Herczeg Victor (? – ?, 1849): Luizához

 
Szenvedélyem, Luiza, változatlan,
Mert viszonzva hűn, ez mondhatatlan,
Éltető vigasza szellemünknek,
Mint a menny reménye lételünknek.

Hogyha érzetkéjnek édes árja
Kebleinknek szenvit összezárja,
Elmerülve nézlek s lelkem éled,
Mert mit én, te is csak azt reméled.

Ekkor arcod szende rózsafénye
Felvirúl, mert kebled érzeménye
Rajta átragyog egész hevében, -
Mint a nap sugára víz szinében;

S már a reménynek titkos szavára
Égi üdvek bájos hajnalára
Szárnyal át felgerjedt lázas kedve
Érzetünknek, a valót feledve. - - 

S mi dicsőbb az élet bús zajában,
Mi kedvesebb e rideg világban,
Mint a szívnek magasb hevültében
Ittasulni szeretet ölében?

Mint egész valóban felvidúlva,
Aljas földi portól megtisztúlva,
Szebb hazába, lelki éleményre
Szabadon szállani át egy perczre.

Végtelen hegyen hát szenvedélyem,
Legyen  hű s hatalmas érzeményem, -
Mellynek méltó, rendületlen tárgya:
Rokon szived bírhatása vágya.

És te légy üdvem örök forrása,
Mert ez keblem örök óhajtása -
Mert örökkön érted s benned élet,
S bennem érted él csak szív és lélek.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.