Vas István (1910-1991): Rám nézel…

 
Rám nézel és talán már gyűlölsz is, cserélve
szíved két áramát, s kit éltettél, megölnéd.
No csusztasd vissza pillád hüvelyébe
szemednek karcsú tőrét.

Sötéten ülsz. A szél most újra felkavarja
a sors tanácstalan, kettős örvényeit.
Hát kellett neked létünk mély kudarca?
Megint megszégyenít.

Szédülökés sajog még minden ín, ereszték.
Ki vagy te, hogy szemed engem mozogni rendel?
Mint meg nem valósulható, nagy eszmét,
nézlek merev szemmel.

Vonszol s röhög a sors. Minden fölösleges volt.
Az apály titkosan duzzadni kezd feléd.
Úgy mozgatsz engem, mint vad, vörhenyes hold
beteg, bús tengerét.

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.