Az esti csönd belebben és mint ősi kincs,
vagy híg arany folyt szét a napfény drága vére,
s a vágy, amelynek útja nincs és célja sincs,
a szürke tornyokról kezd furcsa kék mesébe.
Derűs napokról kong a régi, vén harang,
midőn ujjongva zúgta be a szép vidéket,
s az élet nyári fénye csillogott alant,
s a kikötő világa fáklyavígan égett.
Kihamvadt dús napokról, melyek – mily csodás –
eltávolodtak, mint az első gyermekálom.
Az Áve halkul… és a bús harangozás
pár szép akkordja zengve rezdül át a váron.
A végső hang az esti széllel száll tovább,
s a visszhang úgy remeg magányos-elhagyottan
a meggyötört, a néma, holt utcákon át,
mint hogyha vak gyerek bolyongna sírva ottan.
Két hattyú siklik át a csöndes tó felett,
a víz dalol – meghallhatod, ha jól vigyázol –
egy asszonyról, ki császár felesége lett.
De most most sötét apácaköntöst öltve gyászol…
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése