A varjú bekárogta már a mélyet
és éjet jósol, szenvedést.
A fagy lezárta mind a kapukat,
s az éhség-eb ugat.
Mi csókoltuk egymást és átöleltük,
az ajkunk szótalan maradt,
a pacsirták kidalolták a lelkük
és felhők űzték el a nyarat.
De forró fejed, mely karomba dúlt,
már elfeledte merre van a föld.
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése