2026. jún. 8.

Dugonics András (1740-1818)

Czetter Sámuel rézmetszete (1797)

    Kegyesrendi, majd egyetemi tanár, szül. 1740-ben, Szegeden. Mint iró 1774-ben lépett föl elsőben „Trója veszedelme” czimü, négyes rimekben adott költeményével, melyet 1780-ban „Ulysses történetei” követtek. Utóbb a magyar régiségek terjesztését tűzvén czéljáúl, nemzeti tárgyakra tért által. Igy jöttek regényei: „Etelka” (1788), „Aranypereczek” (1790), „Jolánka” (1803) és „Cserei” (1808), melyek Dugonicsot kora legolvasottabb irói közé avatták. „Jeles történetek magyar szinre alkalmazva” czim alatt adta utóbb „Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Bátori Mária és Kun Lászlóá2 drámáit, s többnemű apró munkáit. Két idegen tárgyú regénye, a »Gyapjas vitézek« és a »Szerecsenek« szintén emlitésre méltók. »Magyar példabeszédek és jeles mondások, I.-II. K.« munkája halála után (Szeged, 1820.) jelent meg.


Ulysses hazatérése*
- Töredék -


    E rendelést tette fia az atyjával,
Hogy ha kürtszót veszi trombita hangjával,
Akkor már jöhetne vendégcsoportjával;
Készen lenne ő is már akkor anyjával.
    Leült volt Penelop bársonykarszékére,
Telemach könyöklött annak szegletére,
Anyja körül tapsol, azt adván érttére,
Hogy nem soká elér sok búja végére.
    Ismét a trombiták s kürtök fuvattatnak,
Vendég-leányzóktúl énekek mondatnak,
E gyönyörű hangok atyjához lehatnak,
Jelek feljövésre melyekkel adatnak.
    Kitekint Telemach a tág folyosóra,
Várván, mikor jön már azon boldog óra,
Melyben veti anyja szemeit a jóra,
A ki miatt annyi ezer könyet szóra.
    Csudálták mindnyájan tüzét két szemének,
Innét oda értét sebes menésének;
Ki messzirül nézte hamarját léptének,
Vélhette, kereke megbomlott eszének.
    Ugyanis az anyja a mint tekintgette,
Gyermekes dolgait épen nem szerette,
Noha ezt magában olcsóbban elfedte;
De a mi sok, csak sok, tovább nem tűrhette.
    Hanem mint bejöttét látta volt fiának,
Kétszer kezdé rendjét megdorgálásának,
S mivel nem is látja szüntét szaladtának,
Veti keménységét ilyetén szavának:
    Tán bolondnak tartasz, jó fiú, engemet?
Gyermekes dolgoddal mért sérted szivemet?
Gondolod, hogy ezzel vidítod lelkemet?
S megtörlöd könyűtől esúző szememet?
    Ezt szólván, csöpjeit ereszti szemének:
De, mint a vendégek reá tekintének,
Megálla zápora sebes özönének,
Csak harmatja maradt esőző könyének.
    Elhala Telemach szomorú szavára,
Könyes szemeivel néz ő is anyjára,
Már csak alig volt, hogy nem adta tudtára,
A mit apja bizott hív hallgatására.
    Titok ugyan mégis elfödve maradott,
Hanem ellenébe anyjának szaladott,
Szájhoz vitt kezének néhány csókot adott,
Azután ily szókra könyhulva fakadott:
    Oh! Ha belül látnád forróját szivemnek,
S tudnád, édes anyám, örömét lelkemnek.
Szivből megengednéd ujságát tettemnek,
Magad is közöse lennél e hevemnek.
    Tüstént itt lesz férjed, kit előbb szerettél,
A midőn kézijat kérőkhöz vitettél:
Ha valaha egyet szívből ölelgettél,
Ehez más hasonlót soha nem lelhettél.
    Telemach e szavát jól sem végezhette,
Atyja jövésének hogy zörgését vette,
Csörögtek a kardok, a dárdák mellette,
A tágas folyósó hangját kettőztette.
    Összegyelült szó kardcsattanásokkal,
Házba verik a fényt pajzsforgatásokkal.
Zeng már palota is lábtiporgásokkal,
Nem messze ajtótúl édes hangzásokkal.
    Ezt hallván Penelop, kérdi, az mi lenne?
A hangos folyosón minő lélek menne?
Inti is a fiát, hogy rendelést tenne,
Netalán e lárma nagyobb erőt venne.
    Felele Telemach: kell, édes anyám, már
Itt van, a kit szived régóta haza vár!
Ime, az Istennek oltalma velünk jár.
Fonnyasztó tél után itt van a kedves nyár.
    Ki nem mondhatta jól végét e szavának,
Midőn a palotán nagy ajtót nyitának,
Ulyssessel azok be is toppanának,
Penelop hajszáli rendre elállának.
    Szeretetre nyilnak ura két szemei,
Távul ölelésre terjednek kezei,
Ezzel Penelopnak erednek könyei,
Elhagyják a kegyest hitetlen erei.
    Nem birhatta testét, leroggyan székére,
Gördíti bús fejét urának mellére,
S a mint fölemeli annak nézésére,
Érne, de nem érhet megölelésére.
    Ezt látván Ulysses lehajul hozzája,
Megtörli homlokát, pirosúl orczája,
Sőt kegyes szavakra mint nyitódik szája,
Egy öleléskével visszatér párája

(* Uliss. Történetei. Pest, 1780.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Rajnis József (1741-1812)

Rájnis József

Szül. Vas-megyében, Kőszegen, 1741-ben. Mint jézustársulati tag, több helyen viselt tanári hivatalt, míg szerzetének feloszlatása után szomorúan folytatta napjait egész 1811ben történt elhunytáig. Munkái: 1. „A magyar Helikonra vezérlő kalauz” (Pozsony 1781.). 2. ’Magyar Virgilius: Maró Virgilius Publiusnak Ecclogái” (Pozsony 1789.). Halála után jelent meg. 3. A magy. Virgilius 2-dik darabja, mely a „Georgicont” tartalmazza. Eredeti költeményei csak azon néhány epigramm- és ódafélékből állanak, melyeket Kalauzában példákul állít fel.


Orpheus és Eurydice*
- Muzárion -


Orpheus a lantzengéssel gyötrelmeit üzvén,
Téged, oh édes társ! Gyedül a tengeri parton
Ülve dicsért, mikor a nap kelt, mikor estve lefordult;
A mi nagyobb, sűrű erdőnek homállyal ijesztő
Fái között tapogatva lement a taenari barlang
Nyílásán a pokloknak mélységire, a hol
Emberi árnyékok szép kérésekre nem hajtó
Bírákat s könyörülhetetlen fejedelmet uralnak.
Ott, mihelyest Erebus fenekén csuda éneke zengett,
És gyönyörű hangját a holttesteknek homályos
Képei hallották, vetekedve feléje siettek,
Oly felesen, mint a madarak, mikor őket hegyekről
Alkonyodás, vagy záporeső völgyekre lehajtja.
Asszonyok és férjek gyülekeztek, s harczi mezőkön
Holt bátor daliák, gyermecskék, szűzi leányok,
És ifjak, kiket holtok után testvérjeik által
Meggyujtott farakás szüleik láttára emésztett.
Sőt a tartai mélységben bámulva füleltek
A gonoszok, s kigyón furiák; a Ceberus három
Száját eltátván, ugatását félbeszakasztá,
S Ixíjon kerekét a szél forganti felejté.
Visszafelé indult már Orpheus, a balesettől
Nem tartván; a háta mögött ballagva követte
Eurydice, a mint Proserpin néki meghagyta,
A mikor a feledés nagy csorbát ejte eszében,
Melyért sok nyavalyát kellett szenvednie, ámbár
Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban,
A föld színéhez közelebb járulva megállott,
S oh jaj! lelkéből habahurgya szerelme kivetvén
Félelmes gondját, követő társára tekéntett!”
Ottogyon(2) a kegyetlen Plútó törvényei ellen
Vétvén, elveszté a fáradozásinak hasznát:
És hármas ropogás hallék az averni tavakból.
Eurydice pedig: „Haj! Mi dolog veszt engemet? Úgymond,
S tégedet, Orpheusom! Ki dühösködik annyira rajtunk?
Im ismét a holtaknak seregébe idéznek
Engemet a kegyetlen Parkák; álomba merülni
Kezdenek ím k önyves szemeim: már istenek hozzád!
Engem halálos homály bekeríti elválva utólszor
Nyujtom erőtlenedő kezemet!” – s ezt monda legottan
Mint a füst szem elől eltünt, és Orpheus őtet,
Jóllehet a képzelt árnyékát sokszor ölelte,
És vele szólni akart, nem látá annakutána;
Mert ám másodszor szép kérésére nem hajlott
A könyörületlen révész, hogy vissza evezne.
Mit tegyen, hogy készet vesztett társára találjon?
Sírjon-e? A poklot, vagy eget kérlelje? Mi haszna?
Eurydice Cháron csónokján Styx-vizen úszott!

(* Orpheus poklokra száll megholt nejét, Eurydicét visszahozandó.
(2) Uliss. Történetei. Pest, 1780.


Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Révai Miklós (1750-1807)

Révai Miklós

    Szül. Szent-Miklóson, Torontálban, 1749-ben. A kegyesrendiek közé lépvén, mint ilyen több helyütt tanárkodott. 1777-ben Bécsben az építészetet tanulmányozta, honnét Nagykárolyba tért, s ugyanitt, 1778-ban: „A magyar alagyáknak első könyvök” czimmel bocsátotta elsőben közre verses műveit. Sok hányatás után Pozsonyba vonult, egy ideig a „Magy. Hirmondó” hirlapot szerkesztette; majd Győrött, Rajnisnál vonta meg magát, hol „Költeményes Szülemények” czim alatt a XVI., XVII. és XVIII-ik század jelesebb költőit tervezte kiadni, mely vállalatát Faludi versei és több prózai műveinek, továbbá Orczy és Barcsay költeményeinek és saját „Elegyes verseinek” kibocsátásával meg is indította, de mellyel pártolás hiányában kényszerült felhagyni. Időközben Győrött a világi papsághoz lépett át. Az 1790-ki hires országgyülés megnyiltával Budára sietett, hogy ott a haza nagyait a sürgetett magyar t. társaság felállítására birhassa. E végből Bessenyei „Egy magyar társaság eránt való jámbor szándékát” és II. Józsefnek már benyujtott saját tervét, ujra dolgozva kiadta, melyek ha sükert nem arattak is, nagy figyelmet gerjesztettek. Pár évi sanyarú nélkülözés után érte a méltó megtiszteltetés, hogy az egyetemhez „magyar nyelv és irodalom” tanárnál meghivatott, s e tanszékbe 1802-ben ünnepélyesen, be is iktattatott. Ettől fogva jelentek meg korszakot képező művei: milyenek: 1. „Antiquitates Litteraturae Hungaricae. Vo. I.” (Pest, 1803.) 2. „Elaboratior Grammatica Hungarica.” Vol. I-II. (Pest, 1806.) E korszakba esik nyelvészeti vitatkozása Verseghyvel, melyben őt három tanitványa külön-külön munkában védelmezte. Megh. 1807-ben.


A természet
- Magy. Museum, Pest. 1788. -


Ó igaz tükör, csuda fény, együgyü
Puszta természet! Mi keserves átok,
Vagy gonosz jelben születés nyomorgat
Annyi sok embert?

Mennyien vagynak, kik elől homályba
Rejtezik fényed; tapogatva járnak
A vakok sürün feketült sötétben,
S nyögnek utánad!

Ritka olly boldog sok ezer közül is,
A kinek pillant valamely szikrácskád;
Századok szülnek csak egyet, ki téged
Láthat egészen.

Hozzá


Mikor éjjel
Égbe nézel
Csillagokat látni,
S lángjokat csudálni:
Akkor bár ég volnék,

S reád lenézhetnék -
Annyi szemmel,
Mennyi tüzzel
Fényes-ragyogva ég
A szép csillagos ég!

Kikeletkor

Vig tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel,
S uj pompájával tér-mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyü szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisül.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesülni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét
S vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
A mi csak él, most minden örül, öreg és picziny állat,
Új elevenséggel minden örömbe merül.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futos.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén, víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorult juhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S ház fedelét golyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedül, óh! Csak nekem, árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen;
Elfogyok, újúlást nem veszen életerőm.
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, halál! S elviszel úgy-e tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom:
S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derül.

A nyelvmüvelőkre

Szép dolog írással támasztani félre hanyatló
Nyelvünket, s jelesebb gonddal emelni becsit.
Vajha csak, a kik azon vagynak, nem vétene abban
Buzgódó gondjok nagy tüze lángja miatt:
Hogy, mikor eldőltét szánván, felemelni akarják,
Botlott láboknak megcsuszamása nagyobb.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Szép Ernő (1884-1953): Ezüst napsütésben

Szép Ernő 1915-ben
Bámulom, hogy indul
Hogy száll lefele
Emitt is, amott is
A fa levele,

Mint az uj pillangó
Ijedez, haboz,
Mint a ballerina
Fordul, hajladoz.

Mind a szökött csillag
Rézsut úgy inal,
Mint hó hull december
Lágy álmaival.

Ezüst napsütésben
Havaz az arany,
Boldog az én lelkem
Vagy boldogtalan?

A veréb, a cinke
Hová tünhetett,
Szellő se zavarja
A szent ünnepet.

A sóhajom én is
Ugy tartogatom,
Nem merek moccanni
Ezen a padon.

Forrás: A Reggel VII. évf. 33. szám. Budapest, 1928. július 30.

Emőd Tamás (1888-1938): Souvenir

1930 körül
Egy régi anziksz… Jérum… Miket ír?
„Látkép kilencszázhétből. Souvenir.”

Hazulról jött. - - Az ég piros-vörös,
Búcsúverőfényt ringat a Kőrös.

A víz fölött arany diófa áll.
A fán egy sárgarigó kiabál…

Fent kert, veranda, vaj, virág, palack,
Fehér asztalkán francia barack.

Lent kis bukéták, tarkák, hazaik:
Verbéna, szekfű, mályva, bazsalik.

Bent pádimentom, firhang, vén fiók.
Ablak-szögletben legyet fog a pók.

„… Ülünk magunkban, csendben ó, egy padon:
Be jó itthon, be jó itt Váradon!”

Kilencszázhét… Húsz év… És miket ír…
Emlékül adom nektek. Souvenir.

Forrás: A Reggel VI. évf. 30. szám. Budapest, 1927. július 25. 

Krúdy Gyula (1878-1933): „A kőszívü ember fiai”

 
- Levél a szerkesztőhöz -


    Hála Istennek, nem olvasunk az újságokban arról, hogy a „kőszívű ember” fia, Baradlay Richárd részt vett volna a bécsi revolúcióban – ifjúkorunk regényhőse ott maradt helyén az oltáron, ahová Jókai Mór állította könyvében, - magyarok nem avatkoztak a bécsieknek e házi pörpatvarába, amelyet majd csak elintéznek maguk között.
    Pedig éppen olyan történelmi kulisszákat tologatott elő a korszak, mint nyolcvan esztendő előtt, mikor a bécsi gőzhajót (Kossuth Lajossal) szívdobogásos tömegek várták a pesti Redout előtt és Pozsonyból indultak Biasini gyorskocsijai a legújabb postákkal, mert Bécs akkor is el volt zárva a világtól.
    Csak éppen az aktorok változtattak lényegükön A haza, a nemzet fogalma nélkül nem lehet jól sikerült forradalmat rendezni.

*

    Olyanformán voltuk Pesten az elmúlt napokban, mint AZ A KÓRHÁZI BETEG, aki még tegnap gyógyulásról beszélgetett a szomszédjával, mára ébredve a szomszédja betegágya mellé fölállították azt a SPANYOLFALAT, AMELY A HALDOKLÁS IDŐPONTJÁT SZOKTA JELENTENI. De a bécsi beteg ágya mellől majd csak elviszik megint a spanyolfalat; a kórházi teremben csillapodik a betegek nyugtalansága társuk miatt, mert hiszen az a roham, amely halálosnak látszott, majd csak elmúlik a bölcs doktorok beavatkozásával.
    Megint csak kevés volt a pesti fantáziának mindaz, amit az újságokban olvashattak a bécsi forradalomról, egy nap alatt visszatértek a temetőkből a „kávéházi Courádok”, akiket a háború alatt volt szerencsénk megismerni, egy huszonnégy óra alatt forradalmi szakértő lett minden második ember Pesten, - ami nem is nagyon csodálható, mert Pesten már régen elnyűttük azt a vörös ruhát, amelyet forradalmi kosztümnek lehetne mondani. Ugyan kinek volna kedve elővenni Pesten ócska rongyait? De ideges ember lettünk, amit amúgy is szoktunk, mert már régen nem várunk meglepetéseket hétköznapi életünkben. Nyolc esztendősek immár azok a gyerekek, akik ez utolsó pesti forradalomban születtek.. A nyolcesztendős gyermek pedig ártatlan, szelíd, angyali, még ha talán valami betegséggel jött volna is a világra. A pesti „forradalmi szakértőknek2 nem volt olyan sikerül hallgatóik között, amint egyébként azt várhattuk volna a frivol városban. A szoknyák és a hajak megrövidültek Pesten; de az elmék, emlékeztek megkomolyodtak. Félbolond emberekkel nemigen lehetett találkozni a pesti utcákon, akik kolerás hírekkel rontottak volna be a restaurálás alatt lévő pesti házakba. Meg aztán csak valljuk be, hogy annyi bajunk van magunknak is, hogy már oda sem nézünk valami egynapos forradalomnak, amely pláne csak a szomszédunkban van. Nem, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, én nem vettem észre, hogy Pesten bárki is elveszítette volna még meglévő flegmáját, amennyit egyáltalában meghagyott benne a gondkísérte korszak. Senki se látta a pesti Drágaság függönyén túl, hogy mi történik a szomszéd városban. Pest levizsgázott: egyetlen őrültet sem kellett lefogni az utcán. A PIROMÁNIA NÁLUNK KIMENT A DIVATBÓL.

*

    „A kőszívű ember fiai” – amint Jókaink költői nyelvén a magyar haza gyermekeit elnevezte a XIX. században –, nem léptek ki poraikból, bár nyugat felé végzetesen piroslott az égbolt. A káröröm csúf emberi tulajdonság, de a kárörömnek is van BIZONYOS BÖLCSESSÉGE. Körülbelül ez a bölcsessége volt Pestnek az elmúlt napokban. Bizonyos gondtalansággal figyeltük körútjainkat, nagyvilágias utcáinkat, impozáns térségeinket; sehol sem repedezett a föld a nyugati rengésektől. A rendőrök helyükön, a szívek ugyancsak helyükön a járókelőkben. Még a részvétet is eltitkoltuk, pedig az bizonyára mindnyájunkban fölébredt, amikor a szegény, céltalan bécsi halottakról, valamint a forradalom sebesültjeiről olvastuk. MILY BALGATAGSÁG! – sóhajtottunk, bölcsen, csöndesen, rezignáltan.

Forrás: A Reggel VI. évf. 29. szám. Budapest, 1927. július 18.

Szép Ernő (1884-1953): Elalvó hattyú

 Szép Ernő 1915-ben
A hattyú lehajtja hó nyakát
Hó nyakát fekete tóra
Ó nem tudja hány az óra
Nem is hallgat harangszóra
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon
Árnyéka ott van mellette
Az is fejér mint a teste
Sötét a víz meg az este
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár
Megyen a hold haloványon
Végig a vérző világon
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már.

Forrás: A Reggel VI. évf. 29. szám. Budapest, 1927. július 18.

Keleti Arthur (1889-1969): Három kis vers


TITOK

Az elkövetkező napok bezárt szobák
s én félőn nézek minden uj küszöbre,
mi van a néma részkilincs mögött…
egy leány talán, ki értem sir, kiért vagyok,
vagy csak magam s egy ágy, amelyben meghalok.

S néha a zárban már a kulcs csörög,
az ajtó úgy vár s én nem merek benyitni,
mi van a néma rézkilincs mögött?

BÁNAT

Régi ékszer énrajtam a bánat,
a legdrágább most nékem e világon,
úgy vigyázok rá, ápolom, becézem,
mégis féltem, ó, bizonyos halálom,
mint fonnyadt kézről halvány aranygyűrű,
úgy hullik majd le elhervadt szívemről,
és elgurul, hogy meg soh’se találom.

JÁTÉK

Itt jársz előttem és oly messze vagy,
már nem ismersz,
s még nem tudom, ki vagy:
mégis oly büszkén lépkedek utánad,
mint hercegasszonyok után,
kik a déli napban gyalog sétálnak,
az aranyszerszámos, két pejlovas fogat.

Forrás: A Reggel VI. évf. 27. szám. Budapest, 1927. július 4.

Szép Ernő (1884-1953): Szemtelenek…

 Szép Ernő 1915-ben

Ott van az a magas fahíd a Barokaldi háta megett, ahogy az ember elhagyja a vurstli civilizációját. Maguk jobban tudhatják itt a földrajzot; én világéletemben először kerültem el odáig most a múlt héten,mikor még nem volt ez a csúnya meleg. Mit kerestem arrafele, nem tudom, talán tulajdon magamat, akit mindig elkerülök a szokott útjaimon, helyeimen Pesten. Kint viziteltem délben a belga mestereknél a Műcsarnokban. A szemem már jóllakott, az étvágyam még váratni méltóztatott magára, úgy eredtem aztán neki a tespedő csendes vurstlinak. Nem szól még a zene délben, a ringlispil se forog, a kék hintahajók mintegy startra sorakozva vesztegelnek, a barlangvasút mozdonyszörnye, valamint a lövölde kürtösei, dobosai mintha gutaütésben meredtek volna meg; a büfés nők regényt olvasnak vagy horgolnak és endliznek; a kikiáltó bohócok most festhetik a fehér karikákat a szemük köré s az isten eleven csodái, kik ebben a hónapban lesznek a nagyérdemű közönségnek bemutatva, ők még édesen alszanak bent a homályos csodasátrakban, a priccsen. Belestem egy hasadáson a Néparénába, ott három spanyol lovász sepregetett.
    Tova bitangoltam a vurstliról mondom, ott találtam magam előtt azt a nagy teve hidat. Az alatt jár a vonat, felette pedig a halandók közlekednek. Lépcsőn megy az ember fel, amoda meg le, a másik oldalon. Mi van ott, micsoda világ? Szén- és faraktárak, kis gyárüzemek, telepek. Sok-sok kerítés és ambiciózus apró kémények. Sohase láttam itt Pestet. Nem is igen ingerel ez a tájék. A híd, a híd hat rám. Afféle, mint a viadukt, afféle hangulat és varázs. Egy viadukt Szolnok-Doboka megyében boldogabbá tett, mint a londoni üvegpalota, meg mint a Vatikán.
    Vannak ezek a kis boldogságok, tudják, felmenni ilyen váratlan vasúti hídra, átal sétálni rajta: mintha tündéri fordulat várná az ember életét.
    Szegények jönnek itt a hídon, szegény emberek, meg asszonyok, zsákokkal, kendőbe kötött szegénységgel. A szegénysorsúak közt azt érzem, hogy az asszonyok is emberek; a gazdagsorsúak közt ez sokszor elfelejt eszembe jutni, evvel nem akarom a gazdagsorsú nőket itt letenni; én ha azt gondolom: ember, hát valami borzasztó sajnálni valót képzelek, jóvátehetetlent.
    Várjanak, azt akarom elmesélni, mikor a hídra feljöttek azok a fiúk… vagy harminc darab gyerek, négyes sorokban. A vurstli felől jöttek fel, én éppen visszafelé fordultam a hídnak a túlsó végéről.
    Siettek, mint a jambus, és hangosak voltak, akár a madarak. Tizennégy-tizenhat éves fiúk. Iskolások biztos, egy óra múlt, vonulnak haza az Angyalföldre.
    Némelyik sor karonfogva jött; egy csomó fiú énekelt valamit… és egy páran falevelet pukkasztottak a szájukon; és nevettek, lökdösődtek, hátba püfölték egymást; és ágakkal kaptak oda az egymás nyakába; pálcának valót törhettek itt valahol… így jöttünk mink is valaha az iskolából a Színház-kerten át, Debrecenben.
    Én a hídnak a karfája mellett jöttem ott, szórakozottan, a szívem ettől a nebuló-zsivajtól, meg a szép időtől, az égtől, a messze lombozatoktól nagyban élvezett, szinte aléltan…
    Én nem vártam, ne  higgyék, hogy az a banda majd összébb szorul, hogy engem ne horzsoljon, mikor ellépek ott oldalt, óh, bánom is én. Inkább magam szorulok a karfákon, csak ne zavarjalak, csak mulassatok jól. Különben is éppen elég hely van ezen a hídon.
    Hanem már ideértek és a második sorból valamelyik a karomra talált az ággal legyinteni. Semmi, igazán csak akkor vettem észre, mikor egy másiknak a keze akad a vállamba, az a keze, akit a pajtása válláról ellógat…! Harmadik vagy negyedik sorból, mely hozzám löki egyik a másikat. Semmi pardon, semmi vigyázat kérem, kérem danolnak és vihognak ott össze-vissza… kicsit elborult a levegő előttem. Pimasz kölykei, mink ilyen virtus soha nem tettünk, mikor csapattal voltunk és egy szál úr volt egyedül ellenünk.
    Éppen egy ág vagy lénia kap megint az orrom felé… megreszket a botom a kezemben, nohát ez már…
    Igen, és azt az csz-et szinte hallottam a fogam közt, ahogy megállottam és közéjök néztem feszített szemekkel, rájok kiáltani, hogy: szemtelenek!
    Oh, Mindenem, nem is tudom, hogy bírtam a szót lefogni s a botom hogy tudott abban a szempillantásban erőt venni magán…
    Képzeljék két beragadt, horpadt, lakatlan szemhéjra döftem oda azt a dühödő tekintetemet… és a másik vihogó nebulónak ott mellette olyan volt a két nyitott szeme, mintha két kékes holdat látnék, téli éjfélben…
    Vak fiúk voltak. Világtalanok. Vagy harminc vak fiú.

Forrás: A Reggel VI. évf. 25. szám. Budapest, 1927. június 20.

Miklós Jutka (1884-1976): Uram, miért?

 
Uram! Mért teremtettél nőnek?
Ezer kétellyel küzködőnek.
Erős lélekkel, gyenge testtel,
Vállamra rótt súlyos kereszttel.
Erőtlen, gyáván, dideregve
Bábeli zürzavarba vetve
Ahol könyök könyököt ér,
S a vad jelszó: Kenyér! Kenyér!

Uram! Mért teremtettél nőnek?
Minden reggel szárnyaim nőnek
S alkonyra letöri az élet.
Uram, perbe szállok tevéled!
Mért adtál elpiruló arcot?
Lehet így megküzdeni harcot?
Mért adtál mimóza-lelket
Mely egy lehelettől megreszket?

Miért küldtél hófehér mezbe,
Vad lőporfüstös ütközetbe?
Lehet itt fehéren maradni?
És győzni? Diadalt aratni?
Vae victis. Jaj a legyőzöttnek!
- Uram! Mért teremtettél nőnek?

Forrás: A Reggel VI. évf. 22. szám. Budapest, 1927. május 30.