Vas István (1910-1991): Rám nézel…

 
Rám nézel és talán már gyűlölsz is, cserélve
szíved két áramát, s kit éltettél, megölnéd.
No csusztasd vissza pillád hüvelyébe
szemednek karcsú tőrét.

Sötéten ülsz. A szél most újra felkavarja
a sors tanácstalan, kettős örvényeit.
Hát kellett neked létünk mély kudarca?
Megint megszégyenít.

Szédülökés sajog még minden ín, ereszték.
Ki vagy te, hogy szemed engem mozogni rendel?
Mint meg nem valósulható, nagy eszmét,
nézlek merev szemmel.

Vonszol s röhög a sors. Minden fölösleges volt.
Az apály titkosan duzzadni kezd feléd.
Úgy mozgatsz engem, mint vad, vörhenyes hold
beteg, bús tengerét.

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.

Vas István (1910-1991): Május, l944

Rózsát, tulipánt, lila orgonát
küldök neked olykor:
rabtartó, pőre szobád
szabad tavaszokra gondol.
*
Utcákon gyáván, csöndesen
folyik orv hajtóvadászat.
Nem mozdulhatsz ki. Füvön, fövenyen
nem nyúlhatik el most gyönyörű hátad.
*
Barnára se sülsz ezidén. Vad gyermek nem te leszel az aszaló nyárnak.
Barnán, karcső-erős testeddel a gyenge gyepen,
a dombokon úgyse járhatsz.

Nem lesz idén szilajon lobogó villám a szemed sem,
sötétzöld, mint tavaly.
Többnyire most szelid és szomorú vagy. Én is öregszem,
de ez a fekete haj,

ez a halvány-rózsaszín arc, ez a puha-fehér
felhámja a testnek…
Nyárnál és ifjúságnál többet ér
ez a tudós, titokzatos este.

Forrás: Új idők 52. évf. 20. sz. 1946. máj. 18.

Vas István (1910-1991): 1944 á p r i l i s

 

GYÜMÖLCSFÁK A BOLONDHÁZBAN

Az angyalföldi bolondház szürke falán belül
két gyümölcsfa virágzik mandula meg cseresznye.
Az április gyors virágzás így települ
bolond lelkemre, amely csupa szürke rögeszme.

A RÜGY A FÁN…

A rügy a fán, a kökörcsin a fűben -
jaj, most minden olyan valószerűtlen!
A Duna vize a Korzóig árad.
Véres színe az alkonyi sugárnak
baljós fényekben fürdeti Budát.
A tereken gonosz kis szél fut át.
Borzong az akác ifjú levele.
Ez a tavasz halállal van tele.

SZIROM

Te halovány ártatlan bujaság,
illenek hozzád most az orgonák.
Idegeidet cibálja.
Fantasztikus szirom hajad virága.

CSÓK

Az íróasztalon Arany
fényképe néz tanácstalan
ideges töprengéseimre.
Szabályosan kemény az inge.
„Biztos a nagypapája volt ő
az úrnak?” – ezt kérdezte rég
egy tudatlan takarítónő.
S ma, mikor elmerítenék
új lelkemet a régi vér
örök s öröklött ősokába,
megértem, ez a kép mit ér,
és ma tudom csak igazán,
ő volt valódi nagyapám
és én vagyok dekadens unokája.

Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.

Vas István (1910-1991): Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
szégyenhalált tapint az ujjam,
Rád gondolok napnyugtakor,
ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
hogy életeddel újra másnak
szolgálsz, hogy nem engem ölel
karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
veszendő és elérhetetlen,
szemed vidám villámai
lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
de szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad
és milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
az arcod olyan gyönge rózsa…
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz–e róla.

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Vas István (1910-1991): A város 1944. július 20.

Két hétre sem utazom el idén
Pestről, melyet a korszellem s a nap
gyötör. Köveiről a sárga fény
s a gyűlölet s a hőség visszacsap.
A Duna-balparton, ahol megállok,
az alkonyatnak szívesen örülnék…
A város, elkényeztetett vadállat,
hajszoltan és tanácstalanul körülnéz.

És körülveszik a kutyák, a hajtók,
a csendőrcsákón kakastoll lebeg,
és szónokolnak az ideszalajtott
párt-próféták, bugris-miniszterek,
s a zsandár és a tisztultabb vidék
bekeríti a bűnös Babylont,
és gyűlöli a csontját, a szívét
s ha belepusztul, az se neki gond.

Egyetlen atomja sem az övé,
hát megszabja most, hogy éljen a Város -
nélküle hordták egykor együvé
zsidók és grófok, költők, proletárok. 
S mint rengetegben űzött vad megül,
az űzött Pesten úgy rejtőzöm én.
Cinikus, cinkos kövei közül
két hétre sem utazom el idén.

Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.