E. Kovács Gyula (1839-1899): Ragyogásból esni sirba

Csak egy hüvös, kurta éjjel,
S mennyi pompa hullott széjjel.
Tegnap fénybe fürdött még fenn,
És ma nincs fenn egy levél sem.
Im, az én fám drága lombja
Leomolva egy halomba…

Régi kép; de úgy fáj látni,
Úgy szorongok: vajon hát mi?
S mintha már is égbe vesznék,
Jönnek a bús, régi eszmék.
Pedig e gyors elmulásban
Fönséges szép tanuság van.

Lám, ama lomb még fenn ágán,
De mi öröm van az árván?
Csak vonaglik, teng-leng, sáppad,
Rimánkodik a halálnak:
Még egy órát, még egy perczet!
S végre is csak – holttá reszket.

Ez nem; ezt nem látta ember
Halálkinnal, gyötrelemmel.
Ez csak eltünt; volt, nincs. Itt-ott
Csak leperdült, csak lesiklott.
Nem remegett sárgán sirva,
Ragyogásból esett sirba.

El amazzal a bús rajzzal,
Az lever, ez fölmagasztal.
E mosolygó friss halomrul
Derült lelkem égre fordul
S büszke bátor vággyal kéri:
Ég, ily véget adj majd néki.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 10. sz. 1884. márc. 2.

Réthi Lajos (1840-1912): Elfelejtett harczos

 

- 1863. 

Nektek a vén ember eszetekbe jutott,
A ki éveiért nem is olyan vén még!
S a ki csak azért nem visel támasz-botot,
Mert egyenest tartja egy szent, dicső emlék.

Ti hozzám jövétek és én újra látom
A szép időt, melyben ifju voltam én is,
Mikor a dicsőség fenhangzó szavától
Ifjuvá lett még a sirba vágyó vén is!

Oh, gyönyörü napok! Oh, aranyos élet!
Oh, eszmék, a melyek eltölték a lelket!
Ezer esztendőre ragyogó történet!
Jertek emlékembe; bárcsak oda jertek!…

- Második csatánkban elvették a zászlót
S reménytelen futott szerte a legénység.
Csak tizen támadtunk. Minő támadás volt!
Visszatért reá az elpártolt reménység.

Mikor hazatértünk, én mentem legelöl;
Én vittem kezemben a megtépett szent jelt
Virágeső hullott az ablakok felől
S örömében szívem még dobogni sem mert.

Régen tiszt voltam már, mikor ráérhettem,
Hogy meglátogassam öreg szüleimet.
Jó apám köszönve haladt el mellettem;
Nem tudta szegény, hogy a fiából mi lett.

Édes anyám elébb nem mert megölelni;
Csak sirt keservesen, mint a kicsi gyermek.
Ha kérdeztem is ő nem tudott felelni;
Nem tudta, mit mondjon ily vitéz embernek.

Hogy mégis beszéljen, végre azt kérdezte:
A széles világon van-e oly hős, mint én?
Aztán leborult a kicsiny feszületre,
Hogy vezérem iránt tiszteletre intém.

Látjátok e vágást homlokomon végig!
E vágást egy vasas vezéremre mérte.
Volna gyémánt-torony fel a magas égig;
Ezt a kis emléket nem adnám el érte.

Pedig nem mondhatom, hogy sok volna kincsem.
Éhezem, szomjuzom nem egyszer egy héten.
Sokszor eszembe jut, a mi volt és nincsen
S imádságom akkor gyakorta elvétem.

S még az is megjárna, hogy én búval élek,
Ha élne az eszme, melyért vérem ontám.
Hejh, ezért sir bennem oly sokszor a lélek!
Hejh, a kétségbeesés gyakran ezért ront rám,

De félre a búval! Ti hozzám jövétek
S a dicső időkről legalább beszéltem…
Áldja meg az isten ezt a nemzedéket
Szent lelkesedéssel, minőben én éltem!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 8. sz. 1884. febr. 17.

Dr. Boros Gábor (1855-1913): Anya és gyermeke

 
- Lesage. -

Jöjj gyermekem, jöjj édes kicsikém,
Kit a bú s kín még meg nem bánthatott;
Pihentesd meg szép fődet térdemen,
Mely téged oly sokáig ringatott.
Pihenj, miként dalomra olykoron,
Álmodat ne zavarja félelem:
- Anyád van itt, anyád vigyáz reád,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Alszol is már… mi bűvölő gyönyör
Zavarta meg ártatlan szendered?
Múló mosoly játszék szép ajkidon,
Szived talán reám emlékezett…
Halványodol… szemed ijedve néz,
Mi költe föl? Talán a félelem?
Hisz itt anyád, a ki te reád vigyáz,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Legszebb napod se lesz felhőtelen;
Érzesz gyönyört s utána bánatot.
Fölötted még nem zúgott el vihar,
S ha majd zúg, öntsd szivembe bánatod.
De reméljünk, boldog lehet jövőd,
Legyen távol még minden félelem:
Anyád van itt, anyád vigyáz reád,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.

Hegedüs István (1848-1925): Lobog, lobog… 1866.

 

Lobog, lobog szelid csendes lánggal lobog
A tűz kandallomban,
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

M a g á n y o s  láng üres, elhagyott szobában
Ábrándosan reszket
Üres, elhagyott sziv, mely világot vet
Még az emlékezet.

Egykor szívem csendes, nyugodt tengerszem volt,
Az eget tükrözte,
És a csendje a mély sejtelmes moraja
Vegyült halkan közbe.

S a mélyt átragyogták ragyogó csillagok,
Tündökletes álmok…
Mélyén mostan úsznak hullámzó fellegek,
Setétlő hullámok.

Körül erdő zengett, zengő madárdaltól
Most susogva kérdi:
Levelét hullatva a fák sárga lombja:
Többé miért élni?

Hová lett a fénylő, napsugaras tavasz?
Ősz van, bús, kietlen…
Hová lett a fénylő, ragyogó boldogság
Szomoru szivemben?

Andalgva nézem: a tűz kandallomban
 Néha fel-fellobban,
S elmult boldogságom emlékén borongok
Mind-mind álmadóbban.

Mi is a boldogság? A fénynek a szivben
Muló csillanása.
Visszhang, mit a sziv ad a minden rejtélyes
Örök hymnusára.

Elalszik a láng már. Éjfélt üt az óra,
Talán ezt susogja:
Boldogságra mit vársz? Fáradt szived vágyik
Örök nyugalomra.

Elaludt a láng már, sötét hamvas üszke
Már egyet se lobban.
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.

Carmen Sylva (Elisabeth zu Wied 1843-1916): A tavaszi dalokból

  

Prinzessin Elisabeth zu Wied, spätere Königin von Rumänien, um 1890

„Meine Ruh” cz. új kötetéből*

KÖNYÖRTELENSÉG

Bősz a tavasz könyörtelen,
Győztesként zúzni vágyik,
A föld ölén szétszórja lenn
Alig adott virágit.

Vadul mind visszakéri azt,
Mit pazar kézzel osztott,
Pompát leront, s kéjt és vigaszt, -
Hány élet fát lefosztott!

Mit sem kimél, nincs nála mód
Adásban és vevésben, 
Tréfál, ha sir, kaczajja mord,
Tékozló mindenében.

És gondtalan fecsérli szét,
Szitón a lángba fujva,
a szerelem tüzét, hevét…
s nevet megittasulva.

HAMUPIPŐKE

Óh bár lehetnék koldus én:
Mint egy király, ád a tavasz; -
Óh bár lehetnék lányka én:
Tavasz kérőm, királyi az.

Mesékben a királyfi ő,
Virág szekérben érkezik
S a földre le keresni jő
A legszebb lányt, ki itt lakik.

Im, sutban áll a drága kincs,
Szorgoskodik könyezve ott,
Czipője ünneplője nincs,
Sohajt, mert lát  k ü n n  fényt, napot.

Felismeri őt léptein, -
Látta álmán, későn,  korán…
Keze remeg, kezébe im…
„Te  s z e r e l e m, te vagy arám!”

A z  ő s z i  d a l o k b ó l

ŐSZI GONDOALTOK

Oh nyilnak még szivemben
Virágok, csoda szépek,
Visszhangban él fejemben
Sokhangu, csengő ének.

De fürteimen immár
Friss dér ezüstje fénylik,
S alatta őszi ködként
Egy emlékraj zúg végig.

A nyári nap sugára
A fagyot elkerülte,
De csöndben érik, érik,
Mi fölsarjadt körülte.

- u -y.

(* A királyi költőnőtől, Carmen Sylvától, mely nég alatt tudvalevőleg Erzsébet román királynő gazdagítá már többnemű értékes irodalmi termékekkel a német irodalmat, legújabban egy nagy kötet költemény jelent meg, „Meine Ruh” czim alatt. E kötetből tudtunkkal még nem volt közölve mutatvány, s így lapunk siet itt három kis lyrai költeményt közre adni.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Börtönben*

Lajbachvári Mária

„Szomorkodánk s ti megvigasztalátok.”
Evang.

Kopár sziklán falak állnak,
Lajbach városa mögött.
Magas szikla, sötét falak,
S börtön a falak között.
Oda vittek s elrejtettek,
Mint elorzott kincseket,
S hetvenhét nap ott lezártak.
Iszonyu emlékezet!
A tavasznak leszebb fala
És a nyárnak kelleme,
Ronda fészkek árnyékában
Tétlenül elröppene.
Hetvenhét nap! Egy öröklét,
Egy reménytelen pokol.
Élet? Nem! Halálnak álma,
Mit leirni nincsen toll.
S mégis volt, ki hinné? Óra,
Melyet nem felejthetek;
Óra, melynek emlékére
Kelnek szentebb érzetek.
A leghosszabb nyári napnak
Forró délutánja volt,
S mi leverten őgyelegtünk,
Mig a séta óra folyt.
S ime, angyali mosollyal
Lép közénkbe uri lány,
Kis húgával oldalánál,
Leplezett kosár karán.
Mint a méhek virágágyat,
Fogtuk őt legott körül,
És a ritka jelenetnek
Már is mindenik örül.
És kibontva a kosárkát,
Be-benyul a szende lány
És kecses virágfüzérek
Felmerülnek hókezén
S gyengén reszkető ujjakkal,
Kedves pírral arczain,
Osztogatja szép csomóit,
Ily szavakkal ajkain:
„Mindeniknek van, kit szeret,
Minden teremtmény felett:
Képzeljék, hogy azok adják
E szegény füzéreket!”
„E kopár tanyán virágok?
Rózsák börtönudvarán?
Nemzeti szinü bokorkák
Államfoglyok asztalán?”
Igy nyilatkozék a hála
Harmincznégynek ajkiról,
s volt közöttük, ki füzérét
Mellre, szivhez nyomva, szól:
„Adjon isten, bájos angyal!
S ha magyarnak lesz hona:
Lajbachvári Máriáról
Megemlékezik dala!”

B. I.

(* Lapunk egy barátja juttatá kezünkbe e szép és megható költeményt, melynek situacziója a sötét napkoba eltévedt fénysugár, melyet a n ő i  sziv rokonszenve küldött az i d e g e n  földön, az  i d e g e n  nép között szenvedőknek. A népek titkos kézszoritásával felér e darabka valóság ama fájdalmas multból.               Szerk.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Medgyes Lajos (1817-1894): Rossz idők

 
- Deés, 1882. deczember -

Vége lesz tán e rothadt időnek,
Vége lesz tán egyszer valaha
S földerül a boldogabb napoknak
Fényt lövellő bűvös hajnala;
Hordom én is a kereszteket,
Szivem vérzik s szinte megreped.

Mások jöttek a nagyok helyébe:
Pénzt sóvárgó, bárgyu emberek,
Kik hajdanta szólni nem merének,
Most magasan hordozzák fejek;
Megvetik, kik égnek a honért
Zsobrák-had nyer s kap dús pályabért.

Rég óhajtjuk már e kornak letüntét,
Hol a jobbak félreállanak,
A közpályát pénzzsákoknak hagyják,
Lassudan míg összeomlanak;
Fogy, hull, pusztul a sötét sereg,
A vezérek bármint küzdjenek.

Tele telkek, úgy is már körükben
S más helyekre hegyzik orrukat,
Nem bánják, ha buknak és vezérük,
Nyerjenek meg ők csak másokat;
Ámde hogy ha jobbkor támadott:
Visszamegy ki honnan származott.

Oh, ha érném a hajnal hasadtát,
Mig a rosszak szertehullanak:
Mint dobogna szívem szent örömtől,
Ilyen a meny üdve volna csak,
Lelkem fényben úszna ekkoron
S új dalt zengne ismét lantomon.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Jakab Ödön (1854-1931): A deres haj mi más volna?

A deres haj mi más volna,
Mint az idő pókhálója,
Mellyel ha már reá kapott:
Beszövi az áldozatot?

Szövi, köti, fonogatja,
Tömöttebbre, szorosabbra.
Azt se tudjuk: mi a bajunk,
Csak megállunk, leroskadunk.

De oly könnyen mindenkinek
A hálót ám nem veti meg!
Okos ember okos fővel
Csak játszik a vén idővel.

A kalapját félre vágja,
Piros csóvát tűz ki rája.
Piros csóvát bokrétából,
Hogy az időt tartsa távol.

S ha nincs ennek foganatja:
A cigánnyal ráhuzatja,
És bor mellett, zene mellett
Ébreszti az alvó kedvet.

Majd viharos tánczra hevül,
Rakja, járja szünetlenül,
Olyan szépen, hogy végtére
Az idő is tánczol véle!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 5. sz. 1884. jan. 27.

Ifj. Ábrányi Kornél (1849-1913): Dalok kelet felé

I.
Fölmegyek a legmagasabb hegyre,
Nézek, nézek kelet felé egyre.
De akármily messze látok onnan,
Csak azt érzem, szívem még messzebb van.

Kelet felé ha sokáig nézek,
Összefolynak kékelő vidékek;
Ködből fátyol ül a láthatárra,
Könyvből fátyol a két szempillámra!

II.
Én bárhol is legyek,
Csak ott a hol te nem,
Mindig, s mindenbe csak
Hiányod érezem.

S az én hiányomat
Te nem érezheted;
Mert ott a hol te vagy,
Hiány nincs, nem lehet!

III.
Már itt az ősz, megrövidülne
A hosszu nyári napok;
De nékem mind hosszabbra nyúlnak,
Mert nélküled vagyok!

De bár nyúlnának még hosszabbra,
S bár lenne év a nap:
Időm egyébre mégse jutna,
Mint rád gondolni csak!

IV.
Mária napkor búcsut tartanak,
Összesereglő vándormadarak;
Fecske s a gólya délre mennek,
Uj tavaszig nem is pihennek:
De én ha fecske gólya lennék,
Nem délre, napkeletre mennék;
Mert tavaszom nincs sehol nekem,
Csak ott, a hol te vagy édesem!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

Dézsfalvi Klára (Ó-székely ballada)

 
Ne menj bé, ne menj bé
Dézsfalvi Klára
Ilyen ifjan, szépen
Nagy Oláhországba,
Nem lesz jó tenéked.
Még az ut köve is
Könnyeidet issza,
Soha míg ez világ,
Soha se jösz vissza!
Jaj, hiába mondták
Dézsfalvi Kalára
Apjának, anyjának
Nem hallgat szavára,
Készülődik gyorsan
S titkos úton este
Búcsuzatban megy be
Fényes Bukarestbe.
*
Szép város, nagy város
Bukarest városa,
Sok könyhullatástól
Sáros a piacza,
Sok székely leánynak
Jártak itt végire.
Aj, én is eljöttem
Magamnak vesztire.
Magamnak vesztire,
Boér örömire,
Szép ifjuságom
Gyászos végzésire.
Ne kaczagj, ne kaczagj
Kényes uri dáma
Tán te nem is voltál
Szegény asszony lánya, -
Tán te nem is jöttél
Szőttes rokolyába
Kis Erdőországból*
Boér** városába,
Tán te nem éheztél,
Nem szomjuhoztál,
Változó ruhádban
Meg nem fogyatkoztál,
Mig be nem kerültél
E bojár házába,
Mig le nem feküdtél
Paplanos ágyába!
Jaj, mert én sem tudtam
Világ rosszaságát.
Mutatta a bojár,
Bojárok királya
Hozzám nagy jóságát;
Magához fogadott,
Fényes gunyát adott,
- Ártatlanságamból
Jaj, beh kiforgatott!
Tanuljatok rétam***
Szőke székely lányok,
Fejér Nyikó partját
Ti el ne hagyjátok,
Bizony csúful jártok.
*
Dézsfalvi Kalára
Igy kesergett vala,
Rongyos, gyürüs zsidó
Ott meghallá vala.
Elment a királyhoz,
Mind bemondá neki -
Kalárit a király
Elébe viteti:
„Hát te mit keseregsz
Dézsfalvi Kalára,
Tán nem tartottalak
Elég nagy pompába’.
Vigyétek, vigyétek
Katonák, vigyétek,
Mélységes tömlöczöm
Mélyire vessétek!” -
Egyszeribe’ vitték,
Tömlöczbe vetették.
Hajnal hasadásig
Oda benn hadd várja,
A míg elitéli
Bojérok királya:
Ötven vesszőcsapás
A büntetés rája.
Dézsfali Kalára
Tömlöczben kesereg,
Bánatában szive
Csakhogy meg nem reped,
Az istrázsa hallja,
’Jába**** nem akarja,
Keserves éneke
A szivét facsarja.
Oda könyököl a 
Tömlöcz ablakára:
- „Hallod-e, hallod-e
Dézsfalvi Kalára!
A te büntetésed
Én bizony kiállom,
S nem szolgálom többet
Fölséges királyom,
Csak te légy a párom!”
*
Hivatja hajnalba’
Bojérok királya:
- „Mégis meggondoltam
Dézsfalvi Kalára,
Jere vissza hozzám
Fényes palotámba!
Még most is szeretlek,
El sem is feledlek
Vesszőcsapás helyett
Csókommal büntetlek!
Bársony hintód helyett
Adok neked kettőt,
Hat szobalányodért
Teljes tizenkettőt!”
- „Nem kell a palotád,
Nem a szobalányod,
Hűséges szeretőd
Ha tömlöczbe hányod,
El is elmegyek én
Szegény istrázsával,
Seregedből való
Szegény katonával!
Találsz te még leányt
Eleget helyettem,
Engemet bocsáss el,
Mert sokat szenvedtem
- De ha rosszam vallod,*****
Fogjon meg az átok,
Ne láss magad körül
Soha boldogságot,
Hová lábad teszed,
Bánatvirág keljen,
Te fehér ágyadban
Kigyófi heverjen,
Kit leginkább szeretsz.
Legelőbb veszesd el,
tE búbánatodat
Ne értse meg ember!”

B. E. és S. J. gyűjtése

(* E r d ő o r s z á g: nem így mondja ki egészen, talán erdősországot akar mondani, de a sajátságos kiejtés kedvéért szükségesnek tartottam így irni.
(** Boér = bojér=bojár. Mindhármat használják.
(*** Rétam = rajtam.
(**** Jába=H.ába
(***** Vallod, e helyett van itt: akarod

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

Hegedüs István (1848-1925): Egy új angol költőből

I.
Az élet terhe

Nehéz az élet terhe és ha bár
Áldás vagy átok, kell azt hordanunk,
Kéj árnya bú, remény kételyre vál,
ÜRÖMCSÖPPET rejt  ÖRÖM poharunk.

Tavasz,  hő vágyad, derült eged, e nyár;
Ősz, méla kedved, immár bennetek
Borong láthatlan, mély örök homály
S a csönd, a mely minden dalt eltemet.

Honnét ez érzés túl érzékeken,
Mit nem látva, nem hallva érezünk?
Onnét talán, hol forg, fut sebesen
A sors-kerék, egy sugárt vet nekünk?

Ködlő világ kietlen mélyiből,
Hol álom elhal, míg lejut ide,
Miként félig nyitott ajtó mögül
Tán messzi illat árja tévede?

Te adtad-e, rejtélyes fényvilág,
Hol a zene lakik tul az Időn
És a szülemlő létnek hangot ád
Dal, röpke, öszhang zengve lüktetőn?

Avagy te gondolat végetlene,
A hol testetlen álmok nyugszanak,
Adád ez érzést, mely hévvel tele
Epesztve titkos világba ragad?

II.
E r o s

Hajnalra virradott az É l e t,
Mint szellő szárnyalt a R e m é n y,
A lét boruja messze széledt,
A  S z é p s é g  kelt a hab ölén.
E reggel a föld titka, kéje
Virágok keblén nyugoda,
Mint a jövőnek lángja, fénye
Eros is  e k k o r  támada.

Mult a jelennek lőn a rabja,
S a mának karján álmodott,
A zord Halál visszariadva,
Az Élet játszin mulatott, -
És egyesült a föld az éggel,
Fohásza forrón tört elő,
Rózsaillattól szerte széllyel
Balzsamos volt a levegő.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

Endrődi Sándor (1950-1920): Dal

Hajnal van, tavas van
És a merre járok:
Daloló madarak,
Nevető virágok;
Az eget, a földet
Mintha fátyol födné;
- Rózsás, boldog álom! -
Igy marad örökké!

Este van, este van,
Csöndes őszi este;
Dúlt lomb – néma fészek,
Szívem búba veszve;
Romfalak néznek az
Ég felé zordonon:
Aludjatok, álmok!
Este van… este van...

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Petőfi ébredése* (Drámai költemény.)

 
Nemtő. Petőfi. Látományok.

(Egy völgykebel. Közel az első színfalhoz dúsan zöldelő terebélyes tölgy, alatta dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.)

N e m t ő.
(A magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.)

Gyöngéd szellők fuvalmán támadott,
Emberszemektől eltakart halom,
Mely nemzetemnek halhatatlanná lett
Költő-fiára lágyan domborulsz
Leszállok im nehány pillanatig
Meglátogatni drága kincsedet.
Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem.
Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom!
Halld szózatom harminczhat év után,
Porsátorodból ébredj, lépj elő!…

P e t ő f i.

(Honvédöltönyben, üres hüvellyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó – melynek egyes foszlányain a „Talpra magyar stb.” elszórtan olvasható – a szétnyílt halomból kiemelkedik.)

Mi fény tör e sötét üregbe?
Szememnek oldván mily világ ragyog?
Mi szózat ez, melynek mindenható
Hangjára széthull álmom fátyola?
S mélységes éjem árnyas hűs ölén
Forró lehével új életre költ!
Porom megéled… lelkem visszaszáll,
Szivemben a vér újra forr, buzog.
Élek, lehellek, érzek, gondolok,
S szivemnek minden vágya, érzete,
Lelkemnek minden gondolatjai
Szent hódolatba forrnak össze itt,
S eléd borulni kényszerítenek.
Ki vagy? Beszélj fenséges szellem, im
Szolgálatosra térdel hű rabod. (Letérdel)

N e m t ő.

Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom!
Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok,
Magyar hazádnak hű nemtője én.
Magyar hazádnak, melynek üdviért
Lánglelked és véreddel áldozál.
Emlékezzél!… ismersz te engemet,
Láttál gyakorta vészes perczeken.
Fényes mezem csak, a mi tévelyit,
S e dicssugár mely most körülövez.
Oh, mert midőn harminczhat év előtt
E bús vidéken esni láttalak,
Gyászban fogám le tört pilláidat,
S vérrel kevert fürtös fejedre itt
Gyászban leheltem búcsu-csókomat:
Igértem akkor, hogy ha földerül
Hazádnak majd jobbléte hajnala:
Meglátogatlak s látnod engedem
Halálod óta mik történtenek.

P e t ő f i.

Oh légy ezer s ezerszer áldott
Fenséges lény, e nagy joságodért!
Engedj előtted leborulnom itt
S csókolnom a port, mely rád felragyog,
Emlékezem… emlékezem reád…
- Annak tehát harminczhat éve már…
Száguldó mének tiprák testemet,
Vad csordanép üvöltve hordozott,
Mig végre tikkadt, fáradott dühökben
Eldobtak itt, torzult élettelent.
Ekkor jövél felfogni véglehem,
Végigsimitni véres homlokom -
Arczomra hulló könnyeid hevét
Még mintha most is, most is érzeném!…
Gyötrelmes egy nap! Szörnyü pillanat:
Halálhörgés közt tudni, érteni,
Hogy a szabadság szentelt zászlaját
Bakók tiporják vérünk tengerén.
De nem maradtunk boszulatlanul,
Nem, ugy-e nem a szent harcz hősei,
Bukott az ármány s boldog a magyar?

N e m t ő.

Hogy boldog-e? Oh, drága gyermekem!
Te azt hiszed: győzött, mi tiszta szent,
S győzelmet a jog mindig ünnepel?
Nem egy idős a mennyel a pokol?
Nincs-e örök harcz e kettő között?
Történetünk nem azt mutatja-e?
Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég,
Alattunk a pokolnak lángja forr?
Nem, bajnokom, a boldogságrul itt
Csak álmodunk még, s képet alkotunk,
Buzogva küzdünk bár jobb életért -
Áldást reánk csak a jövő mosolyg.

P e t ő f i.

Csak a jövő? Mély ámulat fog el…
Örökre türni lett-e végzetünk?
Oly lelkesültség, annyi óriás
Vakon – tehát csak önvesztére tört?
Százezreink vérével áztatott
Hazánk szent földén önkény dölyfe dul?
Szentül hivém, hogy földön nincs erő
Oly jogteren, úgy küzdő nemzetet
Utált igába visszatiprani.
Nem emberek, de Cyklopsok hadát
Hittem, hogy e nép tönkre verheti.

N e m t ő.

Nem csalt hited. A rettentő csapást
Nem ellenek sujtják fejünkre itt.
Kigyósörényü dögvészes fejét
Hahogy közénk nem tolja a pokol:
Győzött is volna bizton szent ügyünk.
De oh mikor -
Torkán akadt lélekzetével
Bámulva képedt ránk a félvilág:
Már-már mienk volt a várt győzelem,
Mosolygva ránk nyílt a mennyboltozat
Torzult kebellel egy vad szörnyeteg,
E hon legét, áldását éldelő,
Vérünk szülötte, testvérünk, magyar -
Lábbal tapodva mindent, a mi szent,
Istentől, égtől elfordulva, rút
Alkut köt a pokollal ellenünk,
Elád, elárul,
Vért, életet, vagyont;
s gyilkos hadaknak bősz dühére hány!
Oh, szörnyü lett hazánknak sorsa most,
Legjobbjaink egy részét a bakók
Elfojtogatták rendre a bitón,
Más része, futva messze bujdosott,
Számüzetésnek enni kenyerét;
Ki honn maradt s börtönbe nem került:
Romokra sirta véres könyeit,
S üszkök között járt kisértet gyanánt.

P e t ő f i.

Oh szörnyü, szörnyü! Áldalak halál!
Fogadj öledbe vissza engemet,
(Aléltan a sirhantra tántorog.)

N e m t ő.

Magad kvántál, édes gyermekem,
Multunkba látni, én megengedém
Álom, borulj bágyadt pilláira,
Tüntesd elő a mit nem láthatott,
A véres éjt, az éjnek hajnalát,
A messzeségben tündöklő napot,
Hadd lássa, hogy míg ő lenn álmodik,
Fölötte a föld áldással virul
S hü lelke nyugta mély, örök legyen.

(Középről, hol eddig állt, fölemelkedik a színpad félmagasába,
s a föltünedező képletekhez jellemzően mozdul.)

L á t o m á n y o k:

A világosi fegyverletétel. Az aradi tizenhárom. A gyásznapokból. Az országgyülés megnyitása. A koronázás. A kegyelet emlékei. A Bem szobor és a Petőfi szobor leleplezési ünnepe. A nemzetiségek egybeforradása. Szegesvár. (Mindenik képlethez megfelelő zene. Midőn minden eltűnt.)

N e m t ő (f e l f e l é  s z á l l v a)

Álmodj, nyugodj, isten veled!

P e t ő f i (l e f e l é  m e r ü l v e)

Áldott legyen áldó kegyed!

(F ü g g ö n y  l e)

(* E. Kovács Gyula e hatásos dráma költeményét, mely színpadunkon a „PETŐFI ÉLETE ÉS HALÁLA” cz. Látványos darab kiegészítéseül adatok, egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen magáért és ne mi róla.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Szász Gerő (1831-1904): Ó- és Új-testamentum

Rég forgatlak, drága könyvem…
Nézlek, látlak, sejtlek, értlek; -
S véges elmém úgy megdöbben:
Ah, mert istent lát a lélek!
Küzdök, vágyom a tudásra;
Szemem áttört már a borún;
Im, előttem föl van tárva
Az ó- és új-testamentum,

Egy világ ez, bűvös, nagy, szent:
Midőn isten járt a földön;
Az igazság előtte ment;
S csipke-bokor mondta, hogy jön.
Manna szállott le a völgybe,
Hogy egy nagy nép el ne vesszen;
És hogy a szomj meg ne ölje.
Forrás támadt sziklán, hegyen.

Majd, galamb szállt le a földre:
Jelentvén az isten embert;
S miként meg volt jövendölve:
A rút halál porban hevert.
Föltámadtak a halottak;
Balzsamot nyert, a ki beteg;
És kik addig árvák voltak,
Az istenben atyát nyertek.

- Megállj… megállj! Ők nem tudták:
A nép kicsiny volt és törpe:
Gyűlölte az istent – urát -
S oltárait össeztörte.
J e r e m i á s  siralmai.
S  J ó b  keserve, bús panasza
Nem volt elég – kiáltani:
Júda, Júda, szállj magadba!

O t t  próféták jövendőltek:
Apostolok szólottak  i t t:
S martyrságra adta őket
A nép, a mely vakságban hitt;
Voltak bölcsek, költők éltek,
Kiknek szava méz és harmat:
Adtak minden jót a népnek,
De láncz kellett és nem a kard.

O t t  mert enni oly bűnt, vétket,
- elhagyván az igaz útat -:
Mit az isten el nem nézhet,
S a föld özönvizbe fulladt; -
I t t  botorul emelt vádat,
- S hivén, hogy jó ügynek szolgált -:
Isten ellen harczra lázadt,
S fölfeszité – megváltóját.

- Megállj… megállj! Hová rohansz?
Még egy lépés s el vagy veszve!
Mi ellen törsz – az észjog az;
S halálod lesz a szent eszme. -
… Hajoljon meg büszke térded:
E kereszt a világ bűne;
A  m ú l t a k é r t  istent kérjed,
Hogy váltságát hozzád küldje.

Ott  t a r t o z á s, itt meg a jog;
Ott rabszolga, itt szabad nép;
Ott korlátlan, bősz királyok;
Itt igazság, mely trónra lép;
Ott sötétség, itt a tudás;
Ott a törvény, itt a szellem:
Munkálj, fáradj, szenvedj, tudj, láss,
És érdemed akként legyen…

… Mint Józsué, im, kiáltok?
Megállj… megállj ragyogó nap!
S széttörik a régi átok;
A magyar  e g y   n a p p a l t  óhajt;
Csak egyest, mely  k e t t ő t  tegyen,
S küzdelme nem lesz elveszve:
Mert, mely meghalt a kereszten,
Ismét élni fog az eszme!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Indali Gyula (1851-1880): Előhang

 
(Egy elbeszélő költemény)

Ködbevesző multak hű ecsete, lantom.
Borongani jer most roskadozó hanton,
Roskadozó hantján rég feledeett kornak:
Zizegését hallgasd nefelejts-bokornak.

Hős, daliás korszak! Milyen idő volt a’!
Szebb azelőtt sem volt – olyan sem azolta.
Egyki ha találná festeni találón,
Hittelenül szólnánk: beh gyönyörü – álom!

Még akkor a gyermek élt anyai téjjel,
Anya-gond virrasztott, álma fölött, éjjel
Nem fizetett keblen serdülve gyerekké:
Szeretet lőn lelke örökkön örökké.

Lányka, selyem-fürtit nem födte be állal,
Keblét se boszantá fojtogató vállal;
Nem suhogott rajta selyem uszály-szoknya,
De vala tűzhelynek örömihez szokva.

Ifjak öreg arczán nem vala fölirva:
Hogy bele vágynának dőlni, kora sirba.
Élet-erő fáját se tivornyák éjek,
Se nem ölték renyhe, kárhozatós kéjek.

Diadalmas hősök marczona szivébe.
Egy ragyogó eszmény s lobogó láng ége,
Nemesitő lelke durva, erős nemnek:
Nőnek nevezék azt, ezt meg szerelemnek.

Divatba’ se voltak ragyogó báltermek,
Nem is fitogatták utczán a szerelmet;
Belehellék titkos, dalba, furulyába,
Mint csalogány, erdők enyhe zugolyába’.

De tudott szeretni lány és ifjú híven.
Nem is más segített a szerelmes sziven:
- Ha ki reményt veszte, ha ki addig volt már,
Annak a koporsó, ennek meg az oltár.

Nem vala főérdem: kincsek, arany-bánya.
Azt sem igen kérdék: ki, ki fia, lánya?
Urnál, vagy a kit tart jámbor könyörület:
Szülte a becsülést csakis a becsület.

Divatba’ se volt még: lepni az úr napját.
Küzdeni serényen látta gyerek, apját.
Csillagok a mint a végtelen ürt futják:
Irta vala hiven kiki maga utját…

Hajh, te dicső korszak! Oda vagy örökre!
Vész ki a magyarból ősei örökje,
Multak hagyományin nem csüng kegyelettel,
A mi volt, az elmult – azt mondja – feledd el!

Végzete eléri kire mi van szánva:
Harczi szilaj mén is beszokik a hámba.
Hűl a nap is lassan, hűl a szilaj vér is,
Magyar is szelidül, nem mondja: „Azér’ is!”

Belenyugszik, legyen bármi az ítélet.
Igy is, amugyis csak eltelik az élet!
Ha kitör is, az csak: „Erre meg amarra…”
Hajh, szomoru végzet jár ma a magyarra!

De ne zokogj lelkem! – Im, a jelen illan.
Képzeletem égi szövétneke csillan.
Barna denevérek tábora szétrebben.
Századok éjfedte fátyola föllebben.

Látom nyiladozni dali ősök sirját.
Fölujuló emlék alkonyatos pirját.
- Borongani jer hát, roskadozó hanton.
Ködbevesző multak hű ecsete: lantom!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Beöthy Zsigmond (1819-1896): Hol a te istened?

Jot annonce d’un Dieu l’éternelle existence,
La voix l’univers attesta sa présence.
Voltaire.

Ez a guny kérkedik sok ajkon;
Ne vedd, halandó, e kérdést zokon.
Guny s szidalom bizony nem ujak itt,
S nem uj, ha ember istennel szakit.
Irigység volt az első bünnek anyja;
Volt s lesz még a világnak több Kainja;
Ősrégi e bűn s a guny egykoru,
Mint az első ég s rajt’ fény és boru.
Hivalkodás s tévelygés nagy kevélyen.
Nyargalnak együtt gyarló szenvedélyen.
Épitni nem, de rontani, zuzni tudnak,
Gunyérzetével bősz diadaluknak.

Hol a te istened?… földön vagy égben,
Közel vagy láthatatlan messzeségben?
Mutasd meg őt, ha látod valahol,
S ha lelked oly nagy, hogy hozzá hatol.
Igy gunyolódnak a vakok s kevélyek,
Hivői az erő s anyag hitének.

Hol a te istened?… felelj nekik,
Ha róla nem tudnának lelkeik.
Feleld, hogy az, ki által itt mi lettünk:
Él s őrködik körültünk és felettünk;
Hogy ott van mindenütt, nem látva bár,
Mert nincs előtte gát, tér vagy határ;
Hogy a midőn a zöld tavasz virágzik,
S arany fényével a nap reá sugárzik.
Midőn reng a kalász s érik gyümölcse,
Hogy a munkás kezek csürét betöltse.
Ki mindezekben téged így megáldott,
Isten, ki a munkát megőrzi, volt ott.

S valahogy a midőn a tenger elsötétül
A csattogó ég sürü fellegétül,
S habok, hullámok tornya nő, dagad,
Hogy a hajó rajt’ széttörik, szakad;
Szélvész üvölt, zug és hajt felleget,
Melyből halál villáma fenyeget,
És mégis a míg tenger habja dul,
Az ember egy roncs deszkán szabadul:
Itt a te istened, ki embert így megóvott,
Látatlanul az Urnak karja volt ott.

Hogy a midőn árvák és özvegyek
Étlen s ruhátlanul könyörgenek;
Hideg falak közt nyögnek és sohajtnak,
S tövisét érzik testi s lelki bajnak;
S esdő kezekkel kérnek segedelmet
Abból, mi mut mások bősége mellett;
S midőn már csüggedten rimánkodának
Fájdalmi közt a kínzó éhhalálnak;
Megnyilik a sziv áldozatra készen,
Hogy özvegyet és árvákat segélyen,
S az éhezőnek halvány arczulatja
Pirul, a mint részvét simogatja;
S az élet visszajő, a kar hálára tárva,
Nincs éhező özvegy s ruhátlan árvä;
Itt a te istened, ki szivet oldott,
Részvétében az ő részvéte volt ott.

S hogy a midőn – mert emberek vagyunk,
S bünben születünk s korlátolt agyunk -
Parancsolunk haragnak s megbocsátunk,
Hogy a ki sirt, ismét legyen barátunk;
Midőn a férfi és nő frigyre lépnek,
S meleg fészkében a családi létnek,
Sziv sziven ég, dobog, kar karba hull,l
S szeretet lángol olthatatlanul;
Szeretet, melyet hűség kapcsa tart,
S nem ismer változást, sem zivatart,
- Oh, nem lehet mélyen nem érezned,
Hogy itt van, itt van a te istened;
Ott, a hol a bocsánat nyújt vigaszt,
És ott, hol a hű szeretet virraszt.

Erzsébetsziget, 1883.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.

Szász Béla (1840-1898): Longfellowhoz

 

Föld s nem ég lakója az irigység
S én irigy vagyok -
Nézem sóváran tömérdek kincsét
S a dúsgazdagot.

Mint az áldást hintő nyári zápor
A tikkadt mezőt:
Élteti a dús telt pénztárából
A sok éhezőt.

Fölkeresi koldus rejtekében
A vánnyadt nyomort
És azoknak, a kik nyögnek éhen,
Vigaszt hordva hord.

Könyörültet leplével takarja,
Kik ruhátlanok;
Támogatja bátor férfi karja,
A ki lerogyott.

Visszaadja anyját kisdedeknek
S néki kisdedét;
S megtér sok, kit csak inség ejtett meg,
Bünös feleség.

Kifacsarja a lator kéz tőrét,
Mit már fölemelt;
Visszaránt sok könnyüvérü dőrét
S szűz leány-kebelt.

Kézen fogja a szegény kis árvát,
A ki csak sohajt,
Többé kit az élet zord zaján át
Nem vár csókos ajk.

S kik útszélen haltak nyomorultan:
A sok névtelen.
Sirgödrénél, mely áll koszorutlan,
Gyászban megjelen.

Ah, de hány dús pénztartó szekrényét
Őrzi vas lakat!
S a kezek, hogy kincsök, hintenék szét,
Meg nem nyilanak!

De ti, kiknek pénze oly tömérdek
Mindenek fölött:
Hódolattal hajtok, ime, térdet
Kincsetek előtt!

Garmadában, tárt marokkal szórva,
Ömlik az arany -
Könyveteknek minden lapja, sorja
Gyönggyel rakva van.

Egy-egy gyémánt minden költeménytek
S tiszta vize ég;
Bennök zöld smaragdja a reménynek
Nevet, mint az ég.

Mosolyog rubintjok, mint ahajnal,
S szinjátszó opál -
alotátok, telve égi dallal,
Tárva-nyitva áll.

Meghivottak: az örök időnek
Megterheltjei -
„Van-e helyök, a kik ide jőnek?”
Nem kell kérdeni.

Itt mindenkit vár terített asztal
S puha, meleg ágy;
Kristály serleg, mely szivet vigasztal
S szomjan soh’ se’ hágy.

Itt a könyet csókkal szárítgatják,
Mely szűz s nem ledér;
S tenger vérnél egy csöpp izzadtság
Százszor többet ér.

El-kilátszik e palota tornya
S enyhén integet;
Csúcsán fény-csillag, s nem szél-vitorla,
Jelzi az eget.

A kik bolygnak, útjokat tévesztve,
E csillag megint
Visszajívja s égne bármi’ messze:
Mindig reánk tekint.

A végetlenségen átviláglik
S fény-ösvényt mutat
Föl, egész a mennynek kapujáig
S vet súgár-utat.

Viz helyett itt drága borral kinál
A hat kő-veder -
S látja Mártha s Mária a sirnál
Lázárt kelni fel…

Oh, ti boldog gazdagok, ti dúsak,
Égi követek!
Mely irigyen nézzük, rongy koldusok,
Özön kincsetek!

Oh nábobok! Könyvetek csak hintse
Drága köveit!
Minket e dicső pazérság kincse
Hálára hevit!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.

Sándor József (1854-1945): Erdélyi gyopár

- A közművelődési egyesület virága -

Van egy virágunk, fönn terem
Köves, magános bérczeken;
Hol más tenyészet már szünik,
Eröben ő fel ott tünik.

Esőtelen nap égeti,
Pusztitó vihar tépi ki:
De minél zordabb végzete,
Annál szivósabb élete.

Bimbója zöld, itt-ott piros
S hogy ott a szélben ingadoz,
Fehér kelyhével mint a hó,
Egész egy csata-lobogó.

És a mi rosszabb, mint a dér,
Tövissel, gyommal harczban él,
De jót tesz küzdve is velük,
Aszálytól védi gyökerök.

Melledre tüzve hű marad,
Nem hullat soha szirmokat,
Állandó, mint a szeretet,
A sírba is leviheted.

A nép tán ezért tiszteli,
Szentképe körül tüzdeli,
Vele dísziti a fiát
Ölelve tartó Máriát.

Tüzd föl leány és a legény
Hordozza büszkén süvegén;
Hogy merre Isten jár velünk,
Mutassa harczunk, jellemünk!...

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Dengi János (1853-1903): Küzdöttem én is…

 
Küzdöttem én is… Ah elég volt!
Tovább kibirni nincs erőm!
Villámokat szórt rám az égbolt,
Hogy belevágytam vakmerőn.
S az ég magából fenn elhagyott -
Magamba’ bolygok búsan, árván,
Ah, s olyan nyomorult vagyok!

Kinek kiáltsam? Az egeknek?
Az embereknek: irgalom!
Az ég süket s az embereknek
Szivébe’ nincsen szánalom.
Ha lelkem még éltbe’ lenne
Bár összezúzva, mint előbb:
Akármilyen kicsit, de benne
Találnék hitet és erőt.

Vége! A földi lét malasztja
Nekem már többé úgy se’ kell;
Keblem’ egyetlen vágy dagasztja
Hogy minél előbb vesszek el!
Vagy élni, élni és hevülni
Örökre tehetetlenül?
Százszor inkább megsemmisülni
Elhagyva, szeretetlenül!

Hallgassatok! Álbölcsességtek
Szavára én nem hallgatok!
El nem követtem semmi vétket,
Engem ne vigasztaljatok!
Vagy mi bünöm van! Hogy hevültem?
Mindenért a mi tiszta, szent?
Meglakolám ezt! Im kihültem,
A dőre álom füstbe ment!

Olyan vagyok, mint a koporsó,
A kripta rémes csendiben,
A mely üressen s az utolsó
Szögletbe dobva ott pihen.
Oh jaj! Ha már a sors jövőmnek
Elzárta minden sugarát
S a síri féreg így őröl meg:
H a l o t t a m  volna legalább!

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Hegyesi Vilmos (1854-1887): Emlékkönyvbe

Miről szóljak?… Gondról, a gondtalanságnak?
Búról panaszoljak, gyermek-boldogságnak?
Sebekről, a mikben megtört szivünk vérzik?
Érthetik-é mindezt azok, kik nem érzik!

Hinnéd-e, hogy lelkünk, szárnyain találva,
Egéből leszédül majd a föld porába,
Oda azok közé, kik az élet utját
Sebző tövisek közt meggyötrötten futják.

Hinnéd-e, hogy remény, ábránd, nemes vágyak,
Hitegető álmok… csalódások válnak!
Hinnéd-e, most, mikor nem ismersz más könnyet,
Mint a virágszirmon rezgő harmatcsöppet!

Hinnéd-e… mért mondjam! Tavaszi egednek
Kékjét mért zavarná viharteli felleg!
Vajha mindig lenge, ködbefoszló árnyak,
Tünő bárányfelhők szomoritanának.

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Jakab Ödön (1854-1931): Komoly tervek

Édes kicsi feleségem,
Könnyű volt eddig az élet:
Álmodoztál te is vélem,
Álmodoztam én is véled.
Hanem a sok hiu álmot
Tegyük félre most, a kőbe!
Ideje, hogy józan ésszel
Tekintsünk a jövőbe.

Hogy is lesz hát? Megveszünk majd
Talán egy szép úri telket,
Közepén kis udvarházzal,
Melyet a fák lombja elfed.
Köröskörül virágos kert
Fog nyitni négy világtájra,
Jövedelmes méhesünknek
Hét országra sem lesz párja.

Csűröskertünk tömve lészen
Mindenféle földi jóval;
Évekig áll a sok asztag,
Avas, barna takaróval.
Boglyatetőn, házfedélen
Jámbor gólyák fészket vernek,
S kis fiacskánk örömére
Késő őszi kelepelnek.

Az lesz ám a boldog élet,
Mesés, gazdag kényelemmel!
Irigyelni fogja tőlünk
Halálig minden ember.
Csak hogy mikor jutunk addig,
Isten a megmondhatója,
Mert egyéb még nincs meg hozzá,
Legfőlebb mi és a – gólya.

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.