Krüzselyi Erzsébet (1875-1953): Tavaszkor

 
Mikor az égen
Mosolygón, szépen
Tavasz sugára szerteragyog:
Kelnek az édes
Ibolyás, kéjes,
Szívrészegítő hangulatok.

S míg a napfénynek
Gyujtanak, égnek
Sugárkévéi a kék egen:
Mintha kikelne
Szívünk mélyébe
Valami titkos hő érzelem.

Mely, mint egy ingó
Fakadó bimbó
Rózsás, mosolygó tavaszban él
S illatlehellő
Alkonyi szellő
Suhanó, könnyü szárnyára kél.

S átleng a tájon
Tündéri szárnyon,
Mint bűvös-bájos melódia,
Amelyet kinn, benn
Meg is kell minden
Szerelmes szívnek hallania!

S egy közös vágyba
Száll mindnek álma,
S önkénytelen bár, egyet remél:
Tavasz ne múljon
És sohse hulljon
A szerelem s a rózsalevél!

S virágözönbe,
Harmatköntösbe
Oh bár csak jönne most a halál.
Hogy sohse kéne
Szívünk mélyébe
Rózsák hullását megérni már!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.

Krüzselyi Erzsike (1875-1953): Tavaszkor

 

Mikor az égen

Mosolygón, szépen

Tavasz sugára szerteragyog:

Kelnek az édes

Ibolyás, kéjes,

Szívrészegítő hangulatok.

 

S míg a napfénynek

Gyujtanak, égnek

Sugárkévéi  a kék egen:

Mintha kikelne

Szivünk mélyébe

Valami titkos hő érzelem.

 

mely, mint egy ingó

Fakadó bimbó

Rózsás, mosolygó tavaszban él

S illatlehellő

Alkonyi szellő

Suhanó, könnyü szárnyára k él.

 

S átleng a tájon

Tündéri szárnyon,

Mint bűvös-bájos melódia,

Amelyet kinn, benn

Meg is kell minden

Szerelmes szívnek hallania!

 

S egy közös vágyba

Száll mindnek álma,

S önkénytelen bár, egest remél:

Tavasz ne múljon

És sohse hulljon

A szerelem s a rózsalevél!

 

S virágözönbe,

Harmatköntösbe

Oh bár csak jönne most a halál.

Hogy sohse kéne

Szivünk mélyébe

Rózsák hullását megérni már!

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 13. sz. Kolozsvár, 1909. júl. 15.

Krüzselyi Erzsike (1875-1953): Az esztendő

Ifjan, épen, vigan, szépen,

Nézd hogy készül, nézd hogy indúl,

Arca sima, szeme fényes:

Igy lép a mult romjain túl.

Uj ruhája, tarisznyája

Hogy tele van jó reménnyel,

Dúsan szórja és bevonja

Vele szivünk rózsás fénnyel.

Aztán végül, nézd hogy vénül:

Lába roskad, háta görnyed.

Rongy gunyája, tarisznyája

Már nem oszt csak gondot, könnyet.

Arca ráncos, szeme bágyadt

Tünve fénye, veszve lángja,

S mikor végre itt a vége:

Vénhedt testét vajh’ ki szánja?

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)

Krüzselyi Erzsébet: Kincses könnyek

Ha tőlem függne:

Nem engedném, hogy sírjatok!

A könny a lélek élet-titka,

Legyen azért az néma, ritka

Rejtett bánat-ékkövetek.

Fűzére titkolt fájdalomnak,

Kik jajosan, sokat zokognak,

Elpazarolják mind e könnyeket, -

Beissza durva földi por,

Mit szennyes láb tipor.

De aki halkan

Könnyét lelkébe visszafojtja, -

Mint rejtve-rejtett kincses-tóba, -

Csak valami törthúru-dalban

(Mely szívéből jött, vagy tanulta,)

Tör fel egy-egy kis kincses-könnycsepp,

Amely után szíve is könnyebb, -

S mely eltűnik, amíg lehullna, -

Nem érve földet sohasem:

Annak a könnye, mint a harmat,

Tiszta marad és hófehér

S napsugár-szárnyon csendesen

Ujra az égbe tér –

S lesz egykor ott majd glóriád néked!

El ne prédáld a kincses-könnyeket!

Krüzselyi Erzsébet: Vulkán fején

A hallgató csend őrzi idekint

És hó derengi homlokát szűzen.

A kráter széle nem olyan-e, mint

Alvó angyalszárny,mely békét üzen?

Pedig alant pokol-tó, lávaláng ég,

Sistergőn, hörgőn küzd az őserő,

S feszítve tépi óriás falát

A föld fejében izzó agyvelő.

De az alvó szörny minket nem riaszt:

A hó felett is fészket építünk!

Míg bennünk egy parányi fény virraszt:

A kráter-mélybe bátran néz hitünk...

Hol örök alkú vágtat tűz-lován

S zúg át, meg át a láncolt földerőn.

Így égjen-e el a pokol taván,

Vagy törjön égig, mindent szétverőn?

Krüzselyi Erzsébet (1875-1953): Hangtalan lírán. Új versek.

Krüzselyi Erzsi 1897-ben lép először a nyilvánosság elé Versei-vel. 1901-ben Ujabb versek-et ad, aztán az Örök csendben következik (1907), majd a Csendország dalai (1913) s most a Hangtalan lírán folytatja a sort. Ez az öt könyv 27 esztendő termése. Nem sok, nem is kevés. Krüzselyi Erzsi nem él vissza  közönség türelmével. Nem tartozik azok közé, akik mindegyre a világ elé szerénykednek könyveikkel, de a tartalom jórészt az előző írásokból rekrutálódik. Krüzselyi Erzsi egyetlen költeménye sem ismétlődik későbbi könyveiben. Nála az új könyv nemcsak a betűszedőnek jelent új munkát, hanem a szerzőnek is. És ezek a könyvek érdekes lélektani adatokkal szolgálnak az analizálónak. Végigkísérhetjük bennük egy szerény, kedves költői temperamentum életét a rügyfakadástól a teljes virágzásig. Látjuk az indulás nehézkességét s aztán a szárnyalás bravúroskodását. a kezdet bizony csak kezdet nála is a kezdők szokott bizonytalanságaival; szinte semmit se sejtet a jövő fényességeiből. Harmadik könyve mutatja csak az igazi költőt. Megtalálja önmagát, originálitásának igazi, ki nem meríthető forrását: saját sorsát. A negyedik kötetben eljut a Zenitre. Most megjelent könyve már nem jelent további elmélkedést. Ő már átlépte a határt, nem fogja újabb vonalakkal megjavítani rekordját; az ő értékét már le lehet mérni. Legfennebb csak a kifejezés módja válhatik acélosabbá.

Könyveinek ez az egyik érdekessége. A másik az, hogy ezek a versek kisugárzásai egy lélek benső életének, amely egészen egyéni, amilyen nincs több a magyar irodalomban. Ezek a versek csak Krüzselyi Erzsire találnak, annyira az ő egyéni sorsának a hajtásai, hogy ezeket csak ő mondhatja el, más senki. Azt, hogy „Tele van a város akácfa virággal...” leadhatja mindenki saját panaszaképpen, de a Csend zenéjét, a Csend rab énekét, a Hangtalan dalokat csak Krüzselyi Erzsi sírhatja el a világ  előtt. Ezeknek csak az ő személye ad életet, ezek csak megkövült tavirózsák, holt siralmak, ha nincs ott a Krüzselyi Erzsi arca. Mert ezek a dalok felszálló sóhajok, tört hullámok, apró felvillanások egy szomorú leány vergődéséből. tudatosan nem mondtam tragédiát, mert ez nem tragédia, bár a költő is annak nézi. Sorsa tagadhatatlanul mostoha. Krüzselyi Erzsi születése óta el van zárva a hangok világától. Ő nem tudja, mi a pacsirtazengés, az anyai szó simogató melegsége, mi a szerelmi suttogás, a melódiák lelket fogó varázsa. Ezt az egész világot elvette a sors tőle. és a színek tengeréből is alig jutott neki több egy kis bizonytalan szürkeségnél. Emiatt iskolákat sem végzett, csak úgy lassanként óriási fáradtsággal hordta össze a kincseket édesatyja – egyúttal legjobb barátja – segítségével. Igazi sisiphusi munka. S így dolgozik ő ma is örök csendben, hangtalan húrokon nagy, kíméletes, lassú tempóban, nehogy kiszáradjon szeméből az a kis fény, amit a sors még ott hagyott neki szomorú vigasztalásul. Azt a pár órát, ami neki a fényből jutott és jut, a lelke kibeszélésére fordítja.

S nekünk olyan drágák ezek a beszédek, mert látjuk belőlük egy ilyen elzárt lélek benső vegetációját. A világtól való elszigeteltsége ráutalta, hogy valahol könnyítsen a némaságán. És ő megtalálta a hangjait: egész lelki életének legközvetlenebb s egyedüli jelentkező helye: a versei. Kevés költőnk van, aki annyira a dalokba temetkeznék s annyira megjelennék a költeményeiben, mint ő. Ez a nagy szubjektivitás adja a versek különös, egyéni veretét. Mert itt nemcsak azt látjuk, hogy miképpen nő ki a kezdőből a művész, hanem segítségükkel benézhetünk a száműzöttek napsugártalan szigetére is. Krüzselyi Erzsi egyike azoknak a költőknek, akiket legjobban meg lehet ismerni költeményeikből. Mindig önmagát adja. Annyira illusztrálja költeményeivel lelki életét, hogy megszínesednek előttünk a  legrejtettebb ráncok is s mi látjuk egy ilyen szegény lélek meddő vergődését. Igen, ez csak vergődés. Mert az ő lelkének nincs története. Olyan kevés hab vetődik fel itt a folyó tükrén, hogy ez történetnek se mondható. Egyszer, valamikor elindult feléje valami kósza napsugár, de az is megállt a félúton s visszafordult. Ez minden! A többi csak gyötrődés. Pedig az élet szava megszólal benne is. El-elfogja a vágy a boldogság után; hiába az örök csend, az örök szürkeség, odabenn a tavasz levegője hullámzik, fülemilék dalolnak: milyen jó lenne, ha neki is volna egy kép a szívében, lenne egy név, amit elsuttogjon; milyen jó lenne valakire várni, valaki után sírni. Szeretne boldog lenni csak egyszer, hogy aztán legyen miről örökké álmodozni... De hát a tündérország függönyei összezárultak s az ő szemei nem találják az utat. Nem tehet egyebet: siratja önmagát. Ez az ő költészetének örökké ismétlődő motívuma. Ehhez a tárgyhoz szorítkozik még egy pár sírdomb a temetőben, hogy a mező még komorabb legyen. Ide is virágokat hullat, különösen sokat az édesatyjáéra. Ezek az ő fő tárgyai. De mennyi változatosságot tud kitalálni a fekete szín kolorizálására! Ez kétségtelenül igazi költői hivatottság bizonyítéka. Mindenütt megtalálja önmagát; lelke mindjárt odasimul a természet s az élet tényeihez: egyezőségeket vagy ellentéteket keres az ő nagy témája szerint. Lelke elmélyült mindig van hangulata, gondolata a legtöbbször szerencsés és művészi a formában is. Torlódnak az erdők, Lelki nippek, Krisztus a fák alatt, Üres helyek, Öreg udvarház megannyi gyöngyszeme az ő értékes költészetének. Az egész kötetben talán csak a Keresem a falut tartom erőtlennek a befejező versszak miatt. Ez a versszak t. i. nagyon emlékeztet a húsz éven aluliak stílusára. Így van, ha „Ámor játszi árnya” szívünk elől már „unva fut”: bevonja az ősz hervadása a májusi falut. A három háborús vers is bátran elmaradhatott volna, nem emelkednek túl az aktualitások múló értékén.

És most visszatérek még egyszer a tragédiára. Krüzselyi Erzsi vallásos szerény lélek, nem lázadozik, lehajtja fejét, de mégsem tudott úgy elhelyezkedni a Gondviselés árnyékában, mint pl. Keller Helén. Én nem tudom az ő izoláltságát tragédiának nézni. Hiszen ez a sors már annyi virágot termett neki és az irodalomnak, amennyit a földi élet múló örömei bizonyára nem érnek meg. Bizonyos, hogy Krüzselyi kedvező életkörülmények közt tizedrészét sem kapja Danaé aranyesőjének; az öt érzéken épült, hétköznapi élet nem kapta volna fel a szunnyadó költői erőket, vagy nem ilyen méretekben. Mennyit köszönhet ő s köszönhetünk mi az ő rabláncának: a csöndnek s a szürkeségnek! Villon, az első igazi francia lírikus csirkefogóvá süllyedt s csak a véletlen mentette meg az akasztófától. De ez a rettenetes sors tette költővé s Nosard kegyesen mondja róla: ez az ő költészetének váltságdíja. Krüzselyi Erzsiről is azt mondhatnók: szomorú sorsa az az adó, amit az életnek fizetett költői pályájáért. Mert az életnek mindnyájan adót kell, hogy fizessünk. Krüzselyi Erzsinek a szerencsétlensége lett a kincse. Ebben az elvonultságban a lelke megtermékenyült, megmozdult a szunnyadó költői ösztön, virágok nőttek, melódiák fakadtak: Krüzselyi Erzsi költővé csiszolódott a sors érdes kezei közt. Mennyi új meglátásnak, új hangnak lehetne megszólaltatója ez a verőfényes lemondás! Keller Helén, ez a süket-néma-vak csodagyerek optimistává tudott lenni, mert ennyi nyomorékság ellenére is kiművelődhetett s lelkébe be tudta hozni a kultúra fényét és színeit.

Vajon Krüzselyi Erzsi finomságos lelke ne érezné meg a meleget a jéghegyek alatt?... Ezt nem szemrehányásképpen mondtam. Lelkem részvétével kísérem nehéz sorsát. Ez csak vigasztalás akar lenni. Ezek csak témák – a hatodik kötet számára...

Hiszem, hogy sok olvasója lesz új könyvének.

Rass Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 8. szám 1924.