Ney Ferenc (1814-1889): Modern románcz

 
I.
Szellő hozta, szellő vitte
Szép ígéreted;
Rózsa-ajkon röpke szózat;
Lenge sziv feled.

Azt igérted, mosolyogtad:
Nőmmé lesz legott;
Jött egy éltes, - gazdag ember,
S fénnyel áldozott.

Elkap  élvezetnek árja:
Csipke, dus fogat…
Minden vágyad bimbajából
Rózsa-disz fakad.

Rózsa: gyémánt-, szinaranyból!
S meg se boldogit?
Bánkodás viharja járja
Kebled mélyeit?

És ha járja, és ha dúlja:
Méltó bűnhödet!
Hervad ajkad: de ragyog gyöngy:
S női sziv feled.

II.
Ah, mi dörren? – Azt, ki tőlem
Elszeret vala,
Eltemette kincses vára
Föstött szinfala.

S nincs-e senki már, ki téged
Felkarolni kész?
A kik asztalodnál hiztak -?
Szétveré a vész. -

Szürke mezben, esthomályban
Tántorog felém
Egy didergő nő alakja:
„Ah… könyörgeném…”

Oh nagy Isten! Ily nyomorban
Látlak-e viszont!
Egy kihalt világ könyűje,
Mit szemed kiont.

S én mit adjak? Alamizsnát?
Számoljak veled? -
Jer szivemre! Férfias sziv
Nem boszúl: - feled.

Forrás: Családi Kör- Hetilap a müvelt magyar hölgyek számára. XIX. évf. 8. sz. 1878. febr. 24.

Ney Ferenc (1814-1889): Fiamnak

Kitüntetést nyerél fiacskám,
Kitüntetést jó rajzodért;
S mi több, okmányba is beírták,
Hogy munkáld ennyit s ennyit ér.
Legszebb pedig, hogy urnak czimezének!
Ho ho, már itt nagyocskát tévedének.

Korán csaptál te már föl urnak,
De el ne bizd azért magad;
Illy czímezés jelen világban
Nem más, csupán gyarló divat.
Ki gazdagabb társánál két garassal,
Legott megtisztelik szép „nagyságos”-sal.

Kérdés, leend-e úr belőled?
S ha tán nem lennél is, se baj;
Nincs közte úr, s mégis mi hasznos
Munkája által a méhraj.
Szebb czímezést is hol találhatának,
Mint a ki hű szolgája a hazának?

Jó volt műved? S a szorgalomnak
Babéra a kitüntetés?
Jó, jó, - de hosszu annak utja,
Hogy légy valódi jó müvész.
Müvészink átka mindig a hiúság:
S mit sem halad, kit ámit elbizottság.

Azért fiam, ha már nem állsz el
Szándékodtól, maradj szilárd
A haladásban, és müvednek
Ne önhittséged szabjon árt.
Inkább vonul el árny alá szerényen,
Függjön figyelmed a közvéleményen.

S akármi nagy, dicső műveknek
Lennél szerzője valaha,
El ne feledd, hogy van fölötted
Két ur: az Isten és haza;
Egyik, ki munkaképességed adja,
Másik, kié erődnek áldozatja.

S mindig ten arczképed lehessen,
Iparkodjál, legjobb műved:
Ha ezt előbb-utóbb lefested,
Olvashasd rajt’ erényidet,
S a legszebb okmány, mit reá iratnál:
Hogy becsületes ember lől s maradtál.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 5. sz. September 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Vigasz

 
Fő fokra hág a hőség,
Eped virány, mező,
Mindütt kihalni látszik
A lankadó erő:
De íme szól a dördület,
S a zápor ád enyhületet,
Ha szenvedélyek lángja
Emészti kebledet,
S legfőbb fokán elölni
Készül erényedet:
Lelkedben zeng a dördület,
S üdülni érzed szívedet.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Csermely és tócsa

 
Hogy tövéből jő a csermely,
Olly vidám a csörgeteg;
Kavicsokkal játszadozva,
Lejtegetve hempelyeg.

Tiszta mint a bányakristály:
Fenekén száz hal-csilár,
Fölszinén a nap sugára
Mint futó gyémánt-vilár.

És utas jő, s letelepszik
A csermelyke oldalán;
S a vizecske meg-megloccsan
Égő, szomja ajakán.

Ah  mi édes, ah mi hűvös,
Millyen enyhe, kellemes!
Mintha megifjítni birna
Olly üditő, ízletes.
*
És tovább tovább szalad le
A csermely s lapályra jut;
Menne, menne, - de lehetlen…
Buslakodva szerte fut.

S lesz belőle renyhe tócsa,
Undok békák lakhelye,
Mindenféle ronda féreg
S vérnadályok menhelye.

Más utas jő, és pihenni
A meder partjára dől, -
Elnyomatva, elcsigázva
Fáradalma terhitől.

Szájához merít kezével…
De mi peshedt, keserű!
Kész betegség, undorító,
Bűzös, dögleletszerű.
*
De a tócsa egyre árad,
S túlhaladja a lapályt, -
Addig addig fúrta, ásta,
A míg lefolyást talált.

S ujlag csörgedez vidáman
Kavicson, porondon át, -
Megy repesve örömében,
Hogy talált tisztább hazát.

S ujra jött egy fáradt vándor,
S megízlelte hűs vizét, -
Ah de tüstént észrevette
Rajt’ a távol tó ízét.

Bármiképen szűrögette
A kavics e habokat:
Teljesen már vissza nem tért
A legelső jó zamat.
**
Igy a munkálsság s erénynek
Ifju, szűz, vidám folyása
Tiszta, ízes és üdítő,
Mint a bércz kristályforrása.

De ha egyszer tespedezni
Engedéd, - mint tó vizében
Menhelyet talál a bűnnek
Ronda férge bűz-medrében.

S bárha újra megindítod
Lelki jobb erőid árját:
Már hiába, - nem leled föl
Első bájforrásod párját.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 2. sz. Julius 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Tündérhegyen

 

Nyárelő 21-kén, 1855.

Tündérhegy, oh milly báj rejlik nevedben!
S bájló is vagy te, nem neved csupán.
Tetődön a beteg test felüdülhet -
S vidúl a lélek tündérek honán.

Tündérek? Ah! Mikép kisértenétek
Ti engem e századnak derekán?!
A babonák s mesék bűfátyolával
Borongtok-e az észnek csillagán?

Nem, oh nem. S mégis tündérek lebegnek,
Ha itt vagyok, lelkemnek tükörén.
Tündéri fényben áll a föld köröttem,
Tündérek úsznak mult idők ölén.

Virány diszelg sok számos völgy öblében,
Verőfény lebbeng hegy-hullámokon;
 A nyaralók, elszórva, játszadoznak
A napsugárral árnyas halmokon.

S ez mind az ifju gazdag nemzedéknek,
Ipar s müveltség szellős alkata,
A kényelem s bűbájos élvezetnek,
E kortündérek híves csarnoka.

Szemem tovább repül a messzeségbe,
Előttem és köröttem egy világ -:
Köröttem erdős bérczek koszorúja, 
Előttem a végetlen rónaság.

Tekintsek bárhová, távol a közelben
Letűnt időknek szárnyal szelleme,
Mohos köveknek barnult omladéékin
Fölépül a jelennek kelleme.

Ott pezsg a város ifju disz- s erőben,
Ott áll a vár  szentelt emlékivel;
Ott a folyam zajló hullámzatával,
Ott a vasut szikrázó gépivel.

S a vár fölött Mátyásnak leng hatalma
A fény a dicsőség emlékoszlopán, -
És ott borong a félhold bús uralma
Honszerelemnek csonkult templomán.

És ott a RÁKOS, a királyi róna,
Nemzettanácsok zajgó gyülhelye,
De most a csöndes kényelem fiának,
Vadászok és halászok kéjhelye.

És ott a Gellért, a sebes Dunának
Évezredektől őszült őrköve,
Hol vértanunknak szentelt homlokára
Pogányi düh babért s dicskört szőve.

S elmém Csepel-sziget felé merengve
A honszerzési korba visszaszáll,
Szemem mindütt – beirva sors kezével
Egy-egy arany- vagy gyászlapot talál.

S ott túl keletre Fót tünik szemembe,
Mellyet dicsőit a költő dala,
S dicsőit most buzgóság szellemével
A fényes egyház pompás alkata.

Közelb, összébb vonulnak pillantásim;
Átellenemben áll Árpád-orom,
S a Szép Juhászné  lombos bérczgerincze,
Mellynek övén a Pálos-zárda-rom.

És jobbról itt Hunyadnak büszke orma, -
Tündérhegyemmel egy-testvéri pár, -
A hős vezér s honmentő emlékéül –,
Azért esik rá első napsugár.

Mögöttem a szép Jánoshegy magaslik.
Egész vidéken legfönségesb pont,
A mellyről, hogyha tiszta lég sugárzik,
Belátni félországot és Pozsonyt.

S itt ép alattam, mintha fáklya volna,
Ugy ég a napban, a nagy sziklaszál -
A Vajda-bércz; - a költő gondolatja,
Melly itt szülemlett, most is égbe száll.

Nyugotról délre hosszu láncz huzódik -
A Svábhegy, ős nevén Isten hegye, -
Egy régi lánczszem honregék körében -
Az ős pogányhit áldozathelye.

És ott a tölgy, emlékzetes Viharfa,
Mellynek villám sujtotta derekát,
Midőn a költő rajta ült dalolva –,
De ő azért folytatta „Dalhonát”.

És hányan jártak itt karöltögetve
Velem, kik már most elhanvadtanak!
S hol ennyi emlék, ennyi szellem környez,
Nem leng-e ott ezer tündéralak? -

Hát még ha betekintek én szivembe,
S az érzelem bennem föllelkesül…
Én napjaimnak bánat-, örömében
Jelen s mult ihletetten szentesül.

Nem vitt-e első sétám is e pontra,
Midőn oltártól nőmet elhozám?
S ma felgyógyulva nem volt-e először
Itt, hogy hálámmal égnek áldozám?

És most e perczben nincs-e itt köröttem
Egy lelkesült, örvendező család,
Nőm s gyermekim, kik mind mind úgy örülnek,
Hogy ujra hallom a rigó szavát.

O mennyi tündér! Természet varázsa,
S a lelkesitő hős történelem, -
Ipar, vidámság andalitó bája -
Nemzet, családkör és saját szívem!

Ugy áll e hegytető a napderüben
Körülrajongva mint nyilt tánczterem,
Aranyszemű acsák, arany pillangók -
Megannyi tünde eszme s érzelem.

O mennyi báj, o mennyi szende kellem;
Az ég fölöttem olly fellegtelen, -
Olly kéj-igézet s ájtatos merengés
Uralg itt rajtam a tündérhegyen.

Igen! Keressétek ti bár mesékben
A Tündérhegy nevét, jó feleim -:
Én a valóság könyvében találom,
Ormán enyelgnek szép tündéreim!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Miskolc

A város ég, dulong a vész;
A jajszó szó árnyra kél;
Nem hangzik el pusztába, nem -
A hon szerelme él!

A romboló tűz szerte csap;
Hatalma elterül,
Százezrek bánatos szemén
részvét könyűje ül.

A láng megkapja a szivet,
A keblek mélyiben,
És áldozatra lelkesül,
Erénye kéjiben.

Gyuladjatok föl szent tüzek,
Miként a város ég:
Ott sujt a sors haragja, itt
Irgalmat oszt, az ég.

Lobogj föl  honfi szive, légy
Vész lánginál is hőbb:
Ott dúl a tűz, e láng minél
Nagyobb, annál dicsőbb.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.