Szent Margit élete a XVI. század elején tisztes régi alkotás volt már, melynek itt-ott a nyelve idegenszerűnek hangzott a másoló fülében. Gyökerei, alapjai fölnyúltak egész a XIII. századba, V. Innocentius pápa idejébe, kinek „az ő szeretett kápláni és fiai, Umbertos és Blancos”, mint kiküldött pápai nyomozók 1276 júliusában és augusztusában jártak „Nyulakszigetében, másképpen bódogasszony szigetében, hol nyugoszik Szent Margit asszonynak teste, hogy ott megtudakoznának nagy erős biztonság alatt Szent Margit asszonynak szentséges életéről, csodatételéről.” A két olasz illendő komolysággal járt el hivatalában. Tisztelendő atyák, nagyságos világi urak és közönséges jámborok egész sorát hallgatták ki, maguk elé idézték az apácákat és jegyzőkönyvbe foglalták tanúságaikat. Mindenek előtt a szórorok vallottak. Ott volt Margit, V. István menyének, mácsai Annának leánya, ki annak idején nem akart hinni unokanénje szentségében. Ámde történt, hogy egyszer a templomban, Szent Margit koporsójánál valami beteg leányt pillantott meg, kinek „ő kezei megzsugorodtanak vala”. Erre így szólt magában: „Szűz Szent Margit, ha akarod, hogy higgyem, hogy szent vagy, vigasszad meg e leányt.” És íme, a leányzó legottan meggyógyult. Eljött szóror Erzsébet is, IV. László testvérnénje, ki mint négy éves gyermek pajzánkodott szent nénjével „és az ő kezét betolta vala Szent Margit asszony hátába, hogy meglássa, ha ciliciom vagyon rajta. És megleli vala rajta az ciliciomot”. Megjelent és vallott Margit, a Csákok, jelesül Mátyus herceg édesanyja; szóror Judit, Mózes nádor leánya, ki saját fülével hallotta, hogy Olimpiadis asszony Szent Margitot szidalmazta: „hogy az földbe keresi istent, mint az disznó”, „kit ez szent szűz nagy ékességgel eltűre”. Ott voltak híven: szóror Olimpiadis asszony, huszonnegyedik évéig Bodomerei Tamás vármegye-ispán felesége, négy szóror Erzsébet, Judit, Kinga („avagy Chenge”), vármegye-ispánok leányai s még huszonkilencen, csaknem mind nagy urak, előkelő házak vére. A legtöbb hét, nyolc, kilenc, tizenkét éves korában került a szerzetbe s évtizedek óta él a kolostorban; most már virágzó asszonyok, javakorukat töltő alakok, tisztes matrónák. Akárhány éveinek számát sem tudja megmondani. Körülbelül lehet ötven esztendős… csupán az bizonyos, „hogy mi időtől fogva esze, emlékezete volt, azóta mindenkoron ez két klastromban, Beszprimet és itt az Bódogasszony klastromában lakozott.” A másik – Juditnak hívják, Ipold főispán leánya – egyedül arra emlékezik, hogy „fél esztendővel jött az szerzetben Szent Margit asszonnak előtte.” Valódi csodákról, bár hiszik, alig tudnak valamit. Szóror Lucia Szent Margit halála után hirtelen megbetegült és elállt a szava. Orvosságul zsályát tette a szájába, de nem használt semmit, s ötödnapra meg kellett áldoztatni és kenetni. Akkor eszükbe jutott a szóroroknak, hogy megmossák Szent Margit haját és a vizét a beteggel megitatják. És íme, „a beteg soror legottan szólni kezde és elméje megjőve és meggyógyula.” Ez a szóror Lucia pedig ugyanaz volt, „ki látta vala, hogy Szent Margit asszon titkon nézi vala az önön térdeit”, melyek a sok térdeléstől „megkeményedtenek vala, miképpen az agg fának héja”.
Szóror Elianának egy időben kezde igen fájni jobb kezének egyik ujja, úgy, hogy semmiképpen nem alhatik vala tőle. Elmene tehát Szent Margit asszon ágyához és valami orvosságot kért. Margit asszony pedig fogta és megszorította Eliana beteg ujját. És a szóror ujja csodaképp legott meggyógyula…
Nem az a fontos, hogy ilyen dolgokat beszélnek, hanem hogy mindnyájan kortárak, részben titkosak, beavatottak, rokonok és barátnők. Soraikban ott van szóror Katerina, ez a hetvenéves öreg, ki a hősnek deák tanítómestere volt és túlélte tanítványát; szóror Szabina, hévizi Donát úr leánya, kivel Margit összeg titkait megosztotta volt és Olimpiadis, úgyszólván dajkája, nevelője, kit haláláig anyjául, mesteréül tekintett. A pápai követek az ő tudósításaikat írták össze és a magyar kódex ezen a jegyzőkönyvön épül, rajzolja meg a középkori magyar apáca eszményét: Boldog Margit alakját; rovogatja életének áldásos és zajtalan folyását.
Az első évek, a gyermekkor küzdelem nélkül való esztendői Veszprém falai közt pörögnek le. A szín elején egy csoport gyermek áll, apró, fehér ruhás leánykák, öt, hat, hét, tíz-tizenkét esztendővel; tanulják az a-b-c-t, az Ave Máriát, szent éneket énekelnek; a nagyobbja, kettő-három egy-egy könyvben kipirulva olvas. Utána az egész sereg játékhoz lát, vidám, kisleányos kedvteléshez, míg akad köztük egy, akinek komoly, szép orcáin már most valami „malasztos megért erkölcs” oszlik el, valami nagyobb hivatásnak fénye? Árnya? – és csendesen a szentegyházba hívja őket „Üdvözlégy Máriát” mondani, gyermeteg imában lelni mulatságot. Alig öt éves, azonban már megkísérlette a cilicium-hordást. Gyönge tagjai nem bírták a kínokat, meg kellett válnia kedves övétől; de fokozatosan „keményebb” ruhákat kér s nemsokára egyes szúró, sebző foltokat fog testén viselni, hogy magát gyötörje. A kolostor, a priorissza tisztelik benne IV. Béla leányát; ő sírva panaszkodik, ha királyleánynak hívják, s nem akarja, hogy köntöse, kápája finomabb posztóból legyen, mint társaié. Engedelmességből ha elfogadja, ekkor is a konyhára siet, hogy elnyűje, megfeketítse: „Örül vala ez ennyi alázatosságnak jegyéről és az boldog szegénységről”.
Így éri el tizedik évét. Közben a Duna-szigeti klastrom elkészült: a fiatal szűzre új otthon vár, amelynek fénye, dicsősége az ő neve s két tized múlva az ő sírja, csodákkal megáldott, fölmagasztalt porladó teste lesz.
Minő élet! Künn a Duna hullámai lágyan zsongják körül a partokat, melyeken fű, fa díszlik, az enyhe, párás levegőben haragos zöld lombokra ömlik a napsugár aranya; szellők kergetőznek, madárének szól élvezetre, boldogságra hívogatva, minőt a természet ád, a föld kínál; benn, a zárda kapuján túl, tömör falak között, nyúlánk ívek alatt egy csoport asszony, akik felsőbb lények módjára élnek, idegen hazában, más paradicsomba vágyva, mely lelkökkel rokon, szívök betöltésére egyedül elegendő. Mily ellentét! Ami a közönséges embernek édes, kívánásra méltó, nekik keserű; amitől mások visszaborzadnak: lemondás, fájdalom, szenvedés: nekik a pálya öröme s édessége. A női szív elszakítja magát a családi tűzhely kötelékeitől; nehéz, holtig tartó tusára övezkedik, megöli nemének hajlamait, új ösztönök szolgálatába lép. Magok hirdetik, hogy más szemmel nézik a földet, mint felebarátjaik, csodás, világos látással, melyet az isteni kegyelem harmatától megerősült lélek vall, kiemelkedve a ködből, melyet a test, az anyag borít az ember elé; csodás ösztönnel, amelyet nem vezet félre a szív gyarlósága, de tisztává, tökéletessé tesz a malaszt, melyet az Úr áraszt reájok. Testben, test nélkül élnek; pillantásuk áthatol a jelenségek káprázatain és odatör az igaz, való fényhez, amely a változandókon túl örök változatlanságban, szépségben, jóságban munkálja műveit. Az újkor rámutathat pszichológiai elemzéseinek gazdagságára, mélységére; a középkor emberének ott van az isteni kegyelem, a gratia actualis, az „inspiratio cordis”, az „illustratio mentis” gazdagsága, mely átalakítja a világot, a szellemit és anyagit egyaránt. A föld „bolondsága” bölcsességgé válik, bölcsessége őrült ostobasággá; a fájdalom örömmé, az öröm szomorúsággá. Vannak emberke, akik óhajtják a halált, nem életuntságból, de mert nagy jónak látják; keresik a szenvedést, mivel „boldogok a szenvedők”, s a mártír az „eleven szénen” járva úgy érzi, mintha „szép rózsavirágokon járna”. Minden, ami a földön van, füst és pára, hiúság és semmiség, becset, értéket csupán a léleknek, az örök életnek tulajdonítanak és annak, mi e kettőhöz tartozik. E világnézet lehet egyoldalú, nevezhetik bárminek; azonban kétség kívül illik a középkor erő-kultuszához és az erkölcsi erő eszményét transzcendentális magasságra emeli. Az újkor eszménye egyszerűen az ember; a klastromi világé a „homo supernaturalis”, a természetfölötti ember, s Margit ennek a típusa. Földi szem örömtelennek, sivárnak látja pályáját; de csupán a durva külsőt szemléli, ami benne égi, rejtve van előtte. Ő maga kimondhatatlan édességeket érez; s társai – a nagyobb rész – nem csupán egy önmagát gyötrő alakot látnak közöttük, hanem mögötte az angyalt is, amint a jótettei, könnyei, sóhajai,önmegtagadásai nyomán fakadó violákat, liliomokat, rózsákat kosarába gyűjti, koszorúba fonja. Írják, hogy már kisleány korában szerette a hallgatást, veszteségtartást, keveset szólt, soha nem nevetett hangosan; de annál inkább „gerjedez vala isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozik vala szünetben, olyha minden közbevetés nélkül.” A reggelt, a délelőttöt mind az ebéd idejéiglen folytonos imában töltötte: Máriát tisztelte, Krisztus öt sebét áztatta könnyeivel („az eleven szent keresztfát mindenkoron ő nála tartja vala”), és az ebédlőbe lépvést is megállott, letérdelt, hogy a szenteknek képeit alázatost „imádja”. Délután kézimunkát végezett, „szent egyházhoz való mívet és szenteknek ereklyéjekhez való ékességeket”, azonban az idő akkor is hallgatásban és – különösen nagyobb ünnepek előtt – ájtatosságban tölt. Szent Kereszt napjától kezdve mindjárt étkezés után visszavonult társaitól, a karba sietett és ott állt imádságban, siralomban estebédig. Akkor összejöttek, elmondották a napi befejező zsolozsmát – komplétát – és ki-ki nyugovóra indult. Margit ott maradt helyén az ajtó bezártáig: csupán a végső pillanatban tért cellájába, leborult ágya előtt és tovább imádkozott. A csöndben hallani lehetett fájdalmas nyögését, fohászkodását, néha siralmas szavait, melyekből „nyilván megismerteték, hogy önmagának kívüle ragadtatott”. Végre megszólalt a kakas; megmozdult, lefeküdt, de nem az ágyba, egy gyékényre, amely a padozatra volt terítve. Így élt Szent Kereszt napjától húsvétig. Emellett „Judica” vasárnapjától nagyszombatig nap-nap után elolvastatta magának „Krisztusnak kénját”, a Passiót. És „annyira gyötri vala ő magát húsvét előtt az két hétben és oly igen alázza vala ő magát, mintha mindenkoron látná az Úristent az feszületnek képében”. Minél közelebb ért az ünnep, annál inkább nőttek kínszenvedéseinek titkos gyönyörei. Nagycsütörtökön, nagypénteken este már pihenésre, álomra sem gondolt: a karban állva zsoltárt olvasott; nagypéntek napján nem evett, nem ivott, nem szólt senkihez, csak sírt szakadatlan Jézus ártatlan halálán. Az Üdvözítő, az Isten volt minden gondolata; szíve, lelke folyton reá irányult. Még kedves imádkozó helye is, ahol halála után pihenni óhajt, a kar, a szent kereszt oltárának előtere; hol a időben „az sacramentom, Krisztusnak szent teste fenn függ vala”. Hozzá vágyódott, lelkesült mindenért, ami reá emlékeztette, rá vonatkozott. Örömmel, buzgósággal figyelt fráter Desiderius és mások prédikációira, „eszében fogatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének eleinek életeket és életöknek szentségét”: István királyét, Imréét, Szent Lászlóét „hogy ki Magyarországnak dicsőséges birodalmat és oltalmazást szolgáltatott. Szent Erzsébet asszonyét, ki »barátja és szerelmes nénje« volt; a szentatyák és egyéb szentek legendáit, példáit, »jelesül asszonyunk Mária példáit, csodatételeit, kihez kiváltképpen ragaszkodik vala«. Soha irodalmat tisztább lelkesedéssel, nagyobb bensőséggel nem olvastak, nem hallgattak; eszményi nagy tettek, áldozatok, önfeláldozások mélyebb hatást soha nem gyakoroltak, mint áhítatában erős lelkére. Szívében a régi nagy hősnők tüze, mindent felülmúló erélye lángolt; mint azok, kész volt szerelme tárgyáért mindenre.
Bizonyos alkalommal szent Jakab mártírhalálát, ízenkint való szétszaggatásának történetét olvasták. „És mondá az ő társának, soror Alinchának, Ajkay Péter úr leányának: Szerető atyámfia, kellemetösek-e ezek teneköd, kiket hallasz? Felele az soros: Kellemetösek, asszonyom, de mit használ énnekem, ha én ilyen nagy kínokat nem szenvedhetök, miképpen ez szent mártír szenvedött. Monda Szent Margit asszon: Vajha akarta volna az Úristen, hogy én voltam volna az időben ez világon és metéltettem volna ízenként, foltonként az én uram Jézusnak szerelmeért, úgy, hogy az én kínom sok ideig lett volna és az én kínom végeztén elvágták volna az én fejemet!” És mialatt így szólt, „igen vígan vala, mert igen kívánja vala az ő vérét kiönteni Jézusnak, az ő jegesének vére kiöntéseért”.
A halál vértanúsága óhajtás maradt számára; de megszerezte az élet vértanúságát. Az önmegalázásnak, türelemnek alig volt faja, melyet ne gyakorolt volna. Társaival, sőt a szolgálókkal együtt főzött, mosogatott, söpört a konyhán, hogy tél idején a jeges víznek nagy hidegségétől kezének bőre meghasadott; nem ismerte az asszony hiúságát; öltözete, kápája szegényes és durva volt; ha megfoltozta, nem egyszer a sárból, az útfélről keresett posztdarabkákat. Bepiszkolt, sáros ruháit sem vetette le: úgy viselte őket, úgy járt, úgy aludt bennök. Tizennyolc esztendőn keresztül gyakran szenvedett súlyos betegséget; azonban egyetlen egyszer sem fürdött, lábait bokán fölül soha meg nem mosta. Gyötörni, kínozni akarta magát még a férgekkel is, melyek „az ő ruhájában láttatnak vala fordultatni: mind fejérséges, gyenge”.
Tizenkét esztendős korától kezdve hordott kínzó övet és csupán halála előtt harmadnappal vált meg tőle. Egyik ciliciuma felerészben lószőrből, felerészben gyapjúból készült, ezt viselte közönséges időkben. Nagyobb, ünnepibb alkalmakra már gyötrelmesebbet kért a provinciálistól: tehén- és lószőrből valót; ebben járt karácson estén, nagypénteken, Boldogasszony vigiliáján, az egész Ádventben és nagyböjt idején. „Eznek felette minden hétben, csütörtöktől fogva vasárnapig mindenkoron ciliciomot visel vala. És ez ciliciomnak alula visel vala mindenkoron vasból csinált övet, kivel övezi, szorítja vala magát nagy keménységgel.”
Azonban csupán önmaga iránt erőszakos, hatalmaskodó; embertársaihoz gyöngéd volt a végletekig. Szerette a szórorokat, lelki testvéreit, a szegényeket, a betegeket. Ha az apácák közül valamelyiknek atyja, anyja vagy rokona meghalt, együtt sírt vele; ha megbetegedtek és a zsolozsmát nem mondhatták, hozzájuk ment és elmondotta előttük, helyettük. Éjjel fölkelt és hallgatózott, nem nyög-e valamelyik? És ha nyögést hallott, a beteghez sietett és megkérdezte. „Némelyiknek bort hevít vala, némelyiknek ruhát melegít vala és oda teszi vala, hol az betegnek fájdalma vala.” „És nem láttatik vala lenni királyi szűznek és gyengeséges szűznek…; de mindeneknek anyjának és dajkájának.”
Volt egy szóror, Erzsébet nevű, öreg, szánandó aggastyán. Tizennyolc éve nyomta már az ágyat s oly nehéz és undorító nyavalyában szenvedett, hogy a „húgok” egy napon mindnyájan kifáradtak és a szegény, magával tehetetlen asszonyon segíteni senki nem akart. Ekkor Margit a priorisszához lépett: adjon engedelmet, hogy ő szolgálhasson neki. És „felemelé az ágyból az szegény régi vén beteget” és fekvő helyét megtisztítván, tulajdon karján vitte vissza ágyába. Pedig akkor – három évvel halála előtt – a sok szenvedés, virrasztás, önfeláldozás megviselte, s maga is beteges, erőtlen volt már. De nénje, szent Erzsébet példája lebegett előtte, ki szintén a betegekért, a szegényekért áldozta életét. Atyjafiai: Béla király, a királyné, testvérje, István herceg meg-meglátogatták, vittek neki aranyat, ezüstöt, pénzt, aranyos bársonyt; azonban nem tartott meg magának semmit. Szegény templomoknak küldötte: ruhára, „kelőh”-re, Pesten oltárt rakatott Sz. Miklós püspöknek, világi szegényeknek osztotta ki s atyját, Béla királyt nem szűnt meg az egyház oltalmára és az özvegyek, árvák, nyomorultak védelmére kérni.
Az akkori klastromnak még két különös szokása volt: a böjt, a flagelláció. A dominikánus – a nagy betegjét kivéve – sohasem evett húst, tojásétket; a szerzetben járta az ostorozás. Margit rajongott a böjtért. A vigiliák vízzel való böjtölésben és imádságban – ezer „Pater noster”, ezer „Ave Maria”, ezer „Veni sancte” – töltek; ha beteg szóror akadt, - pedig voltak hetvenen –, étlen ült az asztalnál: részét a betegnek küldötte s maga koplalt. Még így is maradt ereje, hogy élvezhesse a „fegyelem” titkos gyönyöreit, melyeket a „disciplina” nyújtott. Életének ünnepélyes órái voltak ezek: karácson estéje, nagypéntek, a Boldogasszony nagyobb napjai. Tövises vesszővel, sündisznó bőréből készített ostorral verte és verette magát, míg testéből kiserkent, csurgott a vér. Gyermekkorában, még Veszprémben ízlelte meg a flagelláció édességét s azóta folytatta folyton. Este, a befejező zsolozsma után hívta szóror Erzsébetet, Serennay főispán leányát, majd Erzsébetet, Olimpiades grófnő leányát, hű társát, „kivel egy könyvben tanulnak vala”, hogy verje meg, aztán szóror Benedictát, Sabinát. És a szegény apácák könnyezve, sírva vágták s kimerültek, anélkül, hogy engedett volna. Isten nem is feledkezett meg hősiességéről. Egy szent ünnepnapon, mikor Sabina nőtestvérrel ostorozás céljából egy sötét szobába léptek, amint levette ruháját, a helyiség „legottan oly igen megvilágosodék, mintha nappal volt volna.” És mikor – elvégezve az ostorozást – ismét felöltözött, újra elsötétült minden.
Még egy nagy öröm volt számra ezen a földön. Az áldozás, az Út estének vétele. Már az előző délután kezdett rá készülni: forró imákkal, elvonulva, egyedül. Közben zsolozsmára hívták, megjelent; de ismét rögtön imádkozó helyére sietett. A kompléta után még egyszer, ájtatosan, fönnhangon elénekelte a „Salve reginá”-t s imádkozva várt a vecsernyére. Azt elvégezve, pihent egy keveset; azonban hajnalhasadtakor újra talpon állott, imádkozva, reszketve a miséig, amikor „jegyös”-ét szívébe fogadhatta. A pap kinek-kinek egy kendőre tette az ostyát; ő nem vette rögtön magához: nézte, nézte nagy édességes ájtatossággal, míg valamennyi társa megáldozott… Tizenötször esett ez évenkint, mint az égnek megannyi megnyílása. Egyesülhetett azzal, akit oly végtelenül, annyi áldozat árán, annyi hűséggel imádott, szeretett.
Tizenkét esztendős volt, gyönyörű leányzó, kinek szépsége a hitvány condrában is bűvölően ragyogott, mikor a cseh Ottokár, a szigeten járva, lángra lobbant érte, s atyja tizennyolc éves koráig üldözte, gyötörte a fontos házasság érdekében.
Azonban Margit állhatatos maradt isteni jegyeséhez és mikor nem használt többé semmi, „befeketéztette” magát, fölvette a fekete fátyolt, letette az esküt. Nem akart tudni, hallani a világ pompájáról, fényéről; csupán bajai, szenvedései érdekelték. Szerette Istvánt, „egy méhben feküdt atyjafiát”, s a két Árpád, az apa és fiú harca fájdalommal, siralommal töltötte szívét. Keserű lélekkel fordult az Istenhez békességért, engesztelődésért: saját gyötrelmének árán kérte irgalmát; ő, aki ártatlan volt, bánbánatot tartott, mint Judith: két szórorral, kik sündisznókat tartottak, sündisznóbőrből titkon ciliciumot készíttetett, ezzel a tüskét övvel szorította meztelen testét, s úgy sírt és imádkozott az ég haragjának elfordításáért.
Azonban a keserűségek pohara nem tölt még be. Szívének, amely égett szóror-társaiért, hűtelen „húgai”, „nénjei” bosszantását is szenvednie kellett. Békével, türelemmel, panasz nélkül, megbocsátva mindenkinek, győzedelmeskedett rajtok. Szabadulásának, megdicsőülésének órája nem volt már messze. Egy szórornak holttesténél állva így szólt mesteréhez, Olimpiades asszonyhoz: „Én szerelmes anyám, én leszek elő ez szóror után, ki meghalok”. Aztán húgaihoz fordult: „Én szerető atyámfiai, kérlek titeket, temettessetek engemet az karban az szent keresztoltára előtt”. Tizenketted napra rá kilelte a hideg; meggyónt, magához vette Krisztus testét, fölvette az utolsó kenetet, ládájának kulcsát átadta a priorisszának s két hét múlva, szombati napon este, kompléta után – 1271. február 15-én – „az ő ártatlan lelkét ajánlván az ő teremtőjének, az ő édességes jegyesének, elnyugovék az Úrban”. Szép orcáját nem érintette a halál: szebb volt, mint valaha és csodálatos fényességben ragyogott. Társai, a nép, a papság keserves sírás közt vitték örök nyugalma helyére, az oltár elé, hová kívánkozott,és koporsójából, sírjából hónapokon keresztül áradt az édes rózsaillat, áradt a csodás gyógyulások, szabadulások kegyelme. Magyarország anyaföldje gazdagabb volt egy szent tetemmel.
*
Margitot a pápaság nem avatta szentté; de azzá avatta nemzetének hite, társainak meggyőződése, amely hitt csodáiban, eszményképet szemlélte alakjában. Nem volt benne semmi, amit az apácának kerülnie kellett volna; megvolt úgyszólván minden, amit e nők bámultak és szerettek, és a kódex-irodalomban, melyet nagy részéről méltán apáca-irodalomnak mondhatunk, az a szellem él, amelynek ő volt a híve, azok a csírák fejlenek ki, amelyeket az ő legendája tartalmaz ugyanazok a fajok virágzanak, melyekről az ő életében történik említés.
(* Mutatvány Horváth Cyrill sajtó alatt lévő nagy irodalomtörténetéből.)
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 30.,31. szám, 1898. júl. 24., 31.
