2021. jan. 21.

Naményi Lajos: Magyar írónők – Losárdy Zsuzsánna (1681-?)

 

Ott lenn a völgyben, hegyszakadékok közt, csobogó patak mellett, ott lakott Sátoralja-Ujhely mellett az öreg Losárdy. Olyan volt a portája, mint a boldogság tanyája. Szinte fürdött a nap fényében. Ha odatűzött a sugara, végig siklott a pázsitos kerten, virágágyak között, rózsafák mentén, szinte öröme tellett abban a kimondhatlan boldogságban, mi ott a négy fal között lakott. Két felnőtt gyermek: egy deli ifjú, meg egy viruló szép hajadon aranyozta be kedélyével, csapongó jókedvével egy megtört agg élete alkonyát. Az elvesztett anyát mintha pótolta volna e két gyermek örök vígsága, igaz boldogsága.

Ha jött a reggel és a felkelő nap kicsalta őket oda a természet ölébe, Gábor felverte az erdők csendjét; bejárta minden zegét-zugát, vadat kergetett  boldog volt, ha úgy dél felé, harangszóra ha hazakerült, büszkén, zsákmányát, vadat mutathatott atyjának. Nem is törődött veszéllyel, fáradsággal. Sziklák ormán, fennsík pázsitján, ott, hol szinte ölelkeznek a hegyszakadékok, kergette a vadat. Szembeszállt minden akadállyal, hogy annál szebb eredménnyel térhessen haza, hol atyja megveregette vállát, megsimogatta arcát s büszkén mondta:

- Ember leszel, fiam! Ember, ki nem ismer félelmet, nem ismer akadályt.

Zsuzsánna egy ideig ezalatt ki-kikerült oda a ház körül levő kertjébe és dalával, énekével felverte a régi, ősi ház csendjét. Olyan volt, mint a pacsirta. Csittegett-csattogott, öntözgette virágait és élt gondtalanul.

De amikor egyszer látta, minő boldogságot szerez bátyja vad-zsákmányával, maga is szeretett volna vadászni. Bejárni erdőt-völgyet, bércet, rónát, hegyet, síkságot; kergetni, üldözni vadat úgy, mint bátyja tette. Hiába beszélte le e szándékról a derék, jó öreg, agg atyja, nem lehetett ettől visszatartani.

Egy szép non készen is volt vértes páncélja. Megannyi pikkely. Olyan volt, mint egykor Rozgonyi Cicella. Fürtös fejét sisak védte, pihegő keblét ezüstös páncél borította. Mikor odaállt tükre elé, milyen nagy volt öröme. És sietett ki, a nap fényébe, hogy bejárja a fenyveseket, át meg átjárta a zúgó, lombos rengetegeket. Vadat űzni, vadat felverni.

Olyan lett, mint egy férfi. A liliom alakjához úgy simult ez az új mez. Aki látta, elnézte. A gyermeteg leányból, a nyíló rózsabimbóból, a fakadó hajadonból mi lett, mindenekkel szembeszálló férfias amazon. A dalt felváltotta a puska ropogása, az otthont a természet öle.

Még nem is pitymallott, a nap még alig hagyta el a hegyek mögötti búvóhelyét, már talpon volt, hogy haza se jöjjön, csak késő este, mikor már a sárga hold fénye mutatta az utat be a régi, ősi fészekbe.

Mit volt mit tenni atyjának, ebbe is belétörődött. Aggódott érte, de mikor látta, hogy szembe néz minden veszedelemmel, gyakran magával a halállal, nem zavarta gyönyörűségét.

- Majd megunja – azzal vigasztalta magát. S annál boldogabb volt, ha esténként hazatért, vidáman, megelégedetten.

Így folytak a napok, évek.

De egyszer nagyot változott az idők sorja.

Szerte a hazában harci zaj támadt. Hős Tököly Imre nagy fia, büszke Rákóczy Ferenc kibontotta zászlaját.

 

… Már magasra fölemelte

Rákóczy ujra zászlaját

Kiszállt a két hazára lelke,

Mint nap, mely országokra lát;

S a merre mint szélláng fuvallott:

Kelt a hős, mint tavasz fű,

Ellepve sűrűn völgyet-halmot,

Erős karú, bátor szivű,

Kész ontni ellen és saját vért

„Isten, haza és szabadságért”

És visszavivni a jogot,

Tudván, fegyvert miért fogott!

 

Mikor aztán ennek híre elkerült oda is a Losárdyak fészkébe, Gábornak nem volt nyugta. Ott szeretett volna ő is küzdeni, ott a dicsők, a nagyon sorában. Csapat élén, hadak során, tajtékzó paripán, repülve mint a fergeteg. Persze az öreg Losárdy, ki mindig a császárnak volt hű embere, nem is akart erről hallani.

De a vágy nem hagyta nyugodni az ifjút. Ha a harctér felől valamit hallott, kigyúlt két szeme, cikázott, mint a villám és menni akart oda, hol mindenki küzdött, a hazáért, a szabadságért. Valami vonzotta, aminek nyitját sem találta. Az a név, Rákóczy, őt szinte felvillanyozta. Most már nem volt elég az erdők rengetege, oda, odavágyott, hol ágyúk zúgása, fegyverek ropogása, szilaj mének tombolása, fékevesztett katonák harci lármája a lélek legszebb zenéje.

S bizony egy szép napon haza se jött többé. Elment; elment, hogy többé sohase lássa megtört atyját. Nem  hallotta panaszát, jaját, aggódását, ment, ment csatába, háborúba, Rákóczy táborába…

Ekkor már Zsuzsánna volt az agg egyedüli öröme, boldogsága. Az ő jövője volt egyedüli reménye. Ha fia fel is áldozza életét a hazáért, majd kárpótolja őt leánya. Az volt egyedüli ogondja, hogy férjhez adja. Hadd lássa újra virulni az ősi lakot, hadd üljön oda újra a boldogság, úgy, mint régen, mikor egy szép, erőfényes májusi napon maga is hazahozta élete párját, s Zsuzsánna anyját…

Mikor odaült ki a tornácra és elmerengett, régmúlt idők jelentek meg előtte. Amaz idők, mikor még egy szöghajú fiatal menyecske simogatta arcát. Milyen boldog idők voltak! Gondtalan napok! A róna, a hegyek lejtője megtermette a mindennapit, ki törődött a holnappal…

Ez a kép újult meg előtte, és ezt a képet akarta viszontlátni újból, leányánál, Zsuzsánnánál. Megszámlált napjainak ez lesz a boldogsága, megszámlált napjainak az lesz majd öröme.

Talált is vőlegényjelöltet. De mikor megmondta leányának, ez hallani sem akart felőle. Előtte is egy kép lebegett: Rákóczy képe, kit egyszer ott talált a vadon mélyében, mikor vadkan megsebezte. Most is róla álmodozott. Arról a sugár alakról, arról a hősről, kiről mindenki annyi szépet, annyi dicsőt regéit. Őt szerette. S mikor másnap reggelre atyja várta elhatározó válaszát, azzal felelt, hogy szép, holdvilágos éjjel otthagyta az ősi fészket, magára öltötte vértjét, páncélját és ment, futott, rohant oda, hol bátyja küzdött, Rákóczy táborába…

Még egyszer elővette hárfáját, még egyszer dalolt:

 

Ha jó helyéből gyökerestül

A rózsatőt kitépitek;

Elűzitek a házereszbül

A kis fecskét, hol épített;

Elárkoljátok a pataknak,

Medrét, hol vigan csacsoga:

Az hervad, ezek elhallgatnak,

S illat, dal, csevegés – oda.

Virág valék: - most fogyva szinben;

Madár: - hogy elzavarnak innen;

Patak: - mit béklyóz durva gát,

S zokogva keresi utát.

 

És ment a végtelenségbe: harci zaj híre volt útmutatója, Rákóczy szelleme volt vezére.

Csak azokat a dalokat vitte még magával, mit árok mélyén, patak partján, pázsitra dűlve annyiszor írogatott a hazáról, meg őróla: hadat verő Rákóczyról. Ez volt talizmánja, ez volt védőszelleme. Fohászkodott és ha éhen s szomjan is járta a völgyet, bércet, remélt, hogy majd ott, ott az ő oldalán boldog lesz…

S Szendrő alatt el is érte a tábort. Ott találta bátyját, ki zászlótartója volt a nagy fejedelemnek. Beajánlta apródnak. Ki is sejtette volna abban a páncélos ifjúban a gyönge nőt, a gyermeteg leányt!?

Aztán nemsokára, hogy meg is kedvelték. Ő volt a lekesítőjük. Mikor esténként kigyulladt az őrtűz és pihenésre leheveredett az ellenséglátta sereg, ott a halvány, pislogó fény mellett, dalba fogott a vértes leány. Zengett a hazáról, zengett dicsőségről. Kobzán a dal megannyi harci riadó. Mindegyik szava, mindegyik gondolatja át meg átjárta azt a csapatot. Lángoló hazaszeretet, féktelen rajongás a szabadságért, ez volt vezéreszméje.

Ezzel lelkesített, ezzel tüzelte annyiszor dicső tettekre azt, a mitől sem rettegő sereget. Szembeszállt ez ezer annyi emberrel, ha felhangzott a rohamdal:

 

Fel vitézek, harczra fel!

Leng a zászló, int a jel!

Isten, és hon és szabadság

Háromsága jelvével!

Föld, pokol ha ellenünk kel,

Még se birhat fegyverünkkel,

Mert az Isten a mi vértünk:

Magyaroknak isten-atyja harczol értünk!

 

Atillának égi kardja törve,

Koronánkon a kereszt is görbe.

Magyarok nagy Istene!

Minden elhagy, csak te ne.

Csak te védj -!

Csak te légy -!

E hazának őrszeme!

 

Bátran hát ki most a sik mezőre!

Kész halállal szembe csak előre!

Prüszköl is már tomboló

Soraink alatt a ló.

Rajta hát!

A csatát

Hősileg

Nyerni meg –

A ki hátrál: áruló!

 

S ha ezt hallotta a sereg, ment előre az egész tábor.

Írt aztán még egy dicsőítő ódát is, mikor II. Rákóczy Ferencet fejedelemmé választották. A fejedelem ezt ki is nyomatta Gyulafehérvárott és sok ezer példányban kiosztotta.

Így éldegélt ő ott Rákóczy táborában, mindig a fejedelem oldalán, a legnagyobb veszéllyel sokszor szembeszállva, lelkesítette a harcolókat és mint egy védőangyal, mint egy nemtő bekötözve a hős bajnokok sebeit. Lánglelkű női Tyrteusz és földre szállt jó szellem, angyali lény volt ő egy személyben.

De 1705. november 11-én nagy csapás érte. Mikor Herbeville tábornok Zsibónál a kurucokat megverte, őt is elfogták és börtönbe vetették. Odahurcolták Marosvásárhelyre.

De ott a sötét tömlöc alján, hová csak lopva tért be egy-egy elvetődött napsugár, még ott sem hagyta el ihlete, múzsája. Dalokat írogatott, verseket faragott. Lángolót, majd busongót. Sírva a haza sorsán, remélve a jobb jövőt. De ezért aztán pörbe fogták, megzaklatták. Sőt, mikor látták, hogy a császár ellen írja költeményeit, felségsértéssel vádolták és halálra ítélték. Omló könnyek közt, megszólalt ekkor lantja:

 

Oh hogyha még csak egyszer látnám

A kék havast kék ég alatt!

Ha műzhetném még egyszer hátán

Mint egykor, a futó vadat!

Ha lerogyhatnék kimerülten

Szobámba rád, szűz nyoszolyám!

És álmodozva, a körültem

Zsongó madárdalt hallanám!

S a legszebb hangokat belőle

Hárfám szelid dalába szőve,

Virágaimat, friss hajnalon

Mint lepke csókolná dalom!

 

Meglátni még, kit nem ismertem

Hol anyám nyugszik, a helyet;

És leborulni a sirkertben,

És sirni a kereszt felett,

Csókolni jó öreg Katámat,

Ki édes emlőn növele,

És vigasztalni ősz apámat,

Kibékülvén megint vele;

Lehetni, élte alkonyára

Az ég engesztelő sugára…

Menj, menj, caslárd remény szava,

Melyet nem érek el, soha!

 

De a véletlen segítségére jött.

Épp kivégeztetése előtt, 1706. május 29-én Pekry Lőrinc felszabadította Marosvásárhelyt, mikor neki sikerült börtönéből kiszökni.

S ki még nemrégiben, alig tizenhét nappal szökése előtt oly megtörve írta egy pártfogójának, Budakynak:

 

A magyaroknak Istene adjon minden jót

A mint hajdan jó hazámba volt

Ezt szivéből kivánja

Szegény hazánk rab leánya.

 

Újból szabad léget szívott, újra szabad lett. Meg volt boldogsága, öröme.

De itthon nem volt maradása. Ősi fészke feldúlva, bátyja ott esett el Zsibónál, nem lelte honját e hazában. menekült az ellenség sújtó karja elől, el, messze, idegenbe: Törökországba.

Mi lett belőle: Isten a megmondhatója.

Kikerült oda, hová a fejedelem is pihenni tért. Hírét se hallották többé…

1738-ban, mikor II. Rákóczy Ferenc fia, József, Pereszinán át Oláhország felől Erdélyhez közeledett, a történeti hagyomány szerint egy férfiruhába öltözött nő vezette a sereget. Azt mondják, ez a nő Losárdy Zsuzsánna volt.

De aztán hová lett? Miként múltak napjai, azt sejteni sem lehet…

Ki tudja, hol pihen jeltelenül az első magyar dalköltőnő, ki népies dalaival egykor annyi dicső tettre lelkesítette Rákóczy seregét…

Jeltelen sírját fű benőtte, csak odatévedt madár csicsereg rajta… De emléke él, harcedzette vitézeknek volt lánglelkű dalnoka.

 

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 18. sz. ápr. 26.

Naményi Lajos: Magyar írónők – Báró Petrőczy Kata Szidónia (Gróf Pekry Lőrinczné - 1658?59-1708)

 


Csodás idők nagy alakja. Legendás évek tüneményes asszonya, kinek életét meg kell ismerni minden magyar lánynak, mert neve ott ragyog azok között, kiket mindenkor büszkeséggel emlegetnek.

Hisz van valami megkapóan szép és megragadó lényének nemes gondolatvilágban, mi felébreszti a figyelmet, leköti az érdeklődést és csodálatra készt.

Háborús idők dicső tettei megedzik lelkét, hogy példát adjon az utódoknak: miként cselekszik a magyar nő. Amit róla tudunk: az láncolata ama fenséges elhatározásoknak, mi mindenkor követésre ragadja azt, kinek lelkét betölti a hazaszeretet és a női eszmevilág gondolatköre.

Pedig élete megannyi szenvedés. Bú, bánat, fájdalom keserítették meg oly annyiszor boldogságát, de ő mindezt elviselte, türelemmel, megadással, mert jól tudta, csak az nyerheti meg embertársai tiszteletét, ki fájdalmas percekben, nehéz sorscsapások közt is megőrzi hitét és küzdelmek közt is enyhülést talál abban a kis világban, melyben él, mozog. Hisz e körben is feltalálhatja lelke örömét és csak az boldogtalan, ki az elvesztett boldogság fölött keseregve, nem bír annyi öntudattal, hogy újra építsen, küzdve, feleszmélve: megtalálja a kibontakozás útját.

Csörgő láncok közt volt nem egyszer, de ha olvassuk leveleit, miket a véletlen megőrzött egy levéltár poros aktái közt, látjuk, hogy lelke erősségét nem törte meg még az ellenség zsarnoksága sem, sőt ellenkezőleg: a börtön dohos levegőjétől megszabadulva, a visszanyert új élet még szebb cselekedetekre ösztönözte. Ott említhetjük őt Lórántffy Zsuzsánna, Lónyay Anna, Kanizsay Dóra mellett, mert nagyasszonya volt ő korának, több: örök időknek.

De ami lelkét megcélozta, ami akaratát megedzette, az az élet iskolája volt, hol megtanult szenvedni és tűrni, remélni.

Boldogtalansága ott kezdődött a bölcsőnél. Ama szerencsétlenek közé tartozott, ki sohasem hallotta az édes jó anya csitító szavát és nem tudta, mi az anyai szeretet, az anyai csók. Nem volt ki gondozza, nem volt, ki ápolja. Úgy nőtt fel idegenek keze alatt.

Még atyja, Petrőczy István sem volt az oldalán. Az ő vaskezében kard villogott, mit ha ki is akart ütni az ármánykodó ellenség, mindenkor büszkeséggel forgatta meg, hogy bebizonyítsa: nem oly könnyen adja meg magát a magyar.

De ha az ellenség nem is hurcolhatta oda a  vérpadra, mint akkor a nemzet nem egy büszkeségét (Wesselényi társait: Zrinyi Pétert és Frangepánt), kénytelen volt otthagyni hazáját, otthonát és elment oda túl a Királyhágón, Erdély bércei közé, még leányával, a kis fejlődő Katával sem törődhetve.

Csak mikor már nagylány lett, mikor már közel volt ahhoz, hogy kilép az életbe, megismerni ezt a maga valóságában, csak akkor sietett atyja után, hogy megcsókolhassa azt az áldó kezet, ki ha nem is lehetett oldalán, még csaták zajában, bujdosása közt is gondolt reá.

Milyen boldog volt, ez időben! Átölelhette atyját, magához szoríthatta azt a nemes férfit, ki a haza sorsát annyira szívén viselte.

És az erőteljes, fiatal, üde arcú leány, kit csodálattal vettek körül ismerősei, csakhamar feledte azt, hogy

 

Siralmas volt, tudom, az én születésem,

Siralmas s árvájul volt felnevelésem,

Siralmas, keserves, szárnyomra kelésem –

és érezte, hogy végre is nem volt igaza, mikor azt dalolta:

Siralmas lesz holtig búban gyötrődésem.

Szerény fellépése, okos gondolkodása, bájos megjelenése megnyerte sokak tetszését. Büszke főurak, deli vitézek keresték fel azt az otthont, hol Petrőczy Kata derült hangulatban tölté leánykori napjait.

S egy szép napon, mikor nem is gondolt reá, még kérő is jelentkezett. Derék ifjú, nagy hazafi, ki ott küzdött már a vitézek sorában, ki bátran szembenézett a halállal is, és ki most Petrőczy Kata szemében, lényében vélte feltalálni jövő boldogságát.

Mit volt mit tenni: a jó apa csakhamar megadta beleegyezését és hét megyére szóló lakodalommal ülték meg életük ez emlékezetes napját. Csak úgy folyt az arany nedű, habzó bor és száz szolga hordta nehéz aranytálakon mindazt, mi jó falat. Beszéltek is e lakodalomról jó sokáig, kiknek részök volt e szíves vendéglátásban. S kívántak is annyi áldást az ifjú párnak, hogy se hossza, se vége nem volt az ünneplésnek.

Mikor aztán széjjelmentek a vendégek, megőrizve egy szép, családi ünnep emlékét, odavonultak a fiatalok az ósdi kastélyba. Ez volt Petrőczy Kata (most már Pekry Lőrincné) életének legboldogabb ideje.

Úgy érezte, hogy betelt lelkének vágya: a saját kis otthona kárpótolja őt ifjú kora minden nélkülözéséért. Ha el-elüldögélhetett rokkája mellett, vagy bejárhatta férje karján kis birtokuk zúgó erdős bérceit, azt hitte, ez a boldogság örök, mint az Isten.

De alig néhány év után kezdetét vette e nemes lélek szenvedése. Férje, a nagy Thököly Imre barátja, részt vett volt-iskolatársa hadjárataiban és csakhamar megfeledkezett hitveséről is.

Ekkor írta ott a zöldellő fák alatt, megtörve, szenvedések közepette ezt a néhány strófát, mit már csak ide írok, mert ebből is látható, hogy ha a boldogság hiányzott is, vigaszt talált és hitte, hogy a sors csapása közt is erőt ad a reménység.

Istenem, adj erőt töredelmességre,

Szivembe malasztot, tiszta könyörgésre:

Ez elkezdett harczon pokol seregére

Nyertes légyen, neved nagy dicséretére!

 

Szent Isten engemet, szegény kis férgedet

Ne hagyj el, de segits, hadd áldjam nevedet.

-        -        -        -        -        -        -        -        -

Igaz vagy Istenem és igen irgalmas,

Mind mennyen és földön, csak te vagy hatalmas;

-        -        -        -        -        -        -        -        -

Oh szánj meg Istenem s az én könyörgésem

Én édes Istenen ne bocsásd üresen!

S ez az istenbe vetett hit megerősítette lelke nyugalmát. Nem neheztelt férjére, mert ott hagyta, hanem ellenkezőleg, bízott abban, hogy visszatér és majd csak akkor érzi jól magát otthonában, szerető hitvese és édesen gügyögő gyermeki oldalán.

De hiába várta. Egyszer csak azt a hírt hallotta, hogy férjét elfogták és a ravasz Teleki Mihály, visszaélve helyzetével, még jószágait is lefoglalta. A nagy, nemes lelkű asszonynak ez fájt legjobban:

… Ez legnehezebb

És legkeservesebb,

Háborgatja szivemet:

Javankat elosztván,

Mindentől megfosztván

Azzal gyötör engemet –

hogy fogságban tartja,

Nagy vasban jártatja

Tőled rendelt férjemet!

De el is követett mindent, hogy kiszabadítsa. Járt-kelt, kért, könyörgött, csakhogy megmentse gyermekei atyját. Nem nézett éjjelt, nem nézett nappalt, fáradozott, hogy csörgő láncok közül, börtön sötétségéből új életre bírhassa férjét. Pedig hányszor kellett tapasztalnia:

Hatalmas ember

Törekedéseket.

Megutálván, megveti…

S én sok siralmimat

És jajgatásimat

Látja – de csak neveti…

Emellett csapás csapás után érte. Hisz régi igazság: a baj nem jár magában. Nehéz megpróbáltatások napjai virradtak az elhagyott fiatal asszonyra: bátyja elesett a harcmezőn és kit oly rajongással szeretett, jó atyja is meghalt. sokszor érezte elhagyatottságát, mert kiket szeretett, hiányoztak köréből.

De e bánkódás között is tudta feladata nagyságát és egyre csak azon volt, hogy férjét megszabadítsa. Mily lélekemelő vonása ez nemes lelkének, mert neheztelés helyett ezzel mutatta, hogy mégis mennyire szereti azt a férfit, ki kötelességéről megfeledkezve, gyermekeire nem gondolva, őt elhagyta. Csak fenséges gondolkodását bizonyítja e szép cselekedete.

S Isten, kihez annyiszor fordult e súlyos csapások idején, kihez nemcsak imáiban, hanem még szép verseiben is fohászkodott, ismét bebizonyította, hogy nem hagyja el a szenvedőket. Addig-addig járta a Golgota útját, míg végre mégis csak kiszabadította börtönéből férjét.

Sőt a bécsi udvar, kinek szüksége volt ily népszerű és nagyhatalmú főúrra, csakhamar azon volt, hogy pártjának megnyerje. S Pekry Lőrinc, ki látta, hogy őt Apaffi Mihály mindenható embere: Teleki Mihály még továbbra is üldözgeti, csakhogy családján is segítsen, elfogadta a bécsi udvar hívását, mire visszaadták nagy ünnepélyességgel erdélyi birtokait, sőt még grófi rangra is emelték. De mert katolikussá is kellett lennie, a buzgó protestáns asszony, neje ismét annyira bánkódott, hogy csak a vallás vigasztaló szavában talált megnyugvást. Ekkor jelent meg első könyve is (1690), melyben annyiszor találunk oly enyhítő, lélekemelő részekre, hogy még inkább bebizonyítva látjuk, minő vallásos asszony volt Petrőczy Kata.

Évek múltán meg is hallgatta Isten könyörgését, mert mikor – épp most kétszáz éve – 1703-ban II. Rákóczi Ferenc felemelte zászlaját a haza és a vallásszabadság védelmére, Pekry felesküdött a szabadság zászlaja alá és ismét protestáns lett.

De nem sokáig tartott a szerető hitves öröme. Alig jelent meg második könyve (1705), elkezdték üldözni az önfeláldozó, jó anyát, ki félve, rettegve volt kénytelen menekülni, míg végre elfogták és öt leányával együtt odahurcolták Nagy-Szeben sötét tömlöceibe.

De ott a dohos levegőben sem vesztette el reménységét, ott is csak arra gondolt, hogy élnie kell, mert leányait fel kell nevelnie.

És a jó sors, mely már annyiszor megsegítette e nemes asszonyt, versírásra késztette a költői lelkű nőt. Ezekbe önté minden bánatát, keservét. Tele panasszal, jajjal mindenik költeménye, egy-egy úgy hangzik, mint mélabús elégia, de azért van e versekben valami megvigasztaló, lélekemelő hangulat is, miből annyira látható, hogy Petrőczy Kata még a megpróbáltatások nehéz napjaiban is türelemmel, reménységgel viselte mindazt, mit a sors reá mért.

Gyakran elüldögélt ott a börtön kőpadján és a beszűrődő világosság mellett írta egy füzetbe azokat a szép strófákat, melyeket utóbb dédunokájának, báró Radák Istvánnak neje, Rhédey Klára talált meg a családi könyvtárban.

Nyolcadrétű könyvecske ez, melynek címlapjára öreg betűkkel írta a költőnő:

 

PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA 

TULAJDON KEZÉVEL IROTT 

ÉNEKEI

 

Tartalma megannyi érdekesség, miből a Rákóczy-idők nagy történetírója: Thaly Kálmán többeket már ki is adott és ezzel odaiktatta e valódi nagyasszony nevét az első magyar írónők közé.

Ekkor írta azt a verset is, mely bánatos hangulatát oly szépen festi:

Nyomoruságidban kesergő bús szivem

Mit remélsz? hogy napról-napra nehéz terhem

Nő, sulyos keresztem földig nyomott engem,

Mikor vidámulsz meg s ha lesz csendességem.

Meddig tart az Isten ürömétellel?

Mikor jelenik meg ő segedelmével.

-        -        -        -        -        -        -

Ő tudja legjobban, az meddig rendelte;

Mert ő könnyeimet tömlőiben szedte.

-        -        -        -        -        -        -

Irgalmas szemével reám tekint végre,

Szivemet emésztő szörnyü inségemre;

Felemel az porbúl, emel dicsőségere,

Megszán s viszen mennyben, ő dicséretére. 

És a sokat szenvedett nő börtönének is megnyílt ajtaja. Férje addig vítta Nagy-Szebent, míg sikerült elérnie, hogy más foglyokért cserébe kiengedték nejét és gyermekeit és így bebizonyította, hogy ő sem feledkezett meg arról a sok jóságról, mit az ő élete megmentéseért annak idején a hitvesi kötelességeket oly magasztosan megítélő nő elkövetett.

De már a börtönben Petrőczy Kata annyira betegeskedett, hogy egy alkalommal a szél is megütötte. Sokat ártott ez örömének. Folyton betegeskedett s így találta őt még bátyja is, ki a sokat szenvedett nőt 20 év után ekkor látta újra viszont.

További élete is nem egyéb, mint sok bajának folytatása. Hisz most már megnőtt leányainak férjei is kénytelenek voltak odavonulni a harcmezőre, hogy mint kuruc tisztek dicsőséget szerezzenek a magyar névnek s így még azért is aggódott a jó anya, hogy leányainak boldogsága is véget ér.

A halál csak megváltás volt e sokat hányt-vetett nőre. Huszton temették el (1708) az ottani ref. templomban annyi bujdosás és viszontagság után.

Betelt lelke vágya: mit mélabús dalban annyira kívánt.

Az Párkák fonala

Napjaimnak száma

Valjon mikor szakad el?

Ki soha semmi jót -
Csak gyötrelmet s gondot

Látok és bús életemmel

Vagyok megterhelve:

Mintha világ terhe

Nyomna ily szörnyüséggel… 

Elszakadt a Párkák fonala és vége lett a sok keserűségnek, gyötrődésnek. A nemes lelkű nő szenvedései megszűntek, de viszont költeményei, melyekben annyiszor kiöntötte bánatát, fenntartják örök időkre nevét, mint azt egy oly nő, ki annyit tűrt, küzdött férjéért és családjáért, valóban meg is érdemli.

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 12. sz. márc. 15.