És míg mi gyűrűs, örvényes szemekkel
az éjbe nézünk részegen, halottan,
a kifeslő zaj dúlt agyunkba dobban
és nyögve száll szobánkon át a reggel.
Az ablakok mély, zöld-ezüst opálok,
és künn, mögöttük lila villogásban
egy nyújtózkodó, kajlatörzsű hárs van…
S te a nyakadba göngyölöd a shawlod,
lesímítod a takarót; imitten
átfogjuk egymást s hallgatjuk mi ketten,
hogy gúnyolódnak künn a karcsú gólyák.
Nyiss ablakot! Hűs dér-eső pereg be
a kék utakról. És mi dideregve
elsírjuk egymás bús gyászindulóját…
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése