1.
Mikor a lelkem holtra fáradt
És nem lakta már senkisem,
Gyónások keresték a számat
És borzolgatták holt hitem.
Az ajkam vad vágyaktól vérzett,
Miket róla más álmodott:
S azok csókoltak rája mézet,
Akiket százszor eldobott.
Én akkor vártam, amit vártam,
S az álmatlanok bánatát:
Egy árnyéktalan házba zártan,
Beteg imákba sírtam át.
Felkönyökölök az ágyamon
S belenézek a vaksötétbe.
Olyan nehéz az éjszakám –
Régi nótákat darálok félve.
s a szívem beteg billentyűin
Viharos szelek zongoráznak.
Üget sok komor zendülés,
Mind: patkós csatlósa a halálnak.
Betegek, akik holtak lettek,
és holtak, akik éltek még.
(Szegény ajkam, de szerethettek,
Hogy sose voltál még elég!)
S megkezdtem a vigiliákat,
A könnyre könny és éj borult,
Nehéz titkok sötétje áradt
Reám, mint multba hajló mult.
Böjtölt az ajkam és a lelkem.
Kicsiny volt minden és beteg
S megnőtt magamat fölemeltem,
Mint távoli jeges hegyek.
2.
Felkönyökölök az ágyamon
S belenézek a vaksötétbe.
Olyan nehéz az éjszakám –
Régi nótákat darálok félve.
S a szívem beteg billentyűin
Viharos szelek zongoráznak.
Üget sok komor zendülés,
Mind: patkós csatlósa a halálnak.
Ó, régen megfázott a lelkem,
Paskolták halálos záporok.
Hiába minden ima már –
Én meghalok.
Utcai nótát fütyül a szél,
Felhő szalad az úszó holdra,
Valaki csókot hint felém –
S az ördög visz – egy üstön dobolva.
3.
A szívem mélyén holt dalok feküsznek
És holt mosolyok ráncaim mögött.
- Az égen zord kezektől összevontan
Hullámzanak fekete függönyök.
A hold kisírt szemének fáklyafénye
Pirosra festi sápadt arcomat –
S szívembe, míg halk árnyékok belépnek,
Fanyar halálszag végigborzogat.
Köröttem régi átkok henteregnek.
Gyászrongyként lóg a holdnak tört ívén
A felhő, melyet szél lobogtat néha
S az ördög dobol lent a föld szívén.
4.
Mintha egy sötét kútba néznék…
Az a tükör lent az én életem.
Könnyek verődnek a kút falához
S a fal beszélget én velem.
Néha éjjel ha lenéz a hold,
Valaki láncokat zörget szörnyen
S én úgy hajlok a bús tükör fölé
Magamsiratón, összetörten.
5.
Mikor az őszi éjek
Bús hajnallá fakadnak
És két öreg szememből
A könnyek hullva hullnak.
Kopasz fejfákat látok
Az éjjeli mezőkön,
S szegény szívemnek mondom:
Te meghalsz még az őszön.
6.
Lehet hogy vélem mást akart az élet
S csak én hibáztam el magam,
Kicsinyre tartva, mint egy rossz cselédet,
Kit szidni kell minduntalan.
Lehet, hogy ma, lehet, hogy mindjárt holnap
Megérzem már a sorsomat.
Beteg szívembe nagy fények karolnak
És megmutatják útamat.
S lehet, hogy akkor úgy állok az úton
Magányosan bús-egyedül,
Mint rejtett ének áll sok régi húron,
Miken senkisem hegedül.
Forrás: Renaissance 2. évf. 2. sz. 1911. jan. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése