A lehelletét még orcámon érzem:
óh, hogy lehet, hogy az a pár csodás nap
eltűnt örökre, s elveszett egészen?
Egy ős titok, mit senki meg nem ért
és túl-iszonyú kis panaszkodásnak:
Hogy ami jött, a semmiségbe tért.
És én, az Énem, s minden idegem,
mely csecsemőből fejlett ide, mért
oly ismeretlen, s miért oly idegen?
Meg, hogy már több, mint ezer éve élek,
s az őseim, kik halva, hidegen
feljárnak itt, mint en-hajam enyémek.
Mint en-koponyám, éppen úgy enyémek.
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése