A múlt század vége felé, midőn az ébredező magyar irodalmat Erdélyben is inkább csak a gazdagabbak ápolák, a közép nemességből két barátné jelent meg a tövises pályán: MOLNÁR BORBÁLA, kinek műveit sajtó után bírjuk, és ÚJFALVI KRISZTINA, ki a sajtótól inkább tartózkodott; két írónő, kiknek elseje szelíd szenvedő lélek, míg másika fájdalmait néha férfiasságba átcsapó örömlendületekkel engedé szellőztetni. De mindkettő elég gazdag, elég mívelt, elég szellemdús arra, hogy emancipált helyzetét úgy használja; hogy mind végiglen a legjobb körök becsülését bírják.
Erdély e legelső úgynevezett kék harisnyás asszonyai ha nem is hagytak magok után halhatatlan munkákat, a magyar nyelv újra születésének Erdélyen hatalmas mozgatói voltak. A jobb körökben felzaklatták a magyarul olvasás vágyát, finomíták a társalgás eldiákosodott nyelvét, s a népnek népdalokat adtak ajkára.
Újfalvi Krisztina, kiről ezennel emlékezni akarunk, 1861-ben született Küküllő-megyében, hol atyja főbíró volt. Leánygyermekeknél az életirat hasonló szokott lenni a tavasz leírásához, melynek egyike mint másika csak ártatlan virágokban gazdag. Krisztinánk is csak a kifejlett ifjúság éveiben tett lépéseket, melyeket a nép ajka, vagyis a jobb körök emlékezete máig sem feledett, s mint intő vagy példányképeket mutat fel beszélgetései közt az ifjú nemzedéknek.
Úgy látszik, ezen szenvedő ábrándosság, alaktalan világ gyűlölet, nyugpontot nem találó vágyakozás, ifjúsága egy édes érzelméből fejlett, mely csalódássá válván, egész életét annyival keserűbbé tette, mennyivel mélyebb volt nála az érzelem, s szabadságra törőbb az ész. Mint általam is ismert mellképe mutatja, egyik vala kora szépségeinek; nyúlánk termet, finom arcbőr, eleven ajak, tüzes szem egészíték ki eleven lelket mutató arckifejezését. A kellem és szellem ily összhangzó találkozása csakhamar keresetté tevé őt, s mint a szóhagyomány mondja, gr. Haller Lászlót annyira elbűvölé, hogy köztök viszony fejlődött, mely Krisztinának boldog jövőt ígért. Egész lényével csünge szerelmén, midőn egyszer csak hallja, hogy a gróf nősül, mit a tett valóban is követett… Sorsa örén felül emelte vágyait, s egész életére boldogtalanná lőn.
Ha már nem választhatott szíve szerint, férjhez mentéből legalább epigrammot kívánt csinálni. Udvarlói legeszesebbikét, de egyszersmind legrútabbikát választá ki: kezét egy jó birtokú tudományosan képzett férfinak ígéré, Máté Jánosnak, s hozzá ment 1780-ban. Mily hirtelen köttetett e szövetség, tanúsítja az, hogy legjobb barátnéja Molnár Borbála a nászra megjelenvén, Krisztinánk őt karon ragadva a társaságba azzal vezette be, hogy keresse ki férjét, a felgyűlt férfiak legidomtalanabbikát.
Mint mondják, e házasságot azon feltét alatt kötötte, hogy férje neki teljes szabadságot biztosítson s szerelmére igényt ne tartson. Falusi lakásul Maros-menti Csávást választák. Azonban a szív és érzelem csakhamar követelni kezdé adóját; érzelemviharát, mit a csalódás felkorbácsolt, a magány dalforrássá fejté, s Krisztinánkból dalköltő lett; legalább fennmaradt dalai életének e fájdalmát festik. Férjhez mente nem adá meg, mit képzelt, s írja többek közt:
Felolvadt lelkem kedvese,
Ártatlan idő, szép estve!
Csak veled nincs, hogy kilesse,
Mért van szemem könnyel festve…
Könnyek most bátran folyhattak,
Nem nyom el az eröltetés,
Ah! szabadon sohajthatok,
Nem fojtogat a tettetés.
A napnak lármái között
Elszédülve zsibbadozom,
Kötelességgel nyügözött
Terhem alatt bágyadozom.
Az erőszak jégkezekkel
Hideg törvénye alá zár,
Hol kénytelen, vad kedvekkel
Sorsom siket lánczain jár…
Férjében, mint látni, nem lelte fel az engedékeny férjek ideálját, sőt tán a gyöngédekét sem. Róla dalai sehol sem szólnak nyíltabban, de ha vádakat nem emel, dicsérő szó sincs felőle. Megénekli többször a holdas estvét, mely magányt ad, meg tavaszt, melynek nem örül ugyan, de mégis közé szövi:
Azt mégis neked hálálom,
Hogy magamat künn találom,
Nem vagyok már rab, kénytelen,
Zárva senyvedni szüntelen;
Hanem szabad társaságom
lett édes magányosságom…
Ez volt, mi e magányában vigasztalta, közel lakó s őt gyakran látogató barátnéja, kinek barátságát oly gyakran megénekelte. Többek közt:
Kevés még az eléghez, de
Oh mégis beh sokat teszen,
Ha egy igaz barát szive
Könyed spongyiája leszen…
S mily sokat adott a barátságra, igen éles vonásokban jellemzi egy tavaszhoz írt dalában, mit így végez:
Ha történnék, hogy sirhalmam
Fedezze néma nyugalom,
Hantjain nőtt füvek között
A melyeket megöntözött
Barátim könye – választ ki,
És a többit – mind szárazd ki.
Nő volt s a magány nem soká tűrhetetlenné vált előtte; nem bírt a férfi szellem hódító erejével, mely magánya fájdalmait halhatatlan koszorúkká fűzi. Barátnéja társasága már nem volt elég, zajosabb társaság után vágyott. A teleket férje nélkül rokonainál kezdé ölteni, de a ravasszal férjéhez egyelőre visszatért mintegy 1797-ben Szőkefalván írt levele beszéli:
Minekutána ott, a hol a nagy Szamos
Mindkét oldaláról termékeny partot mos,
Kedvesim ölekben eltöltém a telet
S nyugtató óráim ideje eltellett:
Mivel száraz ült be a vizes hónyomba:
Igy megjövék én is remetés honomba.
Később városokon, főleg Kolozsvártt kezdé teleit; a telelésekből csakhamar következett, hogy Kolozsvártt, hol a legtöbb társaságot élvezé, férje meggyűlölt társaságával nem kezdé felcserélni. Kolozsvártt maradt, s férjét odahagyá. E tájban írhatá e napjai bölcseletét, az ismeretes szép dallammal bíró népdalban:
Ez az élet úgy se sok,
Használják az okosok:
fergeteges néha bár,
Vesztegetni mégis kár.
Nem kell mindjárt lemondani
A világról,
Hogy sok pók mérget szivott a
Jó virágról.
Az életet használni
Könnyü módját találni;
Mert néha egy jó óra
A beteg sors doctora.
Ha tán egy rosz pillanatban
Meg is halnánk:
Kapunk mást melyben holtan is
Feltámadnánk.
E korban írt versei többnyire szeszélyesek. Kedélymenete némi pajzán színt látszik ölteni. Míveleteiben kötelesség s némi illedék által kevésbé engedi tetteit korlátoztatni: mondhatni, magát emancipálta. Amazonosan kezd öltözködni, magas kalapot visel. Férfiakkal ingerkedik, mint Korondon, hol fürdőn levén, meglát egy fán verset, mit gr. Teleki Mihály és Domokos írt; irónt ragad s ezt írja alá:
Mihály és Domokos mindketten Teleki,
Többet irtak volna, de több nem tele ki.
Levelezést folytatott férfiakkal, kikkel egymást soha nem láták, de hírben ismerék, milyen volt Csizi István őrnagy Tokajból. Sőt egy verse leírja, mit jelent meg nála már az ördög is, felkéri, hogy szaporítsa a poklot. Mindazáltal kalandoktól, melyek árnyoldalt vetnének jellemére, s hagyomány egy szót sem jegyzett fel.
Anya lévén, Klára leánya ez idők alatt felnőtt, s bekövetkezett hogy Kispál László, volt kir. táblai ülnök megkérte. Krisztinánk kicsinyelvén e kérőt, gúnyverssel felelt neki, mi az ismeretes példabeszéddel kezdődött: „egér nem fér jukába”. A vejére menendő, egy elménc fiatalemberhez fordult, ki érette a kesztyűt felvette s még hatalmasabb gúnyverssel válaszolt, melynek nagy része máig is ismeretes. Krisztina ezrét nem csak hogy meg nem neheztelt, hanem a versírót magához bevezetteté, könyvtárát neki felajánlá, s leányát a kérőnek odaígéré. Odaígérte és 1812-ben oda is adta,mit egy dalban kívánt volna megénekelni, mi azonban többi verseinél kevésbé sikerült. E dal így kezdődik:
Vad házasságomnak, és külön létemnek
Egyetlen gyümölcse s láncza életemnek!
Eltávozásoddal be üresen hagyád
Hajlékom, melyben nem talál sehol anyád.
Ez idő tájban, élte vége felé, mint beszélik, visszatért férjéhez, Csávásra; de attól egészen külön épületben lakott. Élte ötvenedik éve táján a világ színpadáról tehát lelépett, s mintegy remeteségbe vonult vissza hol gazdálkodott, verseket írt az emlékezethez, s kérelmeket ( székelyek számára) a törvényhatóságokhoz, melyek ez időben híres nevezetes kérelmek valának. Némelyek szerint a falu őt jegyzőjének válaszát.
E második magányában verseit többnyire a halállali kibékülés gondolatával végzi. Írja többek közt:
Szenvedd, szívem, szenvedd unalmidat,
Majd bevégzi a sors fájdalmidat:
Ott a hol már nem ad s el sem vehet,
s a hol senki sem sir, sem nem nevet…
Szenvedj szívem, szenvedj, kerüld szólni;
Az igazság nem tud panaszolni
Tisztelj meg majd azzal egy sirboltot:
Hogy nem tudta senki itt mi bántott.
Egy más verse „a magányosság”-hoz még hívebben visszatükrözi ez időbeni lélekállapotát, melynek első s utolsó verse így hangzik:
Most ó csendes magánosság!
Öleld meg lelkemet;
Életbarát jó reménység!
Most ne hadd szivemet.
Midőn sorsom hideg szele,
Kedvemről mindent leszele:
bennetek találom
Életem s halálom…
Majd – ha más nyugvó szemekre
Az éjjel álmat hord,
Zöldült sirom pázsitjain
Fényit az ezüst hold:
A kis filemile nyelve
Dudolja: itt van benyelve
Az, a ki, míg volt s élt,
Hosszu élettől félt.
Azonban, mitől félt, a hosszas élet nem sújtolá. Egy hirtelen betegség szállta meg s három napi iszonyú kín után, mialatt csak legjobb embereit bocsátá magához, meghalt 1818. jún. 19-én. Amily szomorító volt az élettőli búcsúzása, épp oly rémületes volt temetése. Midőn koporsóját beszegezték, hű szolgája megőrült, s vad őrjöngésében a koporsóra ugrott el, keresztül vetvén lábát, s alig tudák levenni, elzárni.
Verseit Döbrentei magával vitte, de sohasem láttak napvilágot; amelyekből töredékeket közöltem azok is csak kéziratban forognak kezeinken.
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.
