Aki
a római Capitoliumon bepillant a Maecenas-terembe, néhány csodálatosan szép
márványszoborban lelheti a gyönyörűségét. Csupán végtelenül szerény maradványai
ezek a műkincsek rengetegének, amely ellepte Horatius nagy barátjának kertjét
és palotáját. Szárnyazza fel képzeletét a látogató s talán elébe tündöklik a
hajdani palota, márványtól, elefántcsonttól és aranytól csillogva, - hogy
horatiusi szavakat használjak. A római költő-király mindennapos volt ebben a
palotában s akár soha fel sem kellett volna kelnie a bőkezű barát mindig
terített asztalától. De furcsa az íróember természete: a legragyogóbb kastélyból,
a legdúsabb asztaltól elkívánkozik a maga kis bohém fészkébe, ahol nem kínálnak
ugyan fülemülenyelvből készült pástétomot, de az írópajtások megeredt nyelve
rendez fűszeres szellemi lakomát.
Akkoriban
Coranus kocsmájában mérték a legjobb
caecubumi és falernumi bort. Itt iddogált a kis kövér Horatius; itt kábította
magát bánatborral Propertius Cynthia
gyakori hűtlenkedései miatt; itt mélázott az elégiaíró Tibullus. És itt poharazott a szerelem művészetének költője, Ovidius; nem is álmodott róla, hogy
nemsokára fel kell cserélnie Coranus édes borait a száműzetés éveinek savanyú
karcosával.
Ma
már persze hasztalan keresnők a régi Róma kőtörmelékei között Coranus mester
márvány bormérő-pultját, vagy akár egy másik, Macula nevű korcsmárosnak amphoráit, akit Cicero dicsér meg jó borai
miatt. Be kell érnünk a tanulsággal, hogy a harangzengésű szavak ércveretű
klasszikusai épp úgy összeültek köznapi baráti szóra, akár kései utódaik
kétezer esztendő múltán. A különbség csak annyi, hogy Horatiusék akkor még
borral élénkítették a tereferét, mert nem volt ismeretes a modern elmeserkentő
ital, a kávé.
A
mai Róma legrégibb kávéháza az előkelő Via Condottin van. 1760-ban nyitotta meg
egy levantei görög, erről ragadt rá a neve: Greco.
Azóta ahány író és művészember megfordult Rómában, pihenő óráját a Grecóban
füstölte el. Nagynál nagyobb nevek csillagfénye reszket felénk a századok ködén
keresztül. Köztük a legnagyobb: Goethe,
aki gyalogosan sétált ide a közeli Corso Umberto 20. szám alatti lakásából. De
megállt a kávéház előtt Byron parádés
fogata is; a legendás fényűzés között élő
angol főúr nem restellte, hogy benyisson a kispénzű bohémek tanyájába.
Úgyszólván minden kultúrnemzetből szakadtak ide törzsvendégek. Oroszországból Gogol, Lengyelországból Miskiewicz, Amerikából Mark Twain. A magyar Liszt Ferenc nem volt ugyan törzsvendég,
de többször ellátogathatott a Grecóba, mert emlékét arcmásával örökítették meg.
A zenevilág egyébként előkelően volt képviselve a Grecóban. Krónikásai
feljegyezték Richard Wagner nevét s megemlékeznek olyan mesterekről, mint Rossini, Berlioz, Gounod, Bizet, Mendelsshohn.
Viszont
a vendégek is megemlékeztek a Grecóról. Be kell vallanom, nem a
legelőnyösebben.
Berlioz 1830-ban ír róla,
szóról-szóra ekként:
„A
Grecó a legutálatosabb kávémérés, aminőt csak képzelni lehet; piszkos, nedves
és sötét. Gyalázatosan rossz szivarokat adnak a vendégnek s a kávé méltó a
szivarhoz. Nem is márványasztalon szolgálják fel, hanem keskeny kis
faasztalkán, amely éppúgy ragad a piszoktól, mint az egész helyiség.” Ezt a
kritikát bizony kegyetlen dur-hangnemben
zenélte el a nagy francia muzsikus. De hátha tévedett? Hátha rossz kedve volt
aznap s ilyenkor az érzékeny lelkű művésznek a szeme is bosszankodik!
Hallgassunk meg egy más nemzetbeli zenészt; vajon mit ír a Grecóról ugyanabban
az 1830-ik esztendőben a német Mendelssohn:
„A kávéház kicsi és sötét. A padokon körös-körül német piktorok üldögélnek.
Fejükön széles kürtőkalap, nyakukat és ábrázatukat szőrcsomók lepik el, s ami a
képükből kilátszanék, azt eltakarja a rettentő nagy pápaszem. Lábuk mellett
hatalmas mészároskutyák hevernek. Irgalmatlanul nagy füstöt csinálnak,
gorombaságokat vagdosnak egymás fejéhez s olyan hangon beszélnek Tizianról,
mintha az is köztük ülne, cilinderrel a fején.”
Hogy
Róma bohémjei miért ragadtak meg ebben a ragadós kávéházban, arra nehéz pontos
feleletet adnunk. Talán éppen az ellentét vonzotta őket ide: a szalonok
tükörvényes padlójával, ragyogó csilláraival, de hazug szellemiségével szemben
az egyszerű és őszinte piszok. A szalonban a társadalmi konvenciók
parancsoknak, ott a legunalmasabb frátert is ünnepelni szokás, ha magas a
rangja vagy a hivatala. De a kávéház kétes tisztaságú asztalai körül egy dolog nem
kétes: az, hogy itt csak olyan ember viheti a szót, aki mestere annak. Itt
nincsenek etikett-szabályok, mindenki azt cselekszi és mondja, amit akar. Ha
paradoxképpen hangzik is, a kávéház piszkos miliőjében nem egy nagy eszmét
tisztázott az írók törzsasztala.
Meg
aztán régebben nem voltak az emberek olyan kényesek. Nem messze a Grecótól, a
Piazza Monte Citorio-n még pár évvel ezelőtt megvolt a Café Guardabassi, a politikusok kávéháza.
Ebben sem volt szó kényelemről vagy eleganciáról. Berendezése a múlt század
hatvanas éveiből porosodott át a huszadik századba s még a két öreg pincér is
mintha a Garibaldi korából rekedt volna itt. De, mert a parlament palotájára
nyílt, két kis szobáját képviselők, miniszterek, újságírók lepték el, s bizony
akárhány kormányválságot itt oldottak meg, a Guardabassi kopott plüss
pamlagain. A béke éveiben általános volt a jólét, ennél fogva az igények
szerényebbek voltak. A háború után mindenkire rászakadt a nyomorúság, tehát senki
sem fért a bőrébe az előkelőségtől. A Guardabassi nem óhajtott az előkelőség
versenyében verejtékezni, bezárta a kapuját s a tulajdonos pincéreivel együtt
hazament Nápolyba magánzónak.
