mélyen fenekében
Nem egy szép gyöngy is áll.

A. B. (Petrovics Sándor, kihúzva)
1 éves deák

VÁNDORDALOK
(195-196 ll.)
(Dicséretet nyert dalok.)

Távol szeretteimtől,
S tőled te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen utakon.

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butornak terhivel.

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon,… szivedben
Az óriás teher.

II.
Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-é a tájat,
Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ám-de pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsir felé.

Homonnai (Petrovics, kihúzva.)

PÓRNAK ESTI DALA
(Érdemkönyv 159-160 ll.: Tavasz 21-22 ll.)
(Németből Claudius után)

Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé.
Jer, és törüld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel:
Itt jóizü az étel este,
S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd,
Mert úgy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak,
Ő, a mint hírelik,
Mindennap sültet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.

Adj’ Isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van:
Hogy minket békében tarthasson,
Éj- s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép, és fris tej s vaj;
S hát kell-e több nekünk?

Elég ez untig póri népnek,
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég.

A hold ezüstlő sugarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekink, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
Óh én irigylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!

A. B. (Petrovics S.)

(* E közleményt Eötvös Lajos Pápáról Gyulai Pálnak küldötte be, hogy Petőfi Vegyes Művei második kiadásakor használhassa. De minthogy a Vegyes Művek második kiadását bajosan remélhetni, Gyulai jónak látta ez érdekes közleményt lapunkba adni.   Szerk.)

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Zsutai János (1840-1871): A művészet szava

Mi szomj epeszt, s szomjad mi oltja,
Hogy jösz rohanva, balga nép?
Sarúit a bölcs is megoldja
Szent csarnokomba hogyha lép;
S te jösz vakon!… oh mond: mi vágy hajt?
Halld: csarnokom bár nyitva áll,
Jobb visszatérned, a világ majd
Kaczagni fog, hogy itt valál.

„Mi hang üté fülünk?…” „Hisz alvó
Nemzetem kell felköltenem,
És ajkamon naggyá lesz a szó!”
„S én fénybe mártom ecsetem!”
„A hősnek tette, híre veszve,
Ha lantomat fel nem veszem.”
„A gondolat, s mely nagy, az eszme -
Test nélkül semmivé leszen!”

Ha kebledet szent vágy feszíti,
- Figyelj szavamra, nemzedék -
Ha tettel, ésszel lelkesítni
Hatalmat érzesz: oh elég!
- Mely gazdag dús remekbe’, kincsben,
hirdetvén a mesternevet -
Csarnokomnak závárja nincsen:
Belépted így könnyű lehet.

De ám előbb – ifjúi tűzzel,
Mely hamvadó, ne jöjj vakon -
Olvasd, mi van örök betűkkel
Megírva a homlokzaton!
Mig kebelednek vágya árad
S léptedet ide kergeti:
Meg tudnád-é a SZÉP  tanának
Egy igéjét és fejteni?!

Olvasd!… s lelke a századoknak
A mi nagyot teremthete
- Miként tevé előtted sok vak -
Ne hagyd azt elkerülve te.
Figyelj s látod rajt’ mennyi báj van,
- Mi volt előbb hitvány tömeg; -
S te lelkesülsz, míg a homályban
Sok a dicsőt nem érti meg.

Tanúld meg itt: a durva kőbe
Életet csak nagy lélek önt,
És elvész a Madonna képe
Ha nem jársz a magosba’ fönt.
S hogy nagy legyen a dal hatalma,
Húrodba báj varázsa kell,
s ha mly, nehéz a népek álma,
Erőtlen hang nem rázza fel.

S ha majd lelked magasbra szárnyal:
Vedd a vésőt s teremts nagyot;
S kész az ecset, ha látod, árnnyal
A fény derültebben ragyog.
Bűvös orphéi lant ha szóla
S hallád: akkor zengj a huron…
Ha bájt, erőt tudsz adni szódba,
Akkor beszélj a FÓRUMON.

S az elfeledés homlokodról
Borostyánod nem tépi; e
Ha lelked szédül a magosról,
Ihlet nélkül ne lépj ide!
Ha szíved úszik dölyfbe’, daczban
S marad mi szép ahhoz hideg:
Műveidnek árúpiacz van,
De csarnokom nem őrzi meg!

Vagy te is úgy téssz, mint sokan már:
Boldog vagy, ha rongyaidér’
Ad a tömeg?… Az ily faj, kalmár,
S jutalma lész alanti bér.
Van tűz szivébe’: szent kevésben
Vigad, örül, ha jóllakott!…
Melyen neved örökre véssem,
Előbb simítsd meg a lapot!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szemere Miklós (1802-1881): Agg legénység

 
A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! Lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendült,
A kalapod még félre csapva állt,
Haj! Egyenesen hordod már, - úgy illik;
Hijában! Ifju-korod már lejárt.

A tánczteremben húzz a czigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgy-e? Hogy nem szöksz közéje
Az ifju népnek, mely víg tánczra szállt.
Oh átkozott tíz év,  mint elrepültél! -
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka.
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
Alyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed.
A lyányszemecskék jobbra balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szíved, s nyugodt arczot kell mutatnod?!
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

És, tudod-é, hogy i a kínok kínja:
Ha nem leléd föl, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! S ím lelked reá az
Imént fölserdült lyánykák közt talál;
Elragad szíved, … és szerelmet vallasz,…
S ő, csodálkozva tekint föl reád; …
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

Sem vén, sem ifju, - közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek,… átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
„Uram bágyám” már ifjaktól neved.
Vőfél többé nem,  násznagy léssz örökre
S nőszök kérője, ezt bízzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

Tíz év még! – röstül lelked; - s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
„Örömet már nem adhat , de,  legalább
Hű ápolóm lesz sírig”, gondolod. -
Mit búsulsz! -újra megifjúltok:  a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, - bor közt kurjogatva:
Átkozott idő, be hamar lejárt!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Kerekes Izsák (Ó-székely ballada)

 
Hallottad-e hírét a hires Szebennek,
A hires Szebennek s a hires Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Iszáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott le is feküvék a lovak jászlyába.

Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határra,
Hát bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudják miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondolják: a szebeni ráczok.

Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét  felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
Kelj fel fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla második álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.

Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornáczba s mindjárt lenéz a határra,
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlyához,
És így kezd beszélni a kedves urához:
Kelj fel, szívem, kelj fel; itt van az ellenség
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordúla szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemét.

E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagybátran ugratja;
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Karemelve vágtat igen iszonyuan.
„Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!”
- A ráczok előre neki ezt kiáltják -
Látjuk hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkbe’ vagy!”

’Mit adok rajtatok, hogy egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok.’
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága,
És visszajöttébe’ szekérutat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borúla.

Jó Kerekes Izsák így járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet a mindaddig göbődik
A míg egyet sem rug s nem is vergölődik.

Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.

Közli:
KRIZA JÁNOS

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 2. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Hiador (Jámbor Pál 1821-1897): A virágról

Párisba jertek, hogyha rózsa kell,
Páris ma legszebb rózsákat nevel;
Párisba jertek: kert ez, tarka kert,
Hol télen is lelsz bokrok közt epert,
Kaméliát, mely fényportól piros,
Vad rózsafát, míg légszesz árja most,
Sziklák alatt ezüst t, mely csörög,
Niagarát, mely távol menydörög,
Egész tavaszt, erdőt zenéivel,
Tavasz van itt, - csak parancsolni kell.
Tél közepén ez mind itt nem csoda,
Ha rózsa kell, s bankár vagy, menj oda!

Pórlány, szinésznő, marquisné, grizett,
Virág az a mit legjobban szeret,
Virág az ablak, erkély, gomblyukak,
Angyalfejek közt ők mosolyganak,
Övé a frank, a fillér, és arany,
Csak az boldog, kinek virága van!
Virág a munka s operabál,
A gyermek is virágokat csinál
Virág az élet és az ifjuság:
S virág nélkül mi lenne a világ? -
* * * 
Oh be szépen nyilnak ezek a virágok!
Mintha mindeniknek most tavasza volna,
Minden percz az égről uj fényt hoz reájok,
Tegnap mind fehér volt, nézd csak mily piros ma!
Mintha ezt a bimbót most nyitná a harmat,
Olyan részegitő édes rajt’ az illat…
„Törjetek le! – szól mind - »én vagyok a rózsa,
Tüzz fel fürteidbe, vagy tüzz kalapodra!
Hadd mosolygjak ott, látd, rám is néznek akkor:
Szép vagyok, tudom jól, ám legszebb tavaszkor!”
„Törj le!” szól a szegfű az ibolya mellett,
„Bennem is van illat, az minden lehelet.”
És a gyöngyvirágok, a jáczinttal együtt,
Mind, hová szellő ér, merre napsugár süt,
Esdekelve szólnak: „törjetek le engem!
Addig tart csak éltem, a meddig szerelmem…”
Más szól: „tégy pohárba! Egy csepp viz nem oly sok,
Szídd ki illatom mind, én semmit se mondok.”
Oh be gyorsan nyílnak ezek a virágok!
* * *
S jő az ifju: „jaj be szép e rózsa!”
Mond, é rajt’ ég szeme mint a csókja,
Egyik kelyhét, másik dulja szirmát,
Látnád, lányka, két szemed kisírnád.
S jő a gyermek, lábhegyen, titokban -
Mert hol törni kell, mindig gyerek van -
És a bimbót lázasan kuszálja,
A nélkül, hogy nézne a virágra,
Tövist nem lát, elhányván a keztyűt
Szíjja mézét a méreggel együtt…
S jő az agg is reszkető inakkal,
A virágot üdvözölni csókkal;
Szive zárva, de nyitott a pénztár!
Hogy’ e rózsa? Szól és kész a vásár;
Hát ez itt? Mond s válogatva szaggat:
Boldog az, ki agg kezén fonyadhat.
* * * 
Jaj be gyorsan hullnak ezek a virágok!
Mint sebes volt éltök, oly sebes halálok;
Mintha mindenike eljött volna a tél.
A halál – csak ő – ül a virágcserépnél.
A halotti szirmon megfagyott a harmat,
A leányka is, mint a madárka, hallgat.
Puszták, mint az ablak, a virágedények,
Nem füröszti harmat, sem testvéri könnyek;
Jég van a pohárban úgy, mint jég a szemben,
Egy meleg könycseppet kérnek mind a ketten.
Tél van itt! Rideg tél; megfagyott az élet;
Koszorúd, virágom! Mostan szemfedőd lett.
Lassan! Itt halott van! Suttogják a lombok,
Ah, tiporjatok csak, én semmit se mondok!
Sárga levelét is mind elsepri a szél,
Hisz nincs semmi könnyebb a hulló levélnél.

Ott feküsznek együtt, a virágcsaládok,
Látni, hogy halottak, ámde nem virágok;
Együtt hull a rózsa a kaméliával,
Senki nem zokog rajt’, sem lány, sem madárdal:
Kik mézét kiszítták, most azok tapodják,
És az áldozatnak még nevét se’ tudják!
* * * 
Semmi nem hat úgy meg, mint egy pusztuló kert,
Hol korán letépett koszoruk hevernek,
A virág, ki annyi lágy tekintetet nysert,
Vad karjában fekszik a forgó szeleknek!
Melyik volt a rózsa? Hol kaméliátok?
Oh be gyorsan hullnak a hervadt virágok!

Néha, mint a völgyben, a lomb ujra zöldül,
Ujra zeng egész föld daltól és örömtül,
Lassan, mint a tört szív, a síró fuvalmak
A bokron keresztül egy nevet sohajtnak:
„Hol van ő?” ne kérdezd! Hol van ő? Az égre!
Anyja kérdi, a föld: vajh mi lett belőle?
És egy tompa hang szól, azt nem tudni honnan:
„Ő is, mint a többi szép halottad itt van!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 2. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szemere Albertné emlékkönyvéből

 
I.
Egy jó szivüt, egy kellemest,
Tudományszeretőt, nemest
A ki látni kivánna:
Példát messze ne keressen,
Láthat, csak Tolcsván lehessen,
Itt van Sárkány Zsuzsánna.

Sáros-Nagy-Patakon,
oct. 10. 1810.
(Vályi) Nagy Ferencz.

II.
1809.
Szép vagy, Lyánka, ne tudd; jót tettél, férfi, felejtsd el:
Néktek ezen két mód ád igaz emberi díszt.
Vitkovics Mihály,
A Budai görög nem egyesült Püs-
pükség szent székének fiscalisa.

III.
1) A kegyesség ára ha gazdagság, vedd meg.
A gazdagság ára ha kegyesség, vesd meg.

2) Igen drága olcsó, a mi szükségtelen,
Igen olcsó drága, a mi kell szüntenel.

3) Ha jelesben kicsiny a nagy születésü:
Annál kisebb, mennél nagyobb születésü.

4) Boldogtalan, a ki senkinek nem tetszik,
Még inkább, a kinek senki más nem tetszik.

5) Van egy ropp-kőszikla fallal prémzett sziget.
Belsője kellemmel rakott virágliget,
Becsület a neve: nehéz oda menni.
Még nehezebb az ott voltnak visszamenni.

6) Ha nem lesz más élet, add okát: mi juson
Ül a virtus vason, a vétek trónuson?

Legkedvesebb barátnéjának S. Patakon sept. 30. 1810.
Barczafalvy Szabó Dávid

IV.
A hív barátságot a földről elvenni
Annyi, mint a nappalt éjszakává tenni.

Írta S. Patakon, oct. 7. napj. 1810. esztend.
Szombathi János

V.
Szép ragyogás a férfinak
Tudománnyal kérkedni:
Az asszony nem sokat tanult,
Ha megtanult SZENVEDNI.

Berhelyi Eszter

VI.
Csak a barátság Istene
Plántál belénk szép érzeményt;
Sorsunk dühének ellene
Csak ő gyujt keblünkben reményt.

Barát barátja karjain
Lángoknak is mosolygva fut;
S az élet zajló habjain
A hivség rózsapartra jut.
(1816.)

Szemere Pál

VII.
Sorsában megnyugodt szivnek sok a kevés;
De sok kevés annak, ki többre vágy.

Szemere Pál

VIII.
Ha közte vészeknek, ha közte fájdalmodnak
Eged borulni kezd s jó napjaid alkonyodnak,
Két istenség nyutjson akkor segédkezet:
Mosolygó jelenlét, s vidám emlékezet.

Tolcsva, novemb.
1814.
Franz v. Kölcsey.
Közli
ERDÉLYI JÁNOS

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Lehr Zsigmond (1841-1871): Nővérem sírján

Megáradott a fájdalom szivemben,
Mint a folyó, ha partján túlömölt; -
A merre nézek, nincsen menedékül,
Nincs nyughelyül egy talpalatnyi föld.
Üdvözve légy, te kínok kikötője,
Sötét keresztü – drága sirhalom!
Fáradt hajóját a hol ő köté ki,
Int nékem is tán itten nyugalom…

Alig hivé a sziv nagy veszteségét,
Midőn a hír jött holló-szárnyain; -
Oh, elhagyá legkedvesebb lakója,
S cserébe jött a gyászos – árva kín.
Hiába sírtam: jer, jer vissza angyal!
Foglald el ujra trónusod – szívem!
Hiába bolygék szerte: zordon árnyként
Mindenhová kisért a gyász hiven.

- Im itt vagyok most, egyszerű sirodnál;
Sír részvevőn – s köszönt az őszi szél,
Zizegve bókol hervadó virág, fű,
Némán vigasztal, gyöngéden beszél.
- Fejfád előtt meghajlik, íme, térdem,
Neved betűit könnyel áztatom…
Oh, lelkedet most oly közelnek érzem! -
S felolvad a könyükben bánatom.

Oh, oly közel vagy! – oltár sirkereszted,
az édes, a szent méla bú – imám;
Vigasznak áldott lelke az imádság,
Im égi balzsamír ömöl reám.
Oh, oly közel vagy! – Bárka itt e sirdomb, -
Derülni kezd már lassan bús egem:
Lefolyt az árviz – visszatér galambom
S öld olajágat – enyhet hoz nekem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tompa Mihály (1817-1868): A gályarab fohásza

„Ég, föld erős ura, látom hatalmadat
Midőn zúg a vihar, melyet fuvalla szád!
A tenger forr, üvölt, - a hab heggyé dagad,
És martaléka lész a védtelen naszád;
Mig a szem elvakul, a szivütés megáll:
Villámos fellegek gyors csattanásinál.

Látom haragodat. – Látom jó kedvedet
A békén mosolygó reggelnek idején!
A part üdül s virít, zöld lombja integet,
Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén;
De a csend gyönyöre, a vész rémségei
Lelkemet csak alig bírják érinteni!

Oh, mert én rab vagyok, meglánczolt gályarab,
Éltem, vérem s erőm a más tulajdona;
Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab,
Mit, hogy serény, hálás és hű legyek: fona;
És ő csudálkozik, - s felbőszül ellenem:
Hogy szépen, boldognak nem vallom életem!

Tűrök sokat, nagyot, - és tűrnek társaim,;
Vérzünk, de hallgatunk, - súlyos, de evezünk;
Ha vad vihar forgat habok torlásain,
S nyög a tanácstalan rémület: „elvesztünk!”
Ha örvény és halál tátongnak fel vadul:
A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.

Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig
A bálványért, melyet a száj kincsnek nevez,
És sülyedésig a hajó megrakodik…
Dőzsölni, el, haza! Rab, most evezz, evezz!
És a merény dicse, a kincs, a kéj övék..
Gúny és sovány falat azé, ki küzködék.

Mindez gyötrő s nehéz; - mégsem fohászkodom
Könnyítésért hozzád, létünk erős ura!
Hogy tunyán meg birjak  nyugodni sorsomon,
S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura.
Inkább  keblem legyen tenger mely forr, zajog,
Tartsák ébren s lázban örvények, viharok.

Oldj fel, ha már elég, s bölcs czélod engedi,
Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd!
Lelkem marczongja kin,- testem láncz kezdje ki…
Mert elvesztem, mihelyt megszoktam a gonoszt;
Oh a míg rab vagyok, legyek rab igazán,
Tessék a szó ha szid, és bosszantson ha szán.

Oh uram, hivlak a viharban titkosan!
Csak tégedet keres ajkimról a fohász…!
Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan,
De szívem nem csügged, hitem nem tétováz;
Mig az ítéletre eljösz, én istenem,
Csak azt, hogy rab vagyok, ne hagyd felejtenem!”

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.