XV. RUNO
A KALEVALA, finn rokonaink e nagyszerű népköltési remeke, teli van szebbnél-szebb apró epizódokkal, mellék-cselekvényekkel, amelyek a főcselekvény köré csoportosulnak. Ez epizódok közt a legszebbek egyike a Lemminkäjnen-epizód, ahol ennek a finn Heraklésznek leányhőslő útja, halála és halottaiból új életre keltése van elmondva. Viszont magában az epizódban Lemminkäjnen fölélesztése anyja által kétség kívül a legöltőibb, legnagyobb becsű rész.
A régi finn világszemlélet megragadó elevenséggel tárul itt elénk. Látjuk, hogyan szól az ős-finn ember a természethez s a természet őhozzá. Mily szerepe van a bűbájosságnak, melyen ama kor egész vallási rendszere fölépült nemcsak a finneknél, hanem a magyar és más ural-altáji népeknél. A varázsló tehetség a legfőbb hatalom. Ennek birtokában indul el nagy nyomozó útjára Lemminkäjnen anyja, hogy elveszett fiát – élve vagy holtan – fölkeresse. S mikor föltalálja, e hatalom segítségével, bűbájos igék és eljárások által sikerül őt feltámasztania.
Mint magyar meséinkben, itt is a hősnek otthon hagyott tárgya – fésűje – vérezni kezd s erről tudják meg hozzátartozói, hogy a hős veszélyben van. Ahogy azután a szerető anya kétségbeesetten kutatja, keresi fiának nyomait, majd holtteste darabjait: ebben az anyai szeretetnek oly megható képét nyújtja az éposz, minőt kevés nép költészete mutat föl. Nevezetesek a halott Lemminkäjnen főlélesztése végett használt ráolvasások. Az ősi sámánkodó vallás költői hagyományainak sorában ezek a bűvigék, csodás eredetiségükkel, mindenha nevezetes helyet fognak elfoglalni. Sok mindenféle újabb elem közt, melyek részint a skandináv ősköltészetből, részint már a kereszténységből valók (amint innen való a holt fiú keresésének alapgondolata is): ez igékben sok a pogány finn emlék, ami különös figyelmünkre méltó, mint az őseinkével egyező vallási rendszer hagyománya.
Ezt a részét a gyönyörű epizódnak, ahol Lemminkäjnen anyja lép előtérbe, itt közlöm saját fordításomban:
(A *gal jegyzett helyen – a Kalevala versalakjának megfelelő módon – a troch äus helyett dactylus vagy négy rövid szótag áll.)
Léha Lemminkäjnen anyja
Oda haza mind ezt hajtja:
*”Hol lehet az a Lemminkäjnen,
Merre tűnt el Kaukóm eggyem,
Hogy hírül se hallik jötte
Útjairól messzi földre?”
Nem tudja szegény szülője,
Ő nyomorult viselője,
Húsa mely felé mozoghat,
Önnön vére hol foroghat,
Bolyong tűleveles halmon,
Hangafüves földön vajon,
Avvagy jár tán tenger hátán,
Tarajos habok tetején,
Vagy vészes viadalomban,
Rettentő riadalomban
Lába szárát vérbe mossa,
Térdig érőbe, pirosba.
Küllikki kevély menyecske
Nézelődik, forgolódik
Léha Lempifi lakában,
Messzivágyó udvarában.
*Nézi a fésűt minden este,
A keféjét reggelente,
Hát bizony csak egynémely nap,
Idején egy virradatnak
Már a fésű vért virágzik,
A kefe pirossat játszik.
Küllikki kevély menyecske
Szónak ered, szót ím ejte:
*”Oda van már az én kis férjem,
Veszendőben Kuko szépem
Úttalan utakra kelve,
Ösmeretlen ösvényekre,
*Fésűje immár vért virágzik,
Keféje pirosast játszik!”
Akkor Lemminkäjnen anyja
Maga nézi már a fésűt,
Maga így fakad el sírva:
2Oh jaj én szegény fejemnek,
Én inséges életemnek,
*Oda ím árvának fiacskám,
Meggyötörtnek magzatocskám,
Ért ime gonosz napokat,
Romlást én remek szülöttem,
Vészt a léha Lemminkäjnen,
Már keféje vért virágzik,
Fésűje pirosat játszik!”
Fölfogja ruhája szélit,
Kézzel köntöse szegélyit,
Megyen futva messzi útra,
Mindig futva, messzébb jutva,
*Mentin a dombok megdöndülnek,
Síkok kelnek, ormok dűlnek,
Fölső földek lelapulnak,
Alsó földek domborúlnak.
Elér Észak udvaráig,
Fiát tudakolja váltig,
Tudakolja, megszóllala:
„Oh te Észak úrasszonya,
Hova tetted Lemminkäjnent,
Mit műveltél magzatomal?”
Louhi Észak úrasszonya
Ez meg ígyen válaszola:
„Nem tudom, fiad mi lelte,
Merre járt és hol lőn veszte;
Szánba ültetém lovasba,
Tüzes mén után a kasba,
Tán valami lékbe rogyott,
Tengeren a jégbe fagyott,
Vagy toportyánféreg torkán,
Szörnyű medve száján ment le.
Mondja Lemminkäjnen anyja:
„Így beszél az, a ki füllent!
* Fiamat farkas föl nem falja,
Medve nem győz Lemminkäjnent,
Farkasokat megbír újja,
* Keze a maczkó földre sújtja;
Hogyha meg nem mondod menten,
Hova tetted Lemminkäjnent,
Rontom-bontom új csűrajtód,
Sarkából kivetem szampód.”*
(* A Szampó az a csodamalom-féle, melyet Ilmarinen, az ég kovácsa épített Észak számára s mely körül a Kalevala fő eseményei forognak. A Szampó minden bőség forrása, ennélfogva Lemminkäjnen anyjának ez a fenyegetése igen nagy dolgot érint, Észak legféltettebb kincsét.)
Mondja Észak úrasszonya:"Én az embert jól lakattam,
Italt emberemnek adtam,
töltözém, míg bírta lába,
Ültetém ladik farába,
El sem is tudom találni,
Hova tűnt a szegény árva,
Zúgóba-e hullámzóba,
Vagy folyóba csillámlóba.”
Mondja Lemminkäjnen anyja:
„Így beszél az, a ki füllent!
Csak való igazat szólj hát,
Hazugságidnak utolját,
Hova tetted Lemminkäknent,
Veszejtetted a Kalevfit,
Avvagy eljön szörnyű véged,
Halálod utolér téged.”
Mondja Észak úrasszonya:
„Immár a valót kimondom:
Küldtem a rént legyőzni,
* Fékre a nagy heréltet hozni,
Csikót szépen szerszámozni,
Hívtam hattyút hajtania,
Szent madarat megfognia;
Mostan el se gondolhatom,
Milyen romlás érte vajon,
Mely akadály áll előtte,
Hogy hírül se hallik jötte,
Mint menyasszonykérő vőnek,
Leányért csenkedőnek.”
Keresi a bolygót anyja,
Elveszettjét siratozza,
Fut mint farkas hegyvölgyeken,
Jár mint maczkó rengetegen,
Vizeken mint vidra átkel,
Halmokon mint hangya jár-kel,
Mint a sün szigetek szélin,
Mint a nyúl tavak szegélyin;
Félrelódít nagy köveket,
Visszafordít fatöveket,
Rőzsét eltol útmellékre,
Tuskókat bürüvé lép le.
Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Fiát kérdi minden fától,
Elveszettjét sírdogálja;
Szól a fa, fenyő sohajtoz,
Bölcsen a tölgy fölfeleli:
„Van magamnak gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Ölfának hogy összetörjek,
Hasábnak szeletelődjek,
Csűrfának csenevészülejk,
Írtásfának földre dűljek.”
Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Utacska elejbe álla,
Lehajol az utacskára:
„Oh utacska Isten adta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”
Bölcsen az út fölfeleli,
Ő szavát ím így emeli:
„Van magammal gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Minden kutya rajtam futkos,
Minden lovas rajtam rugdos,
Kemény patkó rajtam dobog,
Sarkaival rajtam robog.”
Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Holdacska elejbe álla,
Lehajol a holdacskára:
„Szép holdacska isten adta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”
Az a hold az Isten adta
Ő szavát im bölcsen szabja:
„Van magamért gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Járni éjente magamban,
Sütkérezni, hogyha fagy van,
Telet végigvirrasztani,
Nyár idejét mulasztani.”
Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja,
Napocska elejbe álla,
Lehajol a napocskára:
„Oh napocska Isten adta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”
Tud valamit ám az égi,
A napocska íme véli:
„Már szegénynek szíved gyöngyét
Elvesztették, beleölték
Tuoni-jóba,* feketébe,
(* Ott a j ó régi nyelvhasználat szerint=folyó.)
Manala örök vizébe,
Ment a zúgóban zörögve,
Folyó sodrában csörögve,
Oda Touni térségire,
Manalának mélységire.”
Akkor Lemminkäjnen anyja
Maga elfakada sirva,
Megy kovácsok műhelyébe:
„Oh vasverő Ilmarinen,
Minap verted, tegnap verted,
Verd ma is még egy kicsinnyéd,
Réz gerebent alkoss legitt,
Vas fogadba foglald nyelit,
Szabd fogait száz ölesre,
Nyelit nyújtsad ötszörösre!”
A vasverő Ilmarinen,
Főfőkovács mindétiglen
Réz gereblyét alkot legitt,
Vas fogakba fogja nyelit,
* Fogait szabja százölesre,
Nyelit nyújtja ötszörösre.
Maga Lemminkäjnen anyja
Ím a vasgereblyét fogja,
Repül Tuoni vizeiglen,
esdekel a naphoz ígyen:
„Oh napocska Isten adta,
Világunk, teremtő adta!
Süss egy perczig rekkenően,
Tűzz le mg egy perczig hően,
Harmad ízben teljes tűzzel,
A szilaj hadat nyugoszd el,
Bágyaszd el Manal népit,
Tikkassz minden Tuoni-bélit!”
A napocska Isten adta,
Teremtő szülötte napja,
Száll egy nyírfa hajlatára,
Libben görbe égerfára,
Süt egy perczig rekkenően,
Még egy perczig tűz le hően,
Harmad ízben teljes tűzzel,
A szilaj hadat nyugosztja,
Bágyasztja Manala népét,
Hajtha botvégre a vénjét,
Középkorút lándzsanyélre,
Avval ernyedetten szálla
Föl az égi rónaságra,
Előbbi ülő helyére,
Régi szállására tére.
Akkor Lemminkäjnen anyja,
Fölveszi a vasgereblyét,
Gereblyéli ő szülöttjét
Habbal zajló zuhogóban,
A sebten futó folyóban,
Gereblyéli, nem találja.
Akkor elvonul alábbra,
Megy a tengerbe magába,
Kapczakötésig a lébe,
Övedzőig víz ölébe.
Gereblyéli ő szülöttjét
Tuoni vizén végesvégig,
Ár ellen is húzigálja,
Húzza egyszer, húzza ismét,
Meglelé fiának üngét,
Üngét önnön fájdalmára;
Húzza újfönn másod szerre,
Kapczát lel, kalapot erre,
Kapczát búra búbánatra,
Kalapot keserves jajra.
Lépdel annál is lejebbre,
Manalai mély helyekre,
Vonja egyszer vizmentiben,
Másod ízben át a vízen,
Harmadszor haránt a vízen,
Hát bizony csak harmadjára
Gabonára egy nyalábra
Vasgereblye rátalála.
Nem volt biz az gabna-nyaláb,
Léha Lemminkäjnen inkább,
Maga e szép Messzivágyó,
Fennakadt gereblyefogba’”
Újjával a névtelennel,
Bal hüvelyújjánál fogva.
Kél a léha Lemminkäjnen,
Kerül immár a Kalevfi
Rézgereblyétől emelten
Ama téres víz fölibe;
Csakhogy volt egy kis hibája,
Fél a keze, fél a feje,
Sok másféle porczikája,
Hozzá lelke nincs nekie.
Anyja erre fontolgatja,
Maga sirva mondogatja:
„Lesz-e vajon ebből ember,
*Éled-e új hős még ez egyszer!”
Hivatlan egy holló hallja,
Válaszát ím ígyen adja:
„Sohse ember, a ki az volt,
Soha többet, a ki megholt,
* Szemeit szemling már kiszedte,
Vállait csuka leette;
hadd a tengernek te ímezt,
Tuonela vizébe sülyeszd,
Hátha dorzsgadócczá vedlik,
Avvagy czethallá növekszik.”
Az a Lemminkäjnen anyja
Nem sülyeszti ő szülöttjét,
Inkább még egy ízben vonja
Ré veretű gerebenjét
Alvilági vízen végig,
Vizen végig, át is rajta,
Lel kezire, lel fejire,
Lel lapoczkája felire,
Mindenféle porczikára;
Fiat ő belőlük épít,
Léha Lemminkäjnent készít.
Húst a húshoz helyhezteti,
* Csontot a csonthoz illegeti.
Ínt az ínhoz, vért a vérhez,
Ért az értörés helyéhez.
Az ereket ő kötözi,
Erek végit űzi-fűzi,
Ráolvas az érszalagra,
Fakad íme ily szavakra:
„Erek ékes úrasszonya,
Te szépséges, a ki ékes
Faguzsallyal fonsz ereket
Amaz orsóval a rézzel,
A vasból való kerékkel,
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Érgombolyag te öledben,
Hártyagöngyöleg kezedben
Az ereket bekötözni,
Erek végit űzni-fűzni
Tátongó törések között,
Repedező rések között!”
„Ennyi hogyha nem lesz elég,
Ott az ég fölött a szűz még
Csónakján a rézből valón,
A papirosfenekű hajón;
Jövel oh szűz től az égről,
Kisasszony a mennyközépről,
Indítsd érrel dús ladikod,
Hajtsd az ínnal dősgazdagot,
Evezz által csontréseken,
Által ínrepedéseken.!”
„Az ereket helyre hozzad,
*Őket a régi rendbe osszad,
Nagy ereket szájjal szembe,
Fő-ereket átellenbe,
Finom ért a finom érre,
Kis eret kis ér fejére!”
„Azzal fogd parányi tűdet,
Tű fokán selyem fonalat,
A parányi tűvel tűzzed,
A czintűvel varrogassad,
Erek végit űzzed-fűzzed,
Selyem szálakkal kötözzed!”
„Ennyi hogyha nem lesz elég,
Magad mennyégbeli felség
Szerszámozd föl jó csikódit,
Nosza fogd be futóid,
Hajts iratos szép szánkáddal
Csonton át, ízeken átal,
Hibbant húsrészeken átal,
Ernyedő ereken átal,
a csontot a csonthoz toljad,
Ért az érvéghez csatoljad,
Csontrésekbe önts ezüstöt,
Értörésbe tölts aranyat!”
„A hol hártya meghasada,
Nevelj hártyát épen oda,
A hol érnek lőn törése,
Új eret kötözz helyére,
A hol vére buggyanék ki,
Oda új vért futtass néki,
A hol csontja szét van zúzva,
Oda csontot rikkants újra,
A hol húsa kimarjula,
Oda húsrészt illessz újra,
Áldásoddal helyre hozzad,
*Őket a régi rendbe osszad,
Csont a csonthoz, hús a húshoz,
Ér az érhez, vér a vérhez!”
Avval Lemminkäjnen anyja
*Nemzi a férfit, hősét szabja
Régi élte formájára,
Ő korábbi képmására.
Olvasott ím az erekre,
Erek végét bekötözte,
Ám az embert szóra mégse,
Fiát nem birja beszédre.
Akkor ő szavát ím tészi,
Maga mondja, így intézi:
*”Hol veszek mostan írt javasnak,
Színmézet már hogy hozassak,
Megkenem a holtra váltat,
Gyógyítnom a rosszul jártat,
Emberem, hogy nyissa száját,
Megeressze mondókáját?”
Kis méhecske, szép madárka,
Ligetek virágkirálya,
Nosza indulj mézkeresni,
Fűszerszámízet szerezi,
Ama nyájas Mézhazából,
Ügyelő Tapiolából,
Számtalan virág híméből,
Számtalan virág híméből,
Számtalan füvek hegyéről
Kór tagra kenőcsnek jónak,
Sebhelyekre gyógyítónak!”
Kis méhecske, gyors madárka
Tova száll, röpíti szárnya
Ama nyájas erdővárba,
ügyelő Tapiolába.
Rét virágit sorra szedi,
*Mézet a nyelvin főzögeti,
Hat virágnak tetejéből,
Szűz füvecskének hegyéről;
akkor zümmög hazafele,
Karikázva útra kele,
Szárnya végig fűszerszámíz,
Tolla csupa merő színméz.
Maga Lemminkäjnen anyja
Legitt a kenőcsöt fogja,
Megkeni a holtra váltat,
Gyógyítja a rosszul jártat;
Segedelem abban sem volt,
Szóra mégse jött a megholt.
Erre szót ím ígyen ejte:
„Kis méhecske, szép madárka,
Menj máshová messze tájra,
Kilencz tengert átrepülve,
Tengerháti félszigetre,
Mézzel folyó szárazföldre,
Tuuri új lakóhelyéig,
Palvonen tetétlenéig.*
(* Tuuri, az észteknél Turi vagy Taara, a skandináv Thor-ral egy, és szintúgy, mint Palvonen, a napot jelenti; ez a két sor tehát körülbelül azt teszi, hogy: a napnak tetétlen (be nem tetőzöttl) új lakóhelyéig, vagyis: az ég mezejéig.)
Dandárja van ott a méznek,
Ott a jó kenőcs temérdek,
Minden érre alkalmatos,
Minden ízre kívánatos;
Hát kenőcsöt onnan hozzál,
Orvosságot olyant hordjál
Kór tagokra kötözgetnem,
Hibbant helyre öntözgetnem!”
Kis méhecske fürgencz ember
Libben, szárnyal még ez egyszer,
Kilencz tengert átrepülvén,
Kilenczedfél tenger tükrén,
Szárnyal egy nap,másnap szárnyal.
Szárnyal harmadnapon által,
Egy fűszálon meg nem szállva,
Egy levélen meg ne állva,
Tengerháti félszigetre,
Mézzel folyó szárazföldre,
Tüzes zúgónak tövéig,
Szent folyónak örvényéig.
Ottan főzik a sok mézet,
Kotyvasztják a zsírféléket
Apró-cseprő fazekakban,
Iczi-piczi katlanokban,
Hüvelykújjra férhetőkben,
Újj hegyével mérhetőkben.
Kis méhecske fürgencz ember
Hát kenőcsöt onnan rendel;
Múlt az idő kis darabit,
Egy piczinyke pillanatig,
Hát ím surrog visszafele,
Iparkodva jődögele,
Hat csészike az ölében,
Háta mögött hét van éppen,
Tele mind javas írokkal,
Tele jóféle zsírokkal.
Maga Lemminkäjnen anyja,
Kenőcsivel keni sorra,
kenőcsök kilencz nemével,
Kantairral nyolczfélével;
Segedelmet csak nem lelhet,
Bizony nem talál semillyet.
Akkor ő szavát ím tészi,
Mondókáját így intézi:
„Kis méhecske, menny madara,
Menj amoda harmadszorra
Föl a fölső ég ölébe,
Kilenczedik ég fölébe.
Ott van ám csak fűszerszámíz,
Nagy bőséggel ott a színméz,
Kit hajdan kent Isten újja,
Teremtő, a tiszta, fúja,
Fiaira kent az Isten
Rosszak rontásai ellen;
Mártsd fűszerszámízbe szárnyad,
Tollad merő mézbe mártsad,
Hozz szűrnyadon balzsamízet,
Mentéden is hordd a mézet
Kenőcsül a kór helyekre,
Öntésül ím ily sebekre!”
Kis méhecske, gyöngy madárka,
Ez meg ennyit mondott rája:
„Hogy évek odáig én el,
Én kis ember kis erőmmel!”
„Jó szerin odáig érhetsz,
Szép módjával mendegélhetsz,
Hold fölött, a nap alatt el,
Ég csillagi közt haladsz el;
Szállaszt egy nap szél módjára
Kaszás csillag homlokára,
Oszt’ még egy nap szelelsz tova
Gönczölcsillag vállaira,
Harmadik nap fölhágsz lassan
A hetevény hátaiglan,*
(* Hetevény= fias-tyúk)
Oda már csekély utacska,
Iczi-piczi kis darabka
Szent Istennek orczájáig,
Boldog Isten portájáig.”
Méhecske a földrül mozdul,
Mézes szárnyú a hoporcsrul,
el is szárnyal szél módjára,
Tovaszelel kicsi szárnya,
Száll a hold határi mentén,
A nap párkányin ügetvén,
Göczölcsillag válla között,
A hetevény háta mögött,
Szálla Isten pinczéibe,
Teremtőnek fülkéibe;
Ott készülnek kantaírok,
Kotyvasztódnak kenőzsírok
Ezüst fazekakban ottan,
Főlnek arany katlanokban,
Méz forr a középső téren,
Merő vaj a szélső részen,
Csupa fűszerszámíz délen,
Zsiradékok éjszakfélen.
Kis méhecske, menny madara,
Fűszeízre most akada.
Mézre mennyit ép akara;
Nem sok idő telik bele.
Hát ím surrog visszafele,
Lelkendezve jődögele,
Az ölében száz szelencze,
Ezer más egyéb bödönke,
Méz van ebben, víz van abban,
Legjobbfajta ír amabban.
Legott Lemminkäjnen anyja
Ő szájába vészi sorra,
Tesi nyelve próbájára,
Ízről ízre megvizsgálja:
*”Ilyenek ím az írok főbbi,
Mindenhatónak kenőcsi,
Kikkel a teremtő ken-fen,
Sérveket megönt az Isten.”
Keni hát a holtra váltat,
Gyógyítja a rosszul jártat,
Keni csontközökön végig,
Ízeinek minden résit,
Alul kente, felül kente,
Középütt is kapja rendre,
Akkor ő szavát ím tészi,
Maga mondja s így intézi:
„Kelj föl immár fekvésedből
Alvásodból emelkedj föl,
Menekülj e rossz helyekről,
balszerencse ágya mellől.”
Fektéből az ember fölkél,
Alvásából íme eszmél,
Elő tudja már beszélni,
Megeredt a nyelve néki:
„Én silány soká nyugodtam
Naplopó nagyot aludtam,
Édes álmot álmadoztam,
Mélységeset szunnyadoztam.”
Mondja Lemminkäjnem anyja,
Ő szavát ím ígyen szabja:
„Még tovább is szenderegnél,
Hosszasabban is hevernél
Gyászos fölnevelőd nélkül,
Szegény gondviselőd nélkül.”
„Mondsza most fiam te árva,
Szólj fülemnek hallatára,
Mi hozt manók közébe,
Lökött Tuonela vizébe?”
Mondja léha Lemminkäjnen,
Anyjának felelt ím ígyen:
„Nedvessapkás, nyáj őrzője,
Untamónak vaksi vénje
Az hozott manók közébe,
Lökött Tuoneta vizébe;
Vett a vízből vízi kígyót,
A habokból csipicsúszót
Én szegény fejem bajára,
Azt se tudtam hamarjába,
Nem tudám síkosnak vétkit,
Csukott-csévének csipésit.”*
(* Csukott-cséve=kígyó)
Mondja Lemminkäjnen anyja.
„Oh emberek oktalanja,
Hogy’ kérkedtél, bűvöst bájolsz,
*Lappokat énekkel varázsolsz,
Nem tudod síkosnak vétkit,
Csukott-csévének csípésit:
Vízből volt a síkos véve,
Habokból a csukott-cséve,
Jegesrucza jó agyából,
*Tegeri fecskefej javából,
Szüöjätär a vízre pökte,
Litty-lottyot habokra lökte,
Víz nyújtotta hosszúkásra,
Sütötte a nap puhára,
Azután a szél pólyálta,
Víz hullámja partra űzte,
Tengerzaj terelte földre.”
Akkor Lemminkäjnem anyja,
Szerelmesét pólyálgatja,
Ő korábbi képmására,
Előbbeni formájára,
Még egy sikrányival szebbre,
A korábbinál különbre;
Azután beszél fiával,
Minek volna még híjával.
Szólt a léha Lemminkäjnen:
„Soknak is vagyok híjával,
Ott feküszik az én szívem,
Ott a vágyódásom híven
Észak fehérnépeinél;
Penészesfülü banyája
Ő leányát nem bocsátja,
Míg a réczét el nem ejtem,
A hattyút le nem terítem
Onnan alvilág vizéből,
Szent folyónak örvényéből.”
Mondja Lemminkäjnen anyja,
Ő szavát ím ígyen szabja:
„Hadd a hitvány hattyúidat,
Récze-rucza hadd lakjanak
Tuoni fekete vizében,
Buzgó-forró örvényében;
Te pedig hazádba ergye,
Te szegény szülőddel egybe,
Sőt áldd jó szerencséd már most,
Istened a nyilvánságost,
Hogy adott igaz segédet,
Új életre hívott téged
Tuoni ösmert ösvényéről,
Manószállás legvégéről;
Tőlem semmisem telik ki,
Egymagamtól éppen semmi,
Ha nincs alkotóm kegyelme,
Igaz Isten engedelme!”
Ott al éha Lemminkäjnen
Már honába indul menten,
Édes anyja egyetemben,
Agg szülélje nemkülönben.
*Elhagyom Kaukót immár innend,
Legitt léha Lemminkäjnent
Vetem versemben amarrébb,
Hajtom versemet hamarébb,
A dalt másfelé taszítom,
Újabb útra igazítom.
(* Részlet fordítónak a magyar-irodalmi szakválasztmány 1899. február 15-ikki háziestéjén – „Ős-finnek és ős-magyarok” cz. alatt – tartott felolvasásából.)
Ford.: Vikár Béla
Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.
