Biborszinü kuszó folyondár
Azt mondanám, szép vagy nagyon.
De jól tudom, hogy ez a szín a
Halálnak pírja arczodon.
S ha majd egy-két napnak lemultán
Biborszined sárgára vál
S levéldiszed lehull a földre -
Tudom, hogy itt van a halál.
Tudom… S hogy így lefosztva látlak
S midőn az ég kis könyezik,
Szememben érzem én is, én is
Borus szivemnek könyeit.
Az őszi szél is mintha sirna…
Egy szép leánykát ismerék,
Akácztakarta puszta sirját
A buja gaz befödte rég…
Oly szép volt, mint egy égi angyal,
Oly tisztaságos, oly szelid.
A hangja bűbájos zenéje
Magasba fel, egekbe vitt.
Fekete volt, miként az ében
Vállán leomló dús haja,
A két szeme nevetve-sírva
A tiszta tükrü ég maga…
És egyszer… egyszer… Nem felejtém…
Az évidő már őszre járt,
Hullott a fák aranyesője,
Köd szállta bé a szemhatárt…
Ott ültem ép az oldalánál.
Bohó dologról folyt a szó:
Hű szerelem vagy kincs temérdek,
Kettő közül mi volna jó?…
És akkor… akkor… Halld folyondár!
Szeme alá kiült a pir.
Mit a halál titkos pecsétül
Az áldozat arczára ir.
Szelid szemének tiszta tükrén
A láng is hirtelen kigyult,
Mit a halál törött szemekben
Bucsuszövétnekül kigyujt.
S mikéntha a tünő piros nap
Biborba márt hegyet, mezőt -
E lángban égő rózsa arczczal
Most szebbnek láttam sokkal őt…
S ő csak beszélt tovább vidáman.
Bohóskodott. Végül dalolt
Egy dalt a búcsuzó madárról -
Pedig az ő bucsuja volt…
Aztán?… Miként te most előttem.
Szegényke ő is hervadott.
Szelid türéssel várta, leste
A békeosztó végnapot…
A rózsapír is lassan-lassan,
A hogy neked sárgára vált,
S ő lázban égve, sárga arczczal
Mosolygva hivta a halált…
S mikor kívül a kerti fáknak
Utolsó lombja is lehullt, -
Itt benn az ő szelid szemére
Szintén sötétlő árny borult…
Mondjam-e még?… Kuszó folyondár
Szemem sirva tekint feléd.
Miért is juttatád eszembe
Te szivtelen e bús regét.
Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.
2026. aug. 12.
Szemlér Ferenc (1906-1978): A folyondár
2026. aug. 5.
Szemlér Ferenc (1906-1978): Heraklesz (legenda)
Heraklesz, a félisten, a dicső
kissé pihenni dúlt
világnagy munkái után
s újabb munkák előtt.
Győzelmei sok diadaljele
ott csüngött háza s tornáca falán.
Egy kissé eljátszott vele
elméje s büszke volt talán.
És joggal büszke lehetett,
mert ki aratott igazán
ily kis idő alatt
ilyen nagy diadalt
ilyen sok ellenség felett?!
Tüzelt a dél. A kék hellén habot
kék hellén szellő keze túrta.
Heraklesz elgondolkodott
és hosszú sorban tarka-barka
keveredésben látta-vítta szinte
a sok csatát, hol megvizült az inge.
A Hidra és a Vadkan s az Oroszlán
táncolt a nyári fényverésben – aztán
a Sztümfalidák tolla s különöskép
Augejásznak istállója ismét,
melyet – belévezetvén egy folyót -
huszonnégy óra alatt kimosott.
Nap csillogott égen, vízen,
zsongott a sziklapartú tenger.
Heraklesz is elszunnyadott – hiszen
félig volt isten csak, félig meg ember.
S ki győzött volt a Krétai Bikán
s lovával felétette Diomédeszt,
nyugodhat olykor délután
egy rövidet, de édest.
Ott hevert hát a hűs bőrheverőn,
bár nem hullt ki az éber
buzogány markából s merőn
fogta inas kezével.
A mormoló víz és a lanyha dél
olyan volt, mint a béke.
De hősünk máris álmodott: kövér
szörny hömpölygött elébe.
Sötét, keserű vízen lebegett,
mi ez a furcsa festék?…
Törékeny fehér lemezek
alkották szörnyű testét,
mely kígyó volt és sárkány és teve
s az eget-földet betakarta
kilencszázkilencvenkilenc feje
s kilencvenkilenc farka.
Heraklesz, kit a számos győzelem
lustává sohasem tett,
álmában sem ült egy helyen
s a szörnnyel ölrementek.
De lám a sok fehér lemez
lapját máris köréje fonta
s a sok-sok fej, mely bár üres,
dühös volt és goromba.
Harapta, marta, fojtogatta,
fröcskölte őt fekete lével
s száz torkát tátogatta,
ahol ő végzett egy fejével.
A f élisten megállt lihegve,
majd nekirontott, hol kövérebb.
Próbálta hosszant és keresztbe,
ahol kevésbé mar a méreg.
Próbálta keresztbe és hosszant,
próbálta hátulról s elülről,
hogy maga szinte belerokkant
az iszonyattól és dühtől.
És végül, mikor nem bírta tovább,
dühösen a vad szörnyre nézett.
„Árulja el nevét és állagát
- mondna neki – s hogy mily igézet
birtokában áll ellent így nekem,
kitől király s csatlósa retteg?…”
Gonosz mosoly terjengett csöndesen
ezer ajkán a szörnyetegnek.
Csak ennyit szólt: „Hm!… Ki vagyok?… Ki ám?…
Adjon be kérvényt… bélyegezve…
írja körül, amit tudni kíván…
és hat hét múlva jöjjön erre…”
S meg se rezzent a föld alatta,
mikor a félistent bekapta.
Ordítva ébredett a hős
rémálmából. A tenger tükörén,
akár a béke, fénylett az erős
és diadalmas nyári fény.
De ő markában fütykösét
forgatva várta, hogy a szörnyeteg
újból támadjon a sötét
tintaízű mérges vizek felett.
„Zeüszre!” – mondta aztán – ily iszonytatót
nem láttam életemben!
Ha rágondolok, most is borzadok
s rezeg a bot kezemben.
De utánamegyek s ahol kapom,
majd megtáncoltatom
s még mielőtt
ő kapna be, majd én ölöm meg őt!”
Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július
2026. aug. 1.
Szemlér Ferenc (1906-1978): Nyolc sorban - Gyémánt
Mint Krisztus szent testét a pap,
magamba olvasztottalak
s mióta bennem rejtezel,
a testem fénylik és tüzel.
Csodálkoznak az emberek,
bámulják gyémánt-testemet,
hogy mily áttetsző, mint ragyog
és azt hiszik, hogy én vagyok.
2026. júl. 10.
Szemlér Ferenc (1906-1978): Téli alma (verselemzés)
Nincs költő, akit ne nyugtalanítana az idő múlásának kínzó gondolata; akit ne ihletne meg olykor az eltelt évek melankolikus emléke. Az igazi művész – a munkája értelmét megtaláló ember – azonban felül tud emelkedni önemésztő vívódásain; rezignáltsága sosem válik pesszimista gyötrődéssé.
Szemlér Ferenc költészetében állandóan jelen lévő „téma” ez a töprengés. Ott van csaknem mindenik verskötetében, fel-felbukkan prózájában és elég gyakori műfordításaiban is. A Téli alma című verse ugyancsak szembenézés az évekbe sűrűsödő élet „logikájával”, a „természet rendjével”. S mint minden önvizsgálódás, számvetés is egy kicsit. Olyan számvetés, amelynél nem a mérlegelés a fontos, hanem az, ami a beértést meghozó nyárból „túl fehér felén” még melegít: ami a múltból jelenné vált.
A költemény Szemlér 1959-ben megjelent verskötetének címadó verse. Három évtized telt el azóta, hogy első verseskönyve, a társadalomban helyét nem találó intellektuel érzésvilágát árasztó Éjszakai kiáltás (1930) napvilágot látott. Akkor 25 éves fővel csak az élet fájdalmait érezte az „évgyűrűk” szorításában; most – amikor már az ősz hajszálakat és egy fél emberöltő gondjai szülte ráncokat is tudomásul kell venni – az élet örömeinek elmúlását fájlalja. Ezért érezzük a verset a kötet több darabjával (Számadás, Nyár, Vidám délután, Diólevél) együtt a kiábrándultságtól a bizonyosságig ívelő írói pálya egyik legjellemzőbb költeményének.
A költemény- gyakori eljárása Szemlérnek – a környező valóság egy jól körülhatárolható, mindenki által ismert részének megragadásával, aprólékos leírásával kezdődik:
Kint hóvihart kavargat szürke télvég,
bent érik még a pónyik vagy a batul.
A kamra polcán ül, szekrények élét
ékíti némán s mozdulatlanul.
A külvilág tárgyainak és jelenségeinek ez a pontos leírása fakadhat közvetlen szemléletből, de lehet korábbi megfigyelés felidézése is (ahogy maga a költő egyik visszaemlékezésében megfogalmazza: „a tapasztalás és emlékezés mozaikrakó munkája”). Talán a gyermekkor vagy az ifjúság egy feledhetetlen, kedves momentumára gondol vissza az élete delén túlhaladt költő, ezért olyan bensőségesen meghitt az első szakasz hangulata, s mintha a már múltba vesző ifjúkor varászát is kiéreznénk e sorokból. Az időben távolságot sugallja a művészi kép alkotóelemeinek térbeli kiterjedtsége is. (A kavargó szélvésztől a kamra polcán meghúzódó téli almáig szűkíti le a képsor érzékelhető tárgyait.)
A vers tartalmi-hangulati alapján a beértettség nyugalma adja meg; ez cseng ki az első szakaszt lezáró határozott sorokból:
húsán, haján ott látni makulátlan
fényben a nagy nyarat.
A lelki kiegyensúlyozottság csöndes hangulatába már itt belevegyül a visszaemlékező ember éveket számláló révedezése, - feszültséget, vívódást azonban még nem érzünk. Finoman fejezi ki ezt az állapotot néhány, majdnem egymásba fonódó szószerkezet: „ékíti némán s mozdulatlanul”, „édes illat leng körüle lágyan”, „gunnyaszt hallgatag”. A szemlélődésnek ebbe a higgadt atmoszférájába illeszkedik bele az elnyújtott – tizenegy-tíz szótagos- jambikus sorok lassú lüktetése, ilyen hatást váltanak ki sajátos akusztikájukkal a több sorra terjedő, mélyhangzós (a, u) rímek, valamint a szabályosan ismétlődő periódusok.
A második versszak lényegében az elsőben megfogalmazott gondolat: a ott kialakított képrendszer folytatása. Ugyanakkor: az élmény egyénibbé válásával, a költő intenzívebb reagálásával kezd megbomlani az eddigi kiegyensúlyozottság. A vers mondanivalója teljesebb, hangja szenvedélyesebb lesz. Az előbb az alma „édes illata”, „Makulátlan fénye” emlékeztetett a nagy nyárra, itt az „izzó hő”, a hosszú időn át érlelt „friss zamat” adja vissza „az élet ízét”. Magasabb hőfokon, több belső átéléssel ismétli meg azt, amit eddig elmondott, beleolvasztva a külső kép keltette képzetbe saját érzéseit is:
Már ráncolódik itt-ott enyhe bőre,
a húsa se mind egyformán kemény.
De izzó hő csap fel belőle
ilyenkor is, túl február felén.
A külsőről fokozatosan vezet át a belsőre, a vizuálisról a szenzuálisra. Amit eddig láttunk, most érezzük. A szinte berobbanó sorkezdő „De”, a felfokozottságot kifejező igék („borzong, remeg”),majd a jelképes nagybetűs „Tűz”, „Nap”, „Fény”, „Szín” még erőteljesebbé teszik ezt az áradó indulatot; anélkül, hogy az érzelmi telítettség üres lelkendezésbe fulladna.
Jóllehet még mindig a kezdő gondolati tartalmat részletezi, árnyalja, a mind nyilvánvalóbb lírai hozzáállás, a behatóbb megfigyelés egyre többet árul el a költő lelkivilágából. S a harmadik (utolsó) szakaszt bevezető kérdéssel már ő maga áll előttünk: „Miért ne lennék én is téli alma?…” - A kérdést ezek után már válasznak is felfoghatjuk, s az ezt követő töprengést („gondolkodom, ekként elmélkedem”) erőltetettnek és a versben is fölöslegesnek érezzük.
Az érzelemsort elindító téli alma lassan kiválik a mindennapi élet tárgyai közül, s a mind teljesebb tartalom és érzelmi asszociáció folytán a költő érzésvilágának jelképévé nő. A vers hangja is szubjektívebben, sodróbb líraisággal hozza emberi-lelki közelségbe az eddig inkább szemléleti fogantatás képek tartalmát. Így válik a költemény – a megteremtett jelkép révén – egy konkrét helyzet, az érett költő lelkiállapotának kifejezőjévé. Ez van benne tömören az utolsó szakasz legintimebb két sorában:
és meglegyint a nyár forró fuvalma
télben, fagyban, magányos éjjelen.
E négy szó (tél, fagy, magány, éjjel) jelentésével, puszta egymás mellé sorakoztatásával az eddiginél is fájóbbá teszi az elmúlás szomorúságát. A költemény mégsem a csüggedés, nem a halálhangulat gondolatával zárul, ugyanígy magányérzetét sem a magába zárkózó ember társtalanságának fogjuk fel. És ehhez a lankadatlan életigenléshez nem a „halhatatlanság”-ba betett hite ad erőt számára, hanem: művészete értelmének felismerése. Ezért tudja legyőzni kínzó gondolatait; ezért érzi – és vele együtt az olvasó is – maradandónak mindazt amit egy „érett élet árán elért. Innen a költemény felemelő, a megnyugvás örömét sugárzó befejezése:
A sorsomat ha olykor kézbe vennéd,
megéreznéd hevének végtelenjét,
mely most körém ömölt
egy érett élet árán s amilyent még
nem is termett a föld!
Az egyes életben megtestesülő általános emberit, a szép elpusztíthatatlanságát szuggerálják az olyan szavak, illetve szószerkezetek, mint: „Sorsomat”, „egy érett élet árán”, „hevének végtelenjét.
A vers az egyéni és az örök emberi, a múló és a maradandó megnyugtató feloldásában kulminál, de olyan befejezés ez, amely a végtelen felé tágul. Így válik a költő gondja közösségi üggyé, ő maga pedig az „emberi fajta” – a közösség – részévé.
KOZMA DEZSŐ
Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.
2021. nov. 13.
Szemlér Ferenc (1906-1978): Emlékkönyv
Nem ez az emlék. Ez a csacska dal,
melyet úgyis csak Panni s apja hall!
Nem is az írás, melyet oly nehéz
betűzni, hogy a lusta rá se néz. –
Hanem szemed, amelyben rejtve ég
az én szemem s az ősök szeme még.
A rózsaszín bőr s kissé kajla fül,
mely nagyapádtól maradt örökül.
Zsibbadt magányunk, melyen nem segít
se könyv, se szó, se szeretet, se hit.
A sokaság zavara és a zaj
sötét félelme – és a szőke haj.
Mind, ami voltam és ami vagyok,
tebenned nyíl ki és majd felragyog,
mikor magas sem várod. És az emlék
így lesz erősebb, mélyebb, mint a nemlét.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Szemlér Ferenc (1906-1978): Esti mosogatás
Rád gondolok – A konyhát rendbe raktad,
sunyít a sok edény
a polcokon; órád merengve baktat,
alunni vágy szegény.
A bútor pettyes piros terítőjén
hanyatt feküdt a lustán pihegő fény,
ő is pihenni vágyik…
Mind azt susogják: vess véget a napnak,
juss már te is az ágyig!
Csendes a ház, egyedül te vagy ébren.
Komoly tekinteted
végigsuhan a sok bitang edényen;
Szép arcodon meleg
derű sugárzik, hogy hát mára vége,
s csak úgy gondolsz a holnapi ebédre
mint távol feladatra –
a csomó önként bomlik a kötényen,
figyelmeztet: aludj na!
Már indulnál, s megtorpansz tétovázva,
de szunnyad már a sok
renitens tárgy s az asztal, mintha fázna,
álmában megvacog.
Még igazítsz egyet takaróján
s kikapcsolod a villanyt – a vak órán
kigyulladnak a számok,
s te arra gondolsz, kedves, hogy a házra
ma az isten vigyázott.
Ott benn az ágyad órák óta készen
- alszik mindenki más -,
ruhád lehull, ott fekszel észrevétlen,
s bizsergő moccanás
csikland. Hogy ez mi, tested meg se érti,
ilyet nem ad se fürdő és se férfi,
csupán a testi munka –
Aludj, aludj!... rád gondolok az éjben
s jövendő otthonunkra.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
2020. jún. 28.
I. Szemlér Ferenc: Szabadság
