„Himfy” és a Lilla-dalok

    A 18. század végén költészetünket azon lázas vajúdásban találjuk, mely minden újjászületés korát jellemzi. A nyelvújítás nagy munkája, Kazinczy merész reformja hatalmas hullámokat korbácsolnak föl, az irodalom művelői pártokra oszolva, tusakodnak egymással. A költészetnek századokon keresztül pangó állapota meghonosítja azon fölfogást, mely szerint a költő egyszersmind hazafi és működése által szent kötelességet, áldozatot teljesít. Ezen balhit elnémít minden keményebb kritikát, melynek híján költőink nem lehetnek tisztában hivatásukkal, hibáikat nem javítják. Innen ered, hogy hosszú ideig igazi nagyságot nem találhatni köztük.
    Ily körülmények között lép fel két hivatott, tényleg Isten kegyelméből való költő: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Munkálkodása szebb, üdvösebb jövőre nyújt kilátást. Mindketten határozott, önálló egyéniségek; egymástól teljesen függetlenül, egyik a másik hatásán kívül esvén. Megpróbálkoztak a költészet mindhárom ágával, de tehetségük és természetük a líra terére utalták őket.
    Kisfaludy Sándor és Csokonai! Körülményeik s azon pályafutás, melyet a sors jelölt eléjük, élesen elszigetelte őket egymástól. Kisfaludy a nemes osztály gyermeke, melyet csodált, bálványozott és magasztalt Regéiben; Csokonai ellenben közönséges polgári család sarjadéka. Kisfaludy a férfiszépség mintaképe, a nők kedveltje, kinek dalait elragadtatva kapkodta a közönség, Csokonai szegény, aszkóros literátus, ki hasztalan küszködött pártfogó Maecenások után. Kisfaludy boldog családi életet élt, méltánylásban részesült, késő aggkort ért el; Csokonai  mint csalódott szerelmes, mindenkitől elfeledve, élte világában dőlt ki.
    És mégis, énükből fakadó lírájuk rokon természetek gyanánt állítja őket egymás mellé; így a büszke Balaton-melléki földesúr egyenlő lesz a nyomorgó debreceni fiúval. A szerelem és költészet nem ismer rang- és társadalmi különbséget.
    Szilárd, tiszta jellemük az érzelmek terén is kifejezést talál. A középkor következetes troubadourjaihoz hasonlóan Kisfaludy és Csokonai szíve is csak egyért ég. Az előbbi megszereti Szegedy Rózát; a szép zalai nemesleány is vonzalmat mutat iránta, de az ifjú könnyelmű kicsapongásai mihamar meghidegítik. A költő francia fogságban eped, de nem más után: így nincs igazuk azoknak, kik azt erősítik, hogy Kisfaludy Rózában csak a gazdag parthiet látta: hazatért és a duzzogó  hölgyet kiengeszteli. Férj és felesé lesz belőlük.
    Csokonai egy komáromi kereskedő leányáért, Vajda Juliannáért lángol. Viszonyuk nem tart sokáig, mert a gyakorlatias apának nem tetszik a vagyontalan széptevő s gyermekét pénzesebb emberhez erőszakolja. Júlia nehezen enged, de sebten elfeledi a költőt, ki sebét mindvégig keblében hordozza.
    Ennyi a történeti valóság. Szerelmét öntötte mindkét költő dalokba. Így keletkeztek a Himfy-dalok, mégpedig elsősorban a „Kesergő szerelem”, melyről Toldy azt mondja, hogy „soha, sem elébb, sem utóbb nem okozott Magyarországban semmi oly szenzációt, mint ez”. Futótűz gyanánt hatottak az édes-bús énekek. A gyűjtemény az epedők valóságos bibliája lesz. Szavalgatják, könnyeket ontanak fölötte, nótába foglalják. Mindenki a bánatos Himfy kilétére kíváncsi. – A „nagy ismeretlen” nem sokáig hagyja fölcsigázottan az érdeklődést, amennyiben közreadja a „Boldog szerelem” ciklust.
    „Himfy szerelmei”-nek közvetlen hatása alatt jeleníti meg Lilla dalait Csokonai. A költő érezte nehéz helyzetet e gyors népszerűségre kapott versekkel szemben, amint előbeszédében megvallja: „Vakmerőségnek látszik a »Himfy szerelmei« után Erató lantját valakinek megzendíteni merni mostanában.” Mindazáltal a nemzet bizonyos rétegei Csokonait sem hagyták méltánylás nélkül. A kor két legnagyobb lírai költője közt önkéntelenül fölmerült a párhuzamvonás kérdése. Ebbe a vallási elfogultság is belejátszott, minthogy a katolikusok Kisfaludy, a reformátusok Csokonai elsőbbségét vitatták.
    Nehéz volna költővel tisztába jönni azon hatások ismeret nélkül,melyek alatt dolgozott. Kisfaludy korának gyermek volt és e kornak irodalma egy sajátságos áramlatot ismert úrnak maga fölött. A század beteges érzülete azon tájt a világfájdalmasságban lépett napvilágra. Érzelgősség, szentimentális olvadozás járt ezzel karöltve. Rousseau „Új Héloise” ének csábos befolyása alatt élt az egész európai költészet. Ugyanő hozta divatba a kórságig menő, rajontó természetimádást, mely Goethe Werther-ével érte el tetőpontját.
    Rousseau volt Kisfaludy eszményképe, másrészt pedig a nagy olasz szonettista, Petrarca bilincselte le. A természeti bájakban bővelkedő Provence, hol mintegy édes érzést lehel a lég, hol a szonett bölcsejét ringatták, ihlette őt éneklésre. De ne gondoljuk, hogy merőben idegen minták vonzották. Ez ellen maga is élénken tiltakozik: „Ha Gyöngyösi, Zrinyi, Orczy, Faludy, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Berzsenyi és főképpen nyelvünk Adelungja, a még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid előttem magyarul nem írnak vala, hát, ha három Petrarca laknék is keblemben, Himfy mégsem születhetett volna.”
    Csokonai műveltségen egy szikrát sem tágított Kisfaludynak. Szintoly alaposan ismerte az olasz irodalmat, fordított is az édeskés Melatasióbol, de természetéből és abból, hogy  Rousseaau nem gyakorolt oly maradandó hatást költészetére. Ehelyett Bürger, a szintoly mostoha sorsú német költő ragadja meg figyelmét s lép vele oly viszonyba, mint Kisfaludy Petrarcával. Képeket, fordulatokat kölcsönöz tőle, sőt egy költeményét „Lilla búcsúzálogjai” címen átveszi dalai közé.
    Mi a „Kesergő” és „Boldog szerelem” tartalma? Himfy idegen fldön emészti magát, viszonzatlan érzelmet táplálva Liza, rideg ideálja iránt. Az egész természetnek panaszolja búbánatát. Végtére üt a szabadulás órája. Hazatér és azt találja, hogy Liza mást szeret. Ezzel végződik az első rész.
    A második már a boldogság diadalát zengi. Lizát mérges nyelvek fordították el tőle, de meggyőződött a rágalmak igaztalan voltáról és kezét nyújtotta neki.
    A Himfy dalokban határozott egység észlelhető. E dalok a költő hangulata és pillanatnyi szeszélye szerint összefüggéstelenül jöttek létre és mégis a tárgy, az érzés, a versmérték azonossága egységessé teszi őket, úgy, hogy valóságos költői regénnyé tömörülnek. Ezen jelleget a Lilla-daloknál nem lehet fölfedezni. A fejlődési folytonosságot ugyan megtalálhatni bennük, de a logikai kapocs hiánya szervessé nem fűzheti őket. Szétszórt költemények gyűjteménye az egész. „Nem is voltak ezek az én verseim soha oly céllal íródva, hogy belőlük egy és összefüggő kis poétai román kerüljön”, jegyzi meg rájuk Csokonai.
    A Himfy és Lilla-dalok még egy sajátságot tüntetnek föl. A Lilla-dalok egy érzelem nyiladozását, kifejlését és keserű végét adják; „Himfy egy eljátszott szívviszony postludiuma, mely később kéjesen megújhodik. Az érzelmi fokozat megfordított és ellentétes bennük. Kisfaludy reménytelen érzelmét zengi az elsőben, de mégis üdvvel és boldogsággal végzi. Csokonai viszonya ellenkezőleg, kezdetben örvendetes, azután orvosolhatatlan bánatot hoz fejére. Éppen ebből következik, hogy Csokonai dalaiban több az igazság és azért a valóság erejénél fogva jobban megragadnak a Himfy-énekeknél. A »Boldog szerelem« ugyan merőben igaz hagnokat zendít meg, de a »Kesergő szerelem«-hez nagyrészt képzelődés szolgáltatott alapot, úgy, hogy a második rész nagyjában ennek palinódiáját képezi. »Az érzeményeitől elragadtatott szívnek szavai és a felhevült fiatal elmének tündéries álmodozásai nyilatkoznak itt, erősíthetjük Kisfaludy saját szavaival.
    Az ellentétesség dacára párhuzamba állíthatjuk a két ciklust. A „Kesergő szerelem”-nek megfelel a Lilla-dalok szomorú része, sőt még a derültből is számos részlet, amennyiben Csokonai , jóllehet bírta Lilla szívét örökké kétség és remény közt hánykódott, boldog volt és mégis szenvedett. Nála tehát nincs meg az uralkodó érzelemnek ama szimmetriája, mi Kisfaludyt jellemzi.
    A „Kesergő szerelem” előhangjában a költ végigfut gyönyörű ifjúságán. Akkor még nem gyötörték a gondok,

Szabadon és kedvem-telve
Éltem egykor napjaim,
Vigan lejtve s énekelve
Üzém kicsiny bajaim.

Ugyanígy szól Csokonai „Első szerelemérzés”-ében:

Ifjuságom reggelében
szívem bút nem szenvedett,
Mig a tündérek kertjében
Lepkemódra repkedett.

Érzelmei azonban működni kezdtek s ő érezte az érzelem kínjait „Mint a zsarvas, kit megére a vadász mord fegyvere” menekül előle, de hiába. Liza kegyetlen s ő sajgó kebellel ment a harcba, majd a fogságba. – Csokonai is szenved, de ez neki eleintén,m ivel remény kecsegteti,

Mézzel elegy keserüség,
Kínnal teljes gyönyörüség.

A táj szépségei nem hogy megenyhítenék, de még növelik fájdalmait. A természet hervadása az ő bánatát juttatja eszébe; ha olajfák alatt jár s arra gondol, hogy hajdanában egy olajág békét szerzett, tépődve kiált föl, hogy neki még egy olajerdő sem adhatja vissza lelki nyugalmát.
    E tekintetben a debreceni költő is megegyezik vele. Mindketten Rousseaunak „Rétournous a la nature” elvét igyekeznek megvalósítani. Gondolataikat, belső világuk rendüléseit a természet kiemelkedő mozzanataihoz fűzik, vagy abból bonyolítják le. Különösen Kisfaludynál válik ez szinte modorossággá. Csokonait is hasonló térre húzták hajlamai. Ennek ő már előbb is tanúságát adta, átültetvén Kleist „Tavasz”-át, e természetfestő költeményt, végtelen részletezésével, széles epikai csörgedezésével. Természetszeretete nyilvánulmeg „Az esztendő négy szakaszáról” szóló takaros szonettében. – Áradozva írja le, hogy Lillának alakján tavasz virul, az ő szíve nyár tüzes hevében ég. De csakhamar ősz borúja ereszkedik arcára, mert Lilla szívébe fagyos tél szállott.
    Nézzük, e részben mily rokonvonásokra akadunk náluk. Mindkettejük érzelme mély, égető és ellenállhatatlanul tör ki:

Nevét szerte irogatom
a bükk- s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanitgatom
az echókat nevére.

Vallja meg Kisfaludy. Csokonai is hasonló húrokat penget.

Kiáltozom fünek-fának
Kedves nevét itt Lillának.

Megegyez még a szakadatlan kesergésnek költői képbe való öltöztetése. Csokonai a „Tanúul hívott liget”-ben ékesszólóan festegeti könnyhullatását:

Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könyhullatásai.

Himfy röviden, de hatásosan fejezi ki:

A pataknak siralmimmal
Bővitem most vizeit.

A kínzó féltékenység szintén egyaránt jajdul föl náluk. A Himfy-dalok íróját láz lepi meg, ha arra gondol, hogy

Szép szemei ott ragyognak,
Talán hajh! Egy más boldognak.

Lilla dicsőítője meg keserű lemondással sóhajtja:

Ő pedig ül más ölébe
S nem is jutok tán eszébe.

Ama kétszáz dalban, mely a kesergő szerelmet örökíti meg, az érzelmek minden hullámzását oly aprólékos lélektani hűséggel tárja elénk a költő, mely Csokonainál példátlan. Az egész dalfüzéren búsongó hangulat vonul keresztül, mely sohasem csap szertelenkedő  panaszokba. Szinte elégiai középszeren tartott érzelmek szólnak felénk. – Csokonai Kisfaludyt fölülmúlja abban a tekintetben, hogy a szenvedély magasan szárnyaló nyelvét jobban meg tudja szólaltatni. Hol találunk „Himfy szerelmei”-ben olyan helyet, mint az „Utolsó szerencsétlenség”, a csalódott imádat ezen önmagát tépdeső dala? Kisfaludy csak akkor emelkedik a pátosz magaslatára, midőn a „Kesergő szerelem” befejezésében, küzdéseinek céltalanságát látva, kitör:

Eredj lélek, halj meg óh sziv!
Te utolsó cseppedig hiv!
Vad kedvéhez tedd ezt még:
Vajha feledted volna rég!

Pedig ezen hellyel éles ellentétben áll azon részlet, midőn a reménnyel menti ki, hogy „ennen keze nem kergette ki lekélt fogházából.”    
    Csokonai lelkébe sokkal mélyebben hatott a fájdalom tőre. A halálgondolatok őt is kerülgetik, de ő egy remek dalában elodázza a „sima szájjal kecsegtető2 reménységet:

Hagyj el, óh Reménység,
Hagy el engemet!
Mert ez a Reménység
Ugyis eltemet.

és vérző szívvel bár, de eltökélten kimondja:

Kedv! Remények! Lillák!
Isten veletek!

Nem is hangzik lantjáról többé dal csalfa Lillájához. Csak midőn költeményét rendezi, a „gróf Erdődyné ő nagyságához” írt bevezető ajánlatban zendül föl előtte fájón a múltak emléke:

Itt, hol elölni próbáltam
Lilla emlékezetét,
Minden zúgban föltaláltam
Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
Nincs szebb teremtés Lillánál
S nálam boldogtalanabb.

De férfiasan magába fojtja a bút és a komikai eposz felé fordul .Mily különbség közte és Kisfaludy közt, ki csak, miután a boldog szerelem valamennyi gyönyörűségét elénekelte, csap fel a romantikus várak lelkes magasztalójának!
    A „Boldog szerelem” Kisfaludy költői lényének legeredetibb terméket, melyhez a színeket nem vette, nem is vehette Petrarcától. Mindazonáltal egészében kevésbé sikerült az első résznél. Bukkannak föl ugyan örökszép, az üdv mámoros érzetétől ujjongó dalocskák, mint: 

A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának,
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürün által szállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tüz lángolt;

azonban a tárgy egyformasága miatt monoton, közbe-közbe széles reflexiók, életbölcseleti fejtegetések tolulnak. Leírja terjengős részletezéssel életét, idilli örömeit gazdálkodását, nemesi telkét, vadászatait, sőt még olvasmányainak is szentel egy éneket s földicsér nem kevesebb, mint 13 költőt.
    A selejtességnek Csokonainál nyomát sem találjuk. Boldog, nyugodt érzelme neki sohasem volt oly értelemben, mint Kisfaludynak, hisz még gyönyörébe is emésztő kételyek elegyednek.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyiló rózsa ajakán,
De hátha még halált csepegtet
Szivemre, hogyha meg nem szán!

Ennek folytán nem esik az egyhangúság végletébe s a fölvett motívum kikerekítése nem enged neki időt kitérésekre, elcsapongásokra. Lilla dalaiban minden sor lényeges, ezekre nem idézhette volna rá Kazinczy a csípős szentenciát „Tűzbe felét!”
    A „Boldog szerelem”  hangulatában észrevehető változás történik. Kisfaludy Rousseau tanait most már csak a természetkedvelés keretében vallja „(Óh természet mily becsesek kellemeid s áldásid!”) egyebekben bizonyos horáciusi epikureizmus lengi át dalait. A mulandóság, a természet haldoklása most már nem sebhedt szívére emlékezteti, hanem az élvezetek szapora fölhasználását sugallja neki:

Éljünk szivünk- s lelkünkkel
Mert mi is így megyünk el

    Akár csak a „dum loquimur fugeritinfida aetas: carpe diem!” elvét hallanók.
    Csokonai sorsa változtatával a töprengő rousseaui szellem karjába veti magát. Mint Kisfaludy – ki a „Kesergő szerelem”-ben unalomig elismétli a hasonlatot maga és Saint Preus a „Nouvelle Héloise” hőse között – ő is kifakad a sors ellen, világgyűlölő akar lenni, félre szándékszik vonulni az emberek elől („A tihanyi visszhanghoz”):

E szigetnek egy szögében,
Mint egy Rousseau Ermenouvillében,
Ember és polgár leszek.

Két oly terjedelmes lírai gyűjteményben, mint a „Himfy szerelmei” és a Lilla-dalok és a Lilla-dalok, lehetetlen, hogy egyes-egyedül a szerelem érzete foglaljon helyet. Szükségképpen a kor mozgató eszméinek is meg kellett bennük jelenniök. Kisfaludy a „Kesergő szerelem” harmadik énekében elégikus vágyódást ereszt meg a békéért, a „Boldog szerelem”-ben pedig, mint nemes hazafi tűnik elénk:

Egy istenem egy a hazám,
Érzi szívem s ezt vallja szám!

Csokonai szintén, bár nem ír lírai regényt, talál arra alkalmat, hogy érzelmes költeményei közé egy lelkes dalt csúsztasson be a „Békekötésre”, melyben a lendületes bordalköltő is némileg megnyilatkozik.
    Nem nyernénk teljes képet szerzőinkről, ha előadásukról és verselésükről meg nem emlékeznénk, annyival is inkább, mert külső és belső forma olyannyira együvé olvadnak, mint a test meg lélek s mer az előbbi is gyakran tükre az egyéniségnek. – Ők e tekintetben is korszakot alkotnak. Egyikük sem csatlakozott Kazinczy irányához; azok voltak, hogy a kiesztergályozott nyelvet józan módra tovább fejlesszék.
    Kisfaludy kiválóbb nyelvművész Csokonainál. Kifejezései simán, mintegy önmaguktól folydogálnak. Lágy, olvadozó, de el tudja találni az érdes hangfestést is: „Mars vad dühe bont, dönt, dől, vág”. Ellenben Csokonai sokszor küzd a nyelvvel, póriasságok rikítanak nála, melyeket a kényes ízlésű Kölcsey annyira megró. A magyarossággal sem áll erős lábon, minthogy idegen szavakat, mint: koncert, pauza, truccol, dupláztat, kantus, bőven hinteget, mit Kisfaludy csak akkor vesz igénybe, ha mitológiai, vagy idegen unatkozási hasonlatokat használ.
    Előadásuk a szépség magas fokán van. Amennyiben a természethez kötik eszméiket, dalaik csak úgy hemzsegnek a pazar képektől. Kisfaludy nem egy hasonlata vált közkeletűvé. Ő gazdagabb és csillogóbb Csokonainál, de sokszor ismételi önmagát, mi társánál sohasem esik meg.
    Himfy egyik dalából a hasonlat sokszor átnyúlik a másikba, mi a szerkezetet nem kissé lazítja. A 19. énekben huszonhét strófán át festegeti Lizának külső és belső bájait, - holott Petrarca ezt elvégzi egy rövidke szonettben. Ezen árnyoldalától Csokonai sem ment. „Versengő érzékenység”-ében terjengős mesterkéltséggel írja le őt érzékének sóvárgását Lilla után.
    Kisfaludy verseit bájos köntösbe bújtatta. Az enyhe délszaki táj madárdala és suttogó szellője közt született a Himfy-versszak, melynél dallamosabb forma előtte nem létezett. Tizenkét sorból alakul, ezen rímképlet szerint: ababededeeff; olyképpen, hogy a nyolc első sor páratlanjai 8, párosai 7 szótagot foglalnak magukban, az utolsó előtti kettő 8, az utolsó pár ismét 7 tagot foglal magában. Az egésznek trocheusi lejtése van.
    A Himfy-strófa Petrarca melodikus szonettjeinek hatása alatt keletkezett. És valóban, szerkezete takaros, logikailag kapcsolt és epigrammjai fordulatossággal bír. Vegyük szemügyre a „Kesergő szerelem” 27. dalát. Előzménnyel kezdődik:

Ott, a hol én nevelkedtem
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt

A tétel ilyetén fölállítása után egy hasonlattal következméynt von le:

Vigan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált,

Most következik a fordulat, mely az értelem felfüggesztésében nyilvánul.

Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak!

Ennek alapján csattanós rövidséggel, tanulság alakjában adja meg a kielégítést:

Halandó;
A jó hamar mulandó!

E szép versalaknak van azonban egy javíthatatlan hátránya: az egyhangúság. Azonkívül valóságos Prokrustes-ágy, mely soropóba szorítja a költői ihletet. „Az elme ráunatkozik az egyforma tensióra, ráunatkozik arra, hogy a strophának tagsoraiból a rithmusnak fordulásából előre tudja, mikor lesz kénytelen a poéta érezni megszünni”, mondja rá találóan Csokonai, ki a verselésben túlszárnyalja Kisfaludyt. Ő a mértékes-rímes verselést tökélyre juttatta. Úgy rövid, mint hosszú verssorokban csodálatos könnyedséggel mozgolódik. Versei közül nem egy dallá lesz az olvasó ajkán. A „Reményhez” írt dalnak élénkek lüktető ritmusa akár Vörösmartynak dicséretére válhatnék.

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mi csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak;
Mégis megcsalál.

Mindezekben megismerkedtünk a magyar renaissance két legjelesebb szerelmi lantosával. Mindkét költő mélységes és igaz érzelmeket zeng, mindkét dalkoszorú tisztán visszatükrözteti a kor jellemét. Kisfaludynál több az ábránd, Csokonai a való szilárdabb alapján áll. „Himfy szerelmei”-ben több a kellem, a Lilla-dalokban az erő; azok inkább szórakoztatnak, ezen jobban megilletnek. Kisfaludy a nyelv bájainak szerencsésebb tolmácsolója, Csokonai a verselés avatottabb mestere.
    Hogy Kisfaludy annyi babér részese lehetett s hogy Csokonai oly boldogtalanul pusztult el: az a sors szeszélyének beláthatatlan játéka. Az utókor ítélőszéke előtt egyenlőképpen állanak. Amely nemzet berkében két ily csalogány zengedezett, az nem eshetett csüggedésbe költészete jövendője fölött.

Kemény Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 49-51. szám, 1896. dec.

dr. Major Károly: Csokonai és Petőfi

 

     

Közös vonása lírájoknak a legközvetlenebb alanyiság és őszinteség is. Költészetüknek maguk a központjai. Soraikból leolvassuk sorsuknak nemcsak jelentősebb forduló pontjait, hanem kedély-szívviláguk minden mozzanatát. E megkötetlen őszinteségnek sajátos vonása, hogy önérzettel szólnak költői értékökről, mintegy vatesei jövő nagyságuknak, hogy vallást tesznek magukról, költészetök irányáról (Cs. Az én poezisom term. P. A természet vadvirága). Csokonai viszi be líránkba az egyéniség jogát, melyet Petőfi érvényesít oly mértékben, mint a világirodalomban Byron. Az egyéniség kifolyása nálok az a kíméletlen, gyakran túl erős hang is, mellyel kritikusaik bántásait visszaverik. (Cs. A Músához. Kifakadás. P. A természet vadvirága stb.)
    Dalaik gyöngéd alaphangjai szélesebb hullámzásukban a hazaszeretet, szabadság, emberiség ódai hevületébe szállnak fel. Csokonai egy pár sikerült bordala (Bacchushoz. Miért ne innánk? A békekötésre.) előhangja annak az eszmei mámornak, a gondolat kábulatának, mely Vörösmarty dythirambjaiban emelkedik legmerészebb szárnyalásra, s mely Petőfit is hasonló dalok szerzésére bátorítja. Hazafias lírája, bár az érzés melegségének nincs híjával, nélkülözé azt a heves lüktetést, mely a „Romlásnak indult hajdan erős magyar” soraiban forr. „Magyar, hajnal hasad!” c. ódája lankadt és bágyadtan terjengős a „Szózat” reményt és kétséget egybeolvasztó himnuszához; s a „Rajta, ősi magyar!” hangja csak langy fuvallat a „Talpra magyar!” milliókat felverő riadójához. De Csokonai az absolutismus, a reakció idején Tyrtaeuskodik Pozsonyban, ahova sorsa 47 évvel utóbb elvezeti Petőfit is, s ahol fél század múlva vívja ki nemzetünk a legszentebb jogokat. Csokonai a nemzet tengődés, a vészes béke napjaiban mereng el a múlt nagyság képein s lesz félénk hirdetője a világszabadság igéinek, melynek evangyeliumát nagy idők viharaiban a forradalmi Petőfi fogalmazza meg a legmerészebben. Ami Csokonai költészetében még csak zsongás, a demokratizmusnak Petőfi ad határozott és teljes hangot. Ő már forradalmi idők izgalmai között lesz politikai költővé, mint Andre Chenier, Beranger, s a külföld demokrata költői általában, a harcok véres mezein Tyrtaeussá.
    Velök született s az idők lelkétől táplált demokratismusuk vezeti mindkettőjüket a költészet eredeti forrásához, a népköltészethez. A származáson kívül, mely úgy tetszik, első feltétel, hogy e költészet természetessége és üde naivsága iránt fogékonysággal bírjon a költő, az ez időben ismertté lett Herder-féle népies irány és környezetének hatása tette Csokonait népies költővé. A debreceniek, Földi és Fazekas; majd Dugonics, de talán mindeniknél inkább P. Horváth Ádám, kinek parasztdalai ébresztettek benne kedvet népköltési tanulmányokra, s költészetébe a népies elemnek felvételére. Korának viszonyai, tanulmánya előzményei és idő előtt bekövetkezett halála akadályozták, hogy benne és általa a népiesség teljes kifejlésre nem juthatott. A diákosság, idegen költők, kiknek hatását magában egészen felolvasztani nem tudta, megtanították, hogy a népiest felfogásban hangban, színben, érzés és gondolkozás tekintetében eredeti természetességgel és hamisítatlan tisztasággal szólaltassa meg. A munka befejezése és diadalra emelése Petőfi genialitásának volt fenntartva. És mégis, van Csokonai alkotásai közt nem egy, melyet az igazi népies múzsa sugallt. Életképek (Csikóbőrös  kulacs. Szegény Zsuzsi a táborozáskor, drámáiban alkotott genrei)  e fajt először hozzák be költészetünkbe. E nyomok után indulnak később életkép festőink. A Csokonai életképek méltán helyet foglalhatnak a Petőfiéi mellett. Néhány csinos dalában pedig (Rózsabimbóhoz. Az eleven Músához. Megkövetés. Megkérlelés stb.) mintha csak Petőfi mély érzése és könnyed dallamossága csendülne fel.
    Egy költő nagyságának ismérve mindig az, hogy tett-e hatást kortársaira, vagy az után következőkre. Ha Csokonait az irodalmi fejlés szerves összefüggésének ezen szempontjától vizsgáljuk: legott világos előttünk, hogy nem áll elszigetelten. A népies költészet megindítója akire és kihez egyenes folyamatban visszavezethető az utóbbi fejlődés hatása kinyomozható mindenek felett éppen Petőfire és Aranyra. Hiszen e két legnagyobb népies költőnknek első és állandóan kedvelt olvasmánya ne más, mint Csokonai, Petőfi és Arany hozzá járnak népiességet tanulni. És bizonyára abban a jellemző körülményben, hogy az akkor még kevésbé ismert Petőfi a debreceni temető egyik sírjának vaspiramisnál egykor hosszan elmereng, nem szeszélyes különcködést, de a utód nemes kegyeletét kell felismernünk a mester iránt, akinek megkezdett művét éppen az a néma meghatottsággal távozó ifjú viszi a tökéletes befejezéshez.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.

Bárdosi Németh János (1902-1981): Mennyei kísértet (Játék Csokonairól egy felvonásban)

 

SZÍN:

Csokonai anyjának debreceni háza, kis szoba, két kis ablakkal. Régies bútorok, a falakon cserepek, sarokban kis asztal, iratokkal. Csokonai egy heverőn pihen. Ne ágyat mutasson a kép, ne a haldokló költőt, a beteget, aki lázas és keserű: betegséggel, némasággal, szerelemmel sújtottan.

IDŐ:
A költő halála előtti év: 1804 ősze.

SZEREPLŐK:

Csokonai Vitéz Mihály
A költő anyja
Lilla
Gáspár diák
Több lelkes diák, akik sűrűn látogatják a beteg költőt és élesztgetik benne a poétai lángot.
„Mennyei kísértet” c. versemet a „Békétlen szerelem” daljátékának szántam, itt befejező szám: zenével, lemezről játszva.

*

(A játék kezdetén, a költő anyja és Lilla kivételével mind a színen vannak.)
CSOKONAI: (epésen) Minden hűségemben megcsalatkoztam. Magam maradtam.
TÖBB DIÁK: Mi is itt vagyunk Csokonai uram.
CSOKONAI: Lélekben állok egy faként. Az egész pusztaságban egyedül. De tépetten, most már öszvetörve.
GÁSPÁR DIÁK: Ország népe nézi majd kegyelmedet, miként írta: a XX-ik század.
CSOKONAI: (keserűen) Hagyd el, oh, öcsém. Az csak poétás reménykedés. Szól az ember írás közben sokat. Aztán csak az egereket látja, a szegénység rongyait. Anyám, a szent asszony tart testi hitemben is.
A KÖLTŐ ANYJA: (mosolyogva belép) Eljöttetek lelkeim, no lám, fiacskám, ez a te sereged. Szavadat ők viszik tovább.
GÁSPÁR DIÁK: A mi klasszisunk a Tempefőit tanulja, instálom.
CSOKONAI (hitetlenkedve) A Tempefőit?
A KÖLTŐ ANYJA: Lám, lám, te meg lógatod az üstöködet. (megsimogatja a lelkes fiúkat) Izzasztó teát hoztam, fiam.
CSOKONAI: Anyám-asszony a napot is belém lopná, mikor amúgy is évek. Inkább hóra feküdnék (lázas sóvárgással), olyan hóba,melyek a Bakonyban fedték bé, mikor hazaindultam Debrecenbe. (sóhajtva) Kegyetlen idők. Most mégis az hűtene. Nagy-nagy hófuvatok.
A KÖLTŐ ANYJA: Hol égsz fiam?
CSOKONAI: Itt, itt a homlokomon (mutatja). És a mellemen ül az egész világ (azt is mutatja, mázsás mozdulatokkal)
A KÖLTŐ ANYJA: Csak ezt ne hallanám, kegyetlen fiú. Oh jaj! Miért is hagytad itt a hazai tájat (csókolva). Nem volt-e szebb ez az ákácos itt az udvaron? Misikém, aztán a lelked pusztája, ahol olyan szívesen csavarogtál. Ott is rímek madara szállott rád a leszálló egekbül. Te mondtad, hogy úgy hiszed, valaki szólít, írjad Misi, s írod a hiacintokról való szép éneket. Én fiam (sírdogál), Misikém, te ország mosolyogtatója. Te csodagyermek, te kis komolykodó, te kis vénecske, mit tudsz (megcsipkedi a sovány arcát) nevetni se?
CSOKONAI: Anyám-asszony, édes szülém! (kint nagy zajjal, kolompszóval a csorda vonul végig az utcán, borjúbőgés, ostorpattogás) Látni  szeretném a csordát, a kondát, mindet. Az Árpádiász roppant képeit… (mozdul, de többen lefogják)
A KÖLTŐ ANYJA: Ne lódulj, gyermekem, most még erőtlen vagy.
CSOKONAI: (elszántan) Többé sose lesz bot a kezemben, nem űzöm a megfoghatatlant? Istenkísértő álmaim vannak. Szép piros felhők szárnyán repülök, lent (elrévedve), lent a tenger táncol, amelyet sohase láttam. Pedig iszonyatosan vonz engemet a víz. A nagy víz. Egyszer egy föstményen láttam a tengert, óriás volt, s én felkiálték, de jó, hogy kép csak, mert belévetném magamat. (elfödi arcát, zokog)
A KÖLTŐ ANYJA: Vigasztalódj. A délibáb vizét meg az ánglusok nem láthatják, hiába utaznak nagy hajókon, te többet látsz ebben. (boldog inspirálással) Misikém, gyerekkorodban piros óceánnak mondtad a szép tüneményt. Ne tűnődj haszontalanságokon (parancsolón). Idd ki a herbateát, nem olyan forró már. Aztán mesélj a fiúknak, ne nyögdécselj, mint a beteg cigány. (el akar menni, de kötényét fogva fiához lép) A kollégium azt a régi határozatot megsemmisíti. (rákacsint a fiúkra) Nem vagy többé számkivetett és megbélyegzett. (sírósan) Aztán azt is üzenték…
CSOKONAI: (lázasan) Ki, anyám? Nagy Gábor, Nagy Sámuel, vagy éppen Budai Ezsaiás uram?
A KÖLTŐ ANYJA: (gyorsan) Az üzenet a fontosabb, fiam. Professzor leszel. (sír)
    CSOKONAI: (ő is sír) Professzor, istenem! Literatúra! Hiszen akkor Rédey uram is, meg a többiek, jobban támogatják gyűjteményes kiadásomat. (haragosan) Meg aztán, jobban válaszolnak írásaimra. Százszám szétküldött postára nemcsak egy tér vissza: az is holt reménnyel. Literatúránk élni fog, s én is közhasznúra munkálkodhatom. (Csokonai anyja könnyes szemmel, észrevétlenül kisuhan a szobából. Csokonai lázasan tovább fantáziál) A Lillát szeretném először kiadni. Őt… (messze tekint) (alkonypiros napsugár esik az ablakra)
GÁSPÁR DIÁK: A Vajda Júliáról szóló verseket (kis szünettel), professzor uram?
CSOKONAI: (lelkesülten) Azt. (csibészesen mosolyog) Hát egy kis ferdítés van a dologban.
TÖBB DIÁK: Hogyan?
CSOKONAI: (egészen felfrissül) Nem minden poétás darab az övé. Vajda Júlia előtt is volt egy Júlia. Asszony volt. Földi János barátom felesége. (nevet) A versben Rozát írtam, de Juliska volt a szentem: Veszprémi Juliska.
GÁSPÁR DIÁK: (kedves csibészkedéssel) Nagy kópé kegyelmed. Róla való a Földi rózsa?
CSOKONAI: Az ő kertjének termése: (suttogva)

„Nyílj ki nyájasan mosolygó
Rózsa bimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki a hajnalban bolygó
Gyenge szellő csókja vár.”

(huncut kajánkodással) Tudjátok-e pupákok, hogy a vers sok szakaszos, aztán az ötödikben kimondom a csinos valóságot:

„Nem, nem, egy leány se nyissa
Büszke fűzőjét te rád,
Földi Doktor szép Julissa
Néked újabb kertet ád.”

Ebből a versemből csak hat strófát hagytam meg. A komáromi lány nevére adtam, cselvetésül. Mert akkor már ismértem a komáromi lányt, aki éngem nemcsak vegyileg (mert a szerelemben ilyesmi is vagyon), de egész lényével magához láncolt.
GÁSPÁR DIÁK: Milyen volt, professzor uram?
CSOKONAI: (szép mongol szeme messze mereng) Szép kísértő. Néha azt hiszem, feledem, akkor újra kísért, mint egy mennyei látomány. (Ránéz Gábor diákra) Ott, ott a tékám  a nagy függöny mögött. (már alkonyodik)
TÖBBEN: Milyen volt?
CSOKONAI: (izgatott lesz) Ezt a sort többen is kimondják utána. Hasonlóan beteg és neurózusos emberek. Akik az álombélit féltik az igazitól. Lesz egy beteg költő, aki csak egyszer szól a szépséghez és halálos mérget szív a szóból magába. (halkan, tagolva) Milyen volt… szőkesége… (lázasan) Igen, ez messze van, és lesznek többek, akik színpadra viszik őt aki itt kísért engem, s hiába űzöm el a saját nyomorúságommal (mutatja csontos testét), zeng, mint az ítélet, és foglya leszek. Vagyok. (izgatott hangon) Add csak öcsém azt a nagy tékát, onnan az égig-érő polcról.
GÁSPÁR DIÁK: (megdöbbenve) Nincs itt olyan polc, professzor uram.
CSOKONAI: (haragosan) Nem látod-é, te szamár. Amíg én itt a tüdőmet köpködöm ki, koldusan, anyám kenyerén, könyveket írnak majd öszve rólam, testi és lelki nyomoromról. Mi olyan ország vagyunk, hogy szépen gondozzuk a temetőket (nevet). A koszorúk árán, amit a hajdúsági temetőbe hord fejfámra a késő maradék. Most tovább építhetném ezt a kalyibát és hatholdas liliomos kertet ültethetnék köréje (kacag). Még a versaillesi kertből szökőkutat is eszkábálhatna rá a tudós lakatos céh, hogy kék, zöld, ibolya, meg arany színében nevethessen a szemem. Hékások, be ostobák vagytok, látni, hogy nem én tanítom a literatúrát. (még hangosabban kacag) még ez a silány toll is (felvesz egy lúdtollat)… ereklye lesz. (a fiúk dermedten nézik, egészen közel húzódnak hozzá) 
GÁSPÁR DIÁK: Most is az, mert vele írta kegyelmed a legszebb remek verseket.
CSOKONAI: (nevetve) Csupa e-vel zengted szerelmetes egy ecsém. Azt is tudom, verselő fiaimat megróják majd ezért a jámbor kritikusok, pedig én is így írtam egyik versemben:

"Kedv, remények, Lillák,
Isten véletek…”

(most már élénkebb lesz a levegő, a fiúk észreveszik a változást. Nem volna Csokonai: Csokonai, ha bukfencet nem vetne a hangulat.) 
GÁSPÁR DIÁK: (tasakját keresve) Miska bátyám, egy üveg Sesta-bort hoztam az 1800-as termésből. Igyunk kegyelmed professzorságára és poétaságára (poharakat kapkodnak elő, töltenek, cseng a pohár, isznak)
    CSOKONAI: (feláll, a muzsika beindul, a költő hallgat az utolsó taktusokig):

„Egy pár szép mosolygó ajak
Mindig szép, s édes ugyan,
de ha jő borban feredni
Kezd, isteni
Szín, s szaga akkor van.”

(merengve néz maga elé, aztán tagolva szól) Ezt a poharat arra a poétára köszöntöm, aki majd száz év múlva énekel és száz asszonynál többet megérez a jövendőből. Még azt  is megérzi a versemben, hogy milyen szagú bort iszom most ezen a toron.
GÁSPÁR DIÁK: (csodálkozva) Egy szekulum múlva is érzi?
CSOKONAI: (gúnyosan kacag) Száz év múlva is, bikfic. Musa vetat mori: nekünk száz év annyi, mint néked egy gatyaváltás. (gúnyosan kacag, iszik) (Csokonai anyja jön be, pillanatra, lámpát gyújt, kimegy, a kék homályban némán ülnek a zene hangjai hullnak, mint a végzet és a szomorúság. Csokonai feláll, az ablakhoz támolyog, halk zene…) Ott jön. Megint látom. Nyugtalanító. Ha csak megpillantom, a vesém körül fájások szaggatnak, a szavam elakad. Öszveszorít valami és reszketek.
TÖBBEN: (kinéznek a szűk, alföldi ablakon)
GÁSPÁR DIÁK: Mi nem látunk kísértetet. Alkonyodik. Akár Ázsia is lehetne ez, poéta uram. Denevérek hujjogatnak. S messze a pocsétákról a békák brekegése zsong.
CSOKONAI: Zsong? Te fafülű. A hangnak ezer változata van és ezer lelke. A béka csak brekeg, lelketlenül. A nád zsong, de még a víz is zsong, hallottad volna a Balatont, este, csöndben, Tihany fokánál.
GÁSPÁR DIÁK: Ott írta kegyelmed a „Tihanyi echóhoz” szép poémáját. (halkan mondja a vers első strófáját)

„Oh Tihanynak riadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közül,
Ím kit a sors eddig annyit hánya
Partod ellenében ül.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magános árva szív.”

CSOKONAI: (leinti Gáspár diákot) Nádzsuppos házak oszlopos tornácok, az évszázados jobbágy-szegénység mindenütt. De az apátság temploma: fejedelmi. S alatta a Balaton, az én könnyeim tengere. (a bortól fűtve, fojtottan beszél) Mikor véle lelkesültem, éltem, de mikor elhagyott: a verseim éltek fájdalmamban. Mit a sebzett állat állék, a törzséhez támaszkodva, néztem a futó felhőket, a kék víz felett. Aztán futni szerettem volna, fákat tépni ki tövestül. „Rám jajdult a Balaton” – írtam. Ez a versem hordozza a legtöbb könnyest, azért szeretem különösebben:

„Már kezdett bennem gyengülni
És számon lebegett már
Az élet, mint a repülni
Készülő ijedt madár.”

GÁSPÁR DIÁK: (lelkesen) Tovább poéta uram… (a jelenet ne legyen érzelgős. Csokonaihoz illő: komoly és szép. A zene lebegjen, vigye a szavakat)

CSOKONAI: „S azt olvastam minden fánál
Azzal csörgött minden hab,
Nincs szebb teremtés Lillánál
S nálam boldogtalanabb!
„.. egy vén tölgynek aljában
láttam a sápadt időt
Sereg szú pezsgett markában
Ah, meg sírva kértem őt.”
„Hogy törölje ki belőlem
Lillát és a bánatot,
de ő elfutott előlem
könnyezett és hallgatott.”

(fáradtan) Ilyen volt. S odahagyva Komáromot, Csurgót, Kaposvárt, odúmban: Debrecenben sincs nyugovásom. Nem tudom, ébren vagyok-é, vagy álmodok: beszél hozzám és én is beszélek hozzá. Véle vagyok asszonyi küszködésben. (kis csönd) Néha érdeklődő arccal kérdez munkám felől. Néha nem. Ilyenkor átkozódom. Milyen végzet ez, milyen férfiatlan, ölő bolondság. Számkivetem hetekre szívemből, s ekkor megérzi és jön, kísért. A szent, a silány.
GÁSPÁR DIÁK: (halkan)

„Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tyrann törvénynek
S szokásoknak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.”

CSOKONAI: (sugárzó arccal) Jön, látom, a mennyei kísértet. (nem melodráma a játék menetek, víziós álom, erősödő zenével) 
(Lilla lép be, fehér ruhában, sápadt, de meleg alak)
(a színen csak őket látni)
 LILLA: (mosolyog) Poétám, oly rég hallottam kegyelmedet. Egy álló hete nem hívott, féltem, hogy beteg.
CSOKONAI: (hevesen) Nem, nem vagyok beteg. Csak belesüppedtem…
LILLA: … fejedelmi gőgjébe. Kegyelmed gonoszkodik, tudja, hogy múzsája kötényt visel. Most is nagy farakomány jött Bécsből, István mellett kellett lenni, mert a szemét is kilopják az embernek a gazok.
CSOKONAI: Lévai uram harácsol, te meg a cselédje vagy.
LILLA: (kedvesen) Mihály, bolondos poétám. Csak egy szó és én mérföldeket repülök. (megpaskolja arcát, megcsókolja homlokát) Emlékszik kegyelmed, mikor Bédiné asszonyom ámbitusán megcsókolt. (incselkedve) A csók árulkodó portéka. Kegyelmed gyengéd ember. (kis szünet) Volt. Azóta tudom, hogy nem az. Olyan, mint a fergeteg. Felforgat mindent. (kacag) Engem is Mihály. Sohasem hittem volna, hogy így beleront az életembe.
CSOKONAI: (komolyan) Te vagy nekem a rontás, Júlia. (ő is kacag) De szép rontás vagy angyalom. Addig csak nyomorult csavargó voltam, urak lakája, mulattató.
LILLA: Ne ezt keseregje. Csillagra-mutató ember kegyelmed. Sorsába nem szólhatnak bele ezek a kukacok. Ezek a fontoskodók és ostobák. Se az urak, sem a nem-urak. Senki,soha, érti?
CSOKONAI: (komolyan) Értem, Júlia. Mi minden lehettem volna véled. Kegyetlen öszvejátszása a sorsnak: kiadók, Komárom, te is Júlia.
LILLA: (ő is komolyan) Tudom, Mihály. De két ízben is hívtam mennyei boldogságomul. Emlékszik? S nem sietett. Kegyelmed egy nagy gyermek, ki nem tudja megérteni, mikor van az ebéd ideje. A gyermek játszik a nappal, madarakkal, délibábbal. Olyan vizeken hajózik, melyeknek nincsen kikötője. Nem látja meg a lehetőségeket. Professzor lehetett volna, de lekésett minden szekeret. Gyalogutas lett. Az országúton csárda is van (szomorú nevetéssel), szép csárdásné is van, s kegyelmed nagyon mézesszavú. (fájóan) Csak hozzám nem beszélt azon a nyelven soha.
CSOKONAI (határozottan) Hozzád a betűk millióiba írtam bé azokat. De néked nem is a szép beszéd kellett. (gúnyosan) Lévai István jámbor dadogó, de háza van, vagyona, faúsztatója, váltóképes, nemes ember, így hát odaadtad neki az irigy szádat, derekadat, éngem csak lázítottál, te örök hitető. Véred furcsa keverék, szfinx vagy, titok vagy, vagy nem is vagy az. (letörve) De én mit is adhattam volna? Mit adhat egy poéta? Álmokat, szépséget. Elég ez az üdvösségre? Nem szebb a való A megfogható? Oh jaj, az a dicsőség is, melyet álmodok, csaló. Fikció. Helota ország, rongyos poéta. (Júlia hosszan melegen megcsókolja)
LILLA: Még a poézisről nem is mesélt az én poétám. Mi van a versezettel, melyet Árpádról ír?
CSOKONAI: (letörten) Nem írom meg Júlia.
LILLA: (csodálkozva) Nem?
CSOKONAI: Messze vagy tőlem, mint az ég, mint a csillagok. (Júlia hozzásimul, de ő gyengéden eltolja magától) Nem írok többet. Nem írom meg az Árpádiászt sem. (magához, magának mondva) Már él az a fiúcska egyik uradalmi kasznárházban, bukfenceket vet a homokba. Él és figyeli a világot. A kert végében a nagykalapú lapu: Árpád vezér sátra neki, s a kis leányban, aki véle játszadozik: a szívfájdító szerelem mérge vagyon.
LILLA: Elkalandozik poéta uram.
CSOKONAI: Amit mondtam, két évtized se és valóság lesz. Perczel Etelka, (ő is dunántúli és kegyetlen) már készíti számára a kosarat.
LILLA: (nevetve) S nem lesz esküvő?
CSOKONAI: Nem. A múzsák mindig és mind ilyenek. Hozzámennek a faúsztatóhoz, szeretői lesznek gazdag bankároknak és húsz, harminc év után is nyafogó gyermek lesz érte a költő, a színésznő pedig, a „szőke szépség”, eh, ifjúság is van itt Júlia.
LILLA: (szomorúan) Mit szóljak erre?
CSOKONAI: Semmit. A Júliák Júliája újra asszony lesz a legcsodálatosabb poéta után, aki nemcsak ebben a hazában, de megfoghatatlan távolokban is valaha a port taposta. Egy század óta keres népe, hol, merre pihen, de ő nem pihen, mert a temetők se a nyugalom nyoszolyái Ott is tovább sajog a szív, fáj a fájdalom, fekete a fekete és bánat a bánat, Júlia.
LILLA: (hirtelen mozdulattal) Megyek poétám, én jóságosom Nékem nincs szavam, csak szívem. De a szív néma.
CSOKONAI: Ne mondd ki némaságodat.
LILLA: Az én is ha hallgat, legtöbbet beszél. (Csokonai felé tárja karját)
CSOKONAI: (sóhajtva) Mégis van remény. S ilyen kevés. Szóba fogható csak. De hát mi más a poétaság, mint a szó szobrásza lenni (elmélázva). Ilyen verset is ír rólam valaki. Még nem beszélnek róla se, majd ha kakukkfű nő a sírján, ha kiássák rebbenő rímeit. Ismerem őt is. Most szürke verébnek gondolják, pedig ritka madár. Énekét hallottam egyszer, innék véle egy pohár misebort.
LILLA: Csöng a távol. Mennem kell, Mihály. Disznóölés lesz nálunk, készülnöm kell hozzá. (megcsókolja a költőt, ellebeg)
CSOKONAI: (kacagva néz utána) Eridj és forralj vizet, asszony. (tapsol) Fiúk, XX-ik század, tegyük föl azt a lemezt, amely az én ostoba látásomról szól, hadd sírjak és hadd kacagjak.
(a muzsika lassan felhangzik, a költő anyja újra bejön, lámpát gyűjt. A kék homályban némán ülnek, lemezről szól az ének és zene. Zeng az örökkévalóság dala:)
LEMEZ: Mennyei kísértet:

 Foglyod vagyok, hiába már,
zenghet a végítélet,
nem feledlek soha Lillám,
szívem véglet tiéd lett:
akármit is szeretnék,
te vagy a legszebb emlék,
mint egy mennyei kísértet,
lebegsz az életem felett.

Ha hajnalodik, te nevetsz
a kelő napsugárban,
felejthetetlen nefelejcs,
amit szemedben láttam.
Az kísért nappal-éjjel,
lángoló szenvedéllyel,
a csillagokban is te vagy,
kísértő mennyei alak.

Elmúlhat minden: bú, öröm,
de szent, hogy maradandó,
e képet össze nem töröm,
örök, mint bércen a hó,
képedet mindig látom,
mint egy tündöklő álom,
bennem vagy, kísértesz, sodorsz,
te vagy a végzet és a sors.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei – CSOKONAI (1773-1805)

    A SZERELEM eleitől fogva sóvár epekedés, ki nem elégített vágyak és keserű csalódás forrása volt Csokonainak. A szerencse istenasszonya minden külső benyomás iránt fogékony kedéllyel, mélyen érező szívvel ajándékozta meg; de másrészről végzetéül rendelte, hogy kedélye az élet örökös hányódásai között megnyugovásra ne találjon és szíve csak kínjait s ne egyúttal kéjét is érezze a szerelemnek.
    Csokonai igen korán, már az ifjúság első tavaszában, áldozott ennek az érzelemnek. Szeretett a fiatal szív egész lángolásával és hevével, de a szerelem igazi édességét soha nem élvezhette. Átka volt, hogy az örökös lángolásban úgy emésztődjék el, mint a bibliai csipkebokor. Első szerelmét Laurához írt ömlengő dalai jelezik. .A kollégium sivár falai között titkon írta e költeményeket a titkos kedveshez, kinek csakis nevét őrizte meg – a lant. Nagyon hihető, hogy Laura csakis költői eszmény, mint Chloeja és Dorisa, kiket szintén megénekelt.
    A régibb költők nem egyszer hódoltak ily eszményeknek. Az udvarlás nem került áldozatba s a költ még arról is biztosítva volt, hogy hódolatának tárgya nem lesz hűtelen.
    A Laura név azonban nem sokáig szerepel verseiben. Számos dalában előbb Rózává, majd 1797 után Lillává változik át. Róza képét mégis jobban megőrizte a Lauráénál. Ez lett eszményképévé a „Csókok” című szentimentális idillnek és hősévé a kor ferdeségeit sok helyütt élesen ostorozó szatírának: „Tempefői”-nek.
    Okom van hinni, hogy Róza nem csupán puszta név. A költő több helyen némi bensőséggel emlékezik meg róla; majd keble csöndességét kéri vissza nyugalmának megrablójától, majd ismét kedvesének bizalmatlanságát csitítgatja naiv sorok kíséretében. Midőn távoznia kell Debrecenből, e méla sejtést adja a betegeskedő lányka ajkára: „Ah, bár mindenek zöldellenek, de e hív,  beteg szív zord telet vár… Nem lellek föl többé angyalom már.” A szende gyermek sejtelme megvalósult. Csokonai barangolásai közben kapta a leverő hírt, hogy védőszelleme, „sorvadó ügyének még ez egy ébresztője” is elszállt a földről, hogy ő annál keserűbben érezze a mindennapi élet terheit, csalódásait s annál ábrándosabban sóhajtozhasson elhervadt virágszála után. Visszavonul az emberektől, barátainak kérő,feddő szavai eredmény nélkül hangzanak el s gondolatai örökké csak az imént behantolt sír körül repdesnek:

Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai,
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyugosznak áldott hamvai!…

    Az elhunyt kedves neve után „rózsát választ címerévé”, de bármennyire átengedje is magát a képzelődés által folyvást táplált fájdalomnak, szíve, melynek úgy látszik rendeltetése, hogy újra és örökké szeressen, ismét föllángol, midőn Rév-Komáromban, a Bédi-ház egy estélyén, Lillájával megismerkedik.
    Új viszonya nem a képzelődés dolga többé, hanem gyorsan támadó, erős érzelem, mely kezdettől fogva feszült izgatottságban tartja idegeit. A költő újra szeret, hogy rövid idő múlva annál jobban csalódjék. Róza nevét már csak ritkán emlegeti; az új kedves egy-két pillantása elég arra, hogy képzelt sebeiből kigyógyuljon.
    A viszony gyorsan fejlődött. Lillát látni, szerelemre gyúlni, s őt megdalolni – egy volt a költőnek. Mint mondám, a Bédi-házban ismerkedett meg imádatának újabb tárgyával. Fábián Juliánna, a ház asszonya, maga is költőnő, egyike volt ama kor szép szellemeinek. Levelezésben állt a kor kiváló íróival s a város értelmiségének színét, javát örömest látta maga körül. Estélyeit azonban főleg ifjú lányok és fiatal emberek látogatták, kik fesztelen társalgásba s vidám tréfákba ölték a napnak unalmát. Csokonai, bár örömest rejtőzött az emberek elől, olykor szintén fölkereste e kedvest kört. Egy ilyen alkalommal – nyári este volt – új alakot pillantott meg beléptekor. Egy karcsú, „derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interesszáló ábrázatú szőke, gyönge rózsaszájú, tűzszemű lánykát” s szívének minden húrja megrezzent a tüneményszerű lény látására.
    A leány egy helybeni kereskedőnek: Vajda Péternek (vagy Sándornak?) a gyermeke: Juliánna volt. Ez a „tűzszemű leányka”, ki Lilla név alatt vált halhatatlanná Csokonai költeményeiben, volt hivatva arra, hogy a költőt keresett fájdalmából fölrázza, de egyúttal újabb töprengések s lassan emésztő fájdalmak okozójává is legyen. Csokonai feszes, bátortalan volt a bemutatásnál, mint valami iskolás gyermek; de társalgás közben csakhamar visszanyerte elméjének rugékonyságát s ami már régóta nem történt nála: megeresztette vidámságának madárdalát.
    A világtól eddig csaknem egészen elzárt ifjúnak most volt először lehetséges is, szabad is szeretnie. A debreceni kálvinista deák Csokonai idejében még nemigen áldozhatott a gyöngédebb érzelmeknek. Az iskola szigorú törvényei gátolták abban. A kollégium lakszobái és egy szeminárium cellái közt nagyon kevés volt a különbség akkortájban. De Csokonai különben sem volt olyan ifjú, hogy már egyszerű megjelenésével hódított volna. A kortárak leírása szerint éppenséggel nem felelt meg a férfi ideáljának: himlőhelyes arcán csakis tüzes, villogó szemei keltettek érdeklődést s árulták el a szellemet. Bizonyára Lillát sem igénytelen külseje nyerte meg. A fiatal leány megkedvelte elmés társalgását s mindenek felett hízelgett büszkeségének, hogy oly férfiú teszi lábai elé hódolatát, kit a ház úrnője nem bír eléggé magasztalni; ki egy év előtt Pozsonyban a „Diaeta Magyar Musá”-t szerkesztette s kinek nevét rövid idő múlva az egész haza büszkén emlegeti. Fiatal szíve csakhamar szikrát kapott, fölbátorította félénk udvarlóját s elégülten, sőt büszkélkedve olvasá a hozzá intézett hízelgő dalocskákat.
    A költő nem mert vallomást tenni élőszóval. Érzelmének tolmácsai a majd epekedő, majd áradozó szerelmi dalok voltak. Midőn azonban nemsokára Pestre utazik, hogy műveinek kiadót szerezzen, talán éppen az „elválás reggelén”, már leplezetlen vallomásokat tesz az emléksorokban:

Távollétembe’
Képedet szivembe
Szent bélyegül viselem.
Ne légy, szép érzékeny,
Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem!

    E költői ömlengést prózai vallomás követi. Első levelében, minden előbbi szenvedését feledve boldogságtól duzzadó kebellel írja: „Íme kiöntöttem elődbe szívemet és minden vágyódásomat, még egyszer mondom, hogy szeretlek s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold, rázd és ítéld meg, közöld velem azt a végső elhatározásodat, mely után vagy főboldogságommal megtetézel, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz… Én most eltávozom, hogy tágulást adjak gondolkodásidnak s jelenlétemmel ne gáncsoskodjam egyenesítéletednek…”
    Epekedő soraira hiába várt választ. Leverten tér vissza Pestről s mikor Komáromba érkezik, az a hír fogadja, hogy Vajdáék elutaztak. Már-már kétkedni kezd Lillájának szerelmében, midőn a közbenjáró, közös barátnő: Bédiné átnyújtja neki a rövid levélkét, melyben a gyöngéd pajzánsággal volt megírva a várva-várt kedvező válasz. Lilla viszonozta a költő vallomását és Csokonainak nagy örömöket szerzett az „imádandó papiros”. Keblébe rejtette, majd újra elővette a levelet s megszámlálta annak betűit: „Háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod-e mennyi volt az a csók? Pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gratiai kéz, amelyet én bálványozok!” Úgy nézte Lilla „két sorocskáját, mint paradicsomi boldogsága felől való kontraktust.”
    A fiatal költőt most már a jövő képei foglalkoztatják. Ha nem is fényes, de legalább gondoktól ment, nyugalmas életet akar biztosítani szíve választottjának. Ahelyett, hogy ifjú szerelmesek szokásakint kedvesének karjai közé repülne, útját ismét Pest felé veszi, hogy állás után nézzen a műveinek kiadásával vonja magára a közfigyelmet. Szívében a rettegés helyét ezúttal már a boldogság foglalja el, de csakhamar újra csüggedni kezd, midőn azt veszi észre, hogy Lilla levelén a szülőktől való félelem hangja reszket át. „És te sóhajtozol? Írja válaszában. Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez, vagy azokhoz, akik olyanok, mint a mennyeiek. De áldom azt a sóhajtást, amely olyan ölelésre termett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain az a szép sóhajtás hozzám repülhetne és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amely csupa sóhajtás… Már én levelemet ezután csak a mi barátnénkhoz  utasítom. Te pedig, ha oly kegyes vagy, amily szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet; írj ezután is, de írj hosszabban forróbban és úgy, hogy én annak olvasásában elájuljak.” A költőt csaknem követelővé teszi egész erejében előtörő érzelme; arra kéri kedvesét hogy válaszát mindjárt levelének évtelekor kezdje el s másra nem gondolva, írja hosszan, sokáig. „Ma kezdd el, ma mikor veszed ezen levelemet; tégy félre minden dolgot; feledkezzél meg mindenről, még magadról is. A feljövő nap már a papiros mellett találjon s mikor lemegy, utolsó sugára is a te csókra méltó betűdre pillantson s csak akkor vedd észre, hogy a szerelembe elmerültél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe.” Köttesse be azután olyan csomóba, hogy ő a Hármas históriának gondolhassa: küldje utána Pestre, majd ő kiváltja. Hisz, írja, „kész volnék magamat is annak kiváltásáért árendába adni, de már én nem vagyok magamé. Magamról rendelést nem tehetek, mert a te rabod vagyok.”
    Ömledező soraira Lillától november végére kérte a választ; de a szerető szív nem sokáig tűri a távollétet s így november elején már Csokonai is a kedves közelében volt, hogy újabb fogadásokkal, a viszonzott vonzalom újabb zálogával erőrítse meg a titokban tartott szerelmet. A viszontlátás édes örömei közt még Lilla egykori balsejtelmeiről is megfeledkezett. Hogy is ne, hiszen a leány szülői mindenkor előzékenyen fogadják a jó nevű poétát, ki ötleteivel fölvidítja a társaságot, de arra, ami a fejükbe szeget üthetne: hogy a leány sorsát bizonytalan jövőjéhez kösse még csak célozni sem merészkedik. Pedig Csokonai nem félénkségből, hanem a viszonzott szerelem biztos tudatában halogatja érzelmeinek bevallását. – Bűnnek tartaná még csak gondolni is e szerelem mulandóságára, mikor minden szó, minden jel annak örökkévalósága mellett tanúskodik. Gond nélkül futkos majd ide, majd oda, hogy jövőjét megalapíthassa a leveleivel a főuraknál sem feledkezik meg bekopogtatni. Koháry és Orczy egy időben kapják meg leveleit, melyekben mélyreható szemmel ecseteli az irodalom állapotát, majd gróf Festetich Györgynél is szerencsét próbál, mert híre jár, hogy a csurgói református gimnáziumot egy osztállyal megnagyobbítják. Örökös kóborlásai közben azonban feledi, hogy az ilyen futkosó  élet éppenséggel nem alakalmas arra, hogy újabb lángolásra szítsa a folyvást táplálékra váró szerelmet.
    A következő év (1798) kezdete ismét útban találja. Még kedvesének nevenapjára is csak úgy fut haza s hogy mi lesz a viszony vége, arról komolyabban sem ő maga, sem Lilla nem gondolkozik. A leányt már-már bosszantani kezdi Csokonai gyakori távozgatása; hihetőleg szemrehányásokat is tesz a költőnek, mert ez szükségesnek találja, hogy útjának céljáról még egyik költeményében is megemlékezzék s a maga megnyugtatására versekben ismételje kölcsönös vallomásukat. A "Búcsúvétel”-ből kiolvashatjuk, hogy annak megírására egyéni éleményei szolgáltattak anyagot.

VITÉZ
Err’ az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek,
Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
Értte, kedves!

LILLA.
Megnyugszom; mert tiszta szived látom.
Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
Általadtam.

    De bármennyire hangsúlyozza is a költemény Lilla megnyugvását, Csokonai szívébe koronkint mégis belopózott a kétkedés, a nyugtalanság árnya. Az a borongós hangolatú, szép levél, melyet Mocsáról (1798. márc. 18.) intéz kedveséhez, nyíltan elárulja, hogy most már nélkülözi azt az édes nyugalmát, melyet Lilla szerelmének első bevallásakor érezett.
    A költő akkori kedélyállapotát szerfelett jellemző sorok így hangzanak:
    „Óhajtott szép kincsecském!
    Íme midőn te éretted kiindulok az én balatoni utamra, sírni láttatik az ég és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah kincsem, ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mai időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla azon nem fog ragyogni.
    De hát annyi szerelmes esdekléseim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom, s a te kedves ígéreted lehetnének-e valaha hiábavalókká? Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki éntőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? Az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak őbenne mindvégig…? Meglehetne-é, hogy én elszakadjak te tőled, akiért élek, akiért fáradok, s kivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá teheted; csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és a keserűség mélyére visszabuktatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom sohasem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az észívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.
    Igaz, hogy én voltam hibás, kedves angyalom, hogy ily soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen irántam állandó: helyre hozom ezt a hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk és az eddig való aggódásunk fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségeinknek. A keserű után édesebb az édes is. Mely örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében: mely édesden fogunk csüggeni egymás karjairól, amelyeket a balsors el akart vala választani.
    Éppen most érkezik be az én követném. – Nincs kocsi! – Ah, mostoha szerencse, meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott tárgyamtól? Mely nagy baj ez nékem! – De van levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem… Áldalak óh jóltevő szerencse, s kezdem érezni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amelyek kedvesemnek ujjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm: ki érzi azt most, amit én? Melyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?
    Köszönöm, édes Juliannám, ezt a vigasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét – százszor köszönöm. Óh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy erántam! Hála a kedvező egeknek! Én sietni fogok az én szerencsémnek egész végrehajtására. Én azon az első napon, amelyen telhet tőlem, azon az első napon indulok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha a télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A remény és kétség között egy órát tölteni is unalmas a szerető lelkeknek. Nekem addig vígan élni nem lehet; ha kívülről mutatom is más előtt, de szívem belülről csak az én Juliskámnak szívével vidulhat meg. Légy, kincsecském, mindvégig állhatatos: én szavamnak ura leszek. Köszönt téged ezer csókkal a te hív Vitézed.”
    Csokonai jól sejtette, hogy „a késedelemtől mindenkor félhetni.” Lilla élénk szellemű, csinos leány s amellett nem megvetendő parti volt. Akadtak is csakhamar, kik keze után vágyakoztak. A kérők közt volt egy Lévai István nevű fakereskedő is, aki úgy látszik, legjobban megnyerte a realisztikus gondolkozású atya tetszését. A számító kereskedő többre becsülte az üzlet emberét, mint a kóbor, nyugtalan vérű poétát, kinek jóhangzású nevén s egy rakás kéziratán kívül egyebe alig volt. Hogy leánya szívét a költőtől elidegenítse, regényes eszközhöz nyúlt: elfogdosta Csokonai leveleit. Majd ezzel sem elégedett meg s rágalmazni kezdte azt, ki vádjai ellen nem védhette magát. A leány: elidegeníteni nem sok fáradságába került; hiszen Csokonai a szülők előtt határozottan nem nyilatkozott s maga a leány is hogy bízzék olyan kedvesben, ki örökösen csak állás után futkos, s az országnak majd egyik, majd másik részéből küldözgeti hozzá leveleit?
    Csokonai Keszthelyről visszatérve csakugyan egészen meghidegülve találja kedvesét. Mikor hozzá felvilágosításért esedezik, vagy talán szemrehányásokat tesz, a leány minden válasza csak ennyi: „Nem is bánom, nem is tehetek róla...”
    Maga Lilla azonban csak az utolsó percben értesül környezetének cselszövényéről. A bánat egészen lesújtja s megtörve, betegen hurcolják az oltár elé. Mindezt Gaal László jegyzi fel, ki szemtanúktól értesült a komáromi események felől.
    Csokonai, bánatában tehetetlen szemlélője volt az atyai akarat végrehajtásának. A „paradicsomi boldogsága felől szóló contractus” beváltatlan maradt, s véget ért kilenc hónapig tartott boldogsága, melyet saját szavai szerint „az angyalok is megirigyelhetek volna”. Újabb keserű csalódását néma megadással viselte s egy mélyen megható, elégikus levélben keresett könnyítést fájdalmaira. A levél szenvedélyes vallomással kezdődik, de ez a fellobbanás csakhamar újra a kétkedésnek ad helyet. „De talán nem bírtam én – írja – soha is a te szívedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engem szeretsz, te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívemből szeresselek, mert különben sohasem tettél volna oly szerencsétlenné egy leghívebb szeretőt.” Később megbánja gyanúsítását: „Ha pedig te is úgy szerettél engemet – írja – mint én téged, úgy boldogtalan vagy te is, és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magános keservemet… Ah Juliska! Ha ez így van: szánlak tégedet!” – Levelét csaknem áradozva rekeszti be: „Én holnap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképpen, amelytől majd te is meg fogsz válni. – És mi… mi kedvesem!… nem együtt fogunk menni!… Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szülőidtől, akiket szívességekért mindenkor tiszteltem, akiket óh! Mely forrón szerettem azért, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életben… s ah Lillám többször sohasem!… örökös határfal lesz fölvonva közöttem és közötted – végképpen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra!… Eddig volt, hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet – a szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajthat te utánad!”
    Csokonai ez utolsó levele inkább az ábrándos érzés, az elégiai reflexió hangján van írva, mint a fájdalomén, mely rendesen szaggatott, szilaj kitörésekben nyilatkozik. És csakugyan, az elválás nem is idézett elő kedélyében erősebb rázkódásokat. Mintha csak megszokta volna, hogy az égiek az örökös csalatkozást rendelték osztályrészeül, némán, elvonulva tári a lemondás csöndes vértanúságát. Egykori szerelme nem változik gyűlöleté a hűtelen kedves iránt, még azután is sokáig zengi Lilláját s szívében egész haláláig megőrzi emlékezetét. Maga írja neki utolsó levelében: „légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak; egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat.”
    És Lilla, Ejtett egy-két könnyet a híres poétáért, de csakhamar kibékült sorsával; jól érezte magát a tehetős kereskedő oldalán, sőt ennek halál azután egy második férj karjai közt keresett vigasztalódást. Hűtlensége miatt nem sokáig érezhette az önvád fájdalmát, mert kedvesének egyik legérdekesebb levelét már a költő halála után három évvel (1808) Szigeti Jánosnak ajándékozza, s ha társalgás közben Csokonai Vitéz Mihályra fordul a szó, elégnek tartja azt, hogy annak visszataszító külsejével mentegetőzzék. Csak amint sírjához közeledik, elevenülnek föl keblében leánykori emlékei. Most már ragaszkodni kezd a múltak régi emlékeihez s a költő egyik tisztelőjének, ki hozzá adatokért fordul, csak hosszas vonakodás után adja át a szívén hordozott búcsúlevelet, hűtlenségének bizonyítékát.
    Lilla, késő vénségét érve, a hatvanas évek elején hunyt el Duna-Almáson, hová, mint régi kedves lakhelyére, Hetényből betegen költözött át.
    

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Csokonai lyrája

Kazinczy Ferenc arra buzdította az ifjú Csokonait, hogy „dallja a szív szelíd érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit”.

Napjainkban a lírai költemény tartalmát az érzelemben keressük és egyre megy, vajon a költő érzelmi élményét kedvese utáni vágyódása, egy kedves táj szemlélete, a tavasz mulandósága vagy egy hű barát halála okozta-e. Nem osztályozzuk többé a lírai verseket szerelmi-természeti-politikai lírára. A költő művészi adománya az, hogy azokat az érzelmeket kelti fel bennünk, melyeket élményei benne támasztottak.

Bizonyos előre kitűzött tárgyról énekelni nem is képes a hivatott lírikus. Csokonai  írja a Lilla-dalok előszavában: „Sokszor, amint néhány versemből észrevehetni, képződésem más tárgyról akar andalogni és csak akkor vette magát észre, mikor szívem titkos ütéseinek ellene nem állhatván, már a versek közé a Lilla név bé is lopódott.” Különösen a DÉLI AGGODALOM-ra illik a költő e beismerése.
    Az irodalomtörténet egy másik hibába esett Csokonai lírai műveinek méltatásakor. Darabokra tördelte Csokonai lelkének, e kincsesbányának, a mélységből napfényre hozott, nagy dimenziójú drágaköveit. Fölöslegesül jelölt meg versei közt elégiákat és egyéb versfajokat. A REMÉNYHEZ, A TIHENYI ECHÓHOZ, A MAGÁNOSSÁGHOZ intézet fohászok nem elégiák, hanem dalok, ódák, amiknek költőjük tartotta.
    Az elégia sem nem versforma, sem nem lírai műfaj. Költői irányt jelöl az elégicus szó. Elégicus minden oly mű, mely az elveszett ideált sóvárogja, egy letűnt visszakívánt, de a valóságban vissza nem térő boldogságról emlékezik. Elégicus költemény A REMÉNYHEZ és a TIHANYI ECKÓHOZ; A MAGÁNOSSÁGHOZ nem is elégicus.
    Legalkalmasabb felosztási alap ma is a Csokonaié. Dalokra és ódákra osztjuk líráját. Az érzelmeket véve szempontul, elegendő volna ez a cím: lírai költemények. Viszont a költészet eszközét, a költői nyelv különböző hangnemét és az eltérő irodalmi hagyományt tekintve – a dalokban olasz, német költők és Anakreon, az ódákban legkivált Horatius hatása érzik – a kettős elnevezés is megállhat.
    Csokonai a Lilla-dalokat tartotta legtöbbre lírai művei sorában. Ez az ítélete szintén megdönthetetlen. 1793-1799 közt keletkeztek; azontúl mindössze kettőt írt. Lillát, polgári nevén Vajda Juliannát, 1797 júniusában ismerte meg. A költői művek alkalmi háttere irodalomtörténeti szempontból fontos, művészi szempontból a sugalló érzelem és ez mély, költői az egész cycluson át. Irodalomtörténeti tekintetből meg jól esik tudnunk, hogy már 1793-tól foga írta e szép vallomásokat. Így megdúl a kortársainak az a hite, hogy HIMFY után, versengésből írta a Lilla dalokat. HIMFY SZERELMEI 1801 augusztus elején jelentek meg: Csokonai csupán A PILLANGÓHOZ és a GRÓF ERDŐDYNÉHEZ c. dalt írta 1802-ben, Kisfaludy Sándor művének megjelenése után. Nyomtatásban Csokonai szegénysége és a censura akadékoskodása miatt csak 1805-ben jelentek meg a Lilla-dalok és a költő életében A PILLANGÓHOZ c. Haydntól megzenésített dalnak, A SZEMREHÁNYÁS, A REMÉNYHEZ hangjegyei voltak meg csupán.
    Himfyvel szemben a versforma terén tartotta saját verseit kiválóbbaknak, mégpedig azért, mert Kisfaludy Sándor mindazon egy versnemben írta Himfy Szerelmeit. Csokonai főleg a rímes trochaicus verset alkalmazta. Ezt Matthisson példájra és Földi tanai nyomán kedvelte meg. De épp így elleste a legváltozatosabb versformákat is.
    E technikai műízlésével sem volt nagyra. A versformát nem a múzsa lelkének, még csak testének sem tartotta, hanem csupán „ruhája állásának”.
    Az utókor méltán hódol Csokonai verselő készségének, de egyben itt is igazat ad neki abban, hogy az ügyes rímek még nem teszik költővé. Gondoljunk anakreoni dalaira, melyeknek versformája, akárcsak a Himfy-stropha, nem tud sokáig gyönyörködtetni.    
    S itt viszonozhatná Kisfaludy Sándor az egyazon versforma vádját. Sőt mi hozzátehetjük, hogy Himfy Szerelmeiben az egyazon stropha használata inkább jogosult, hiszen egy eposz is egyazon metrumban folyik és a Himfy Szerelmeinek epicus a kerete.
    Csokonai Földinek és Kazinczynak, Anakreon fordítóinak ajánlotta Anakreoni-dalait. Foglalatjuk: Éljünk vidáman, minél kevesebb gonddal, hisz úgyis meghalunk. A halál se szomorítson, az elköltözött élete emlékeztesse barátait a lét örömeire. (A Hafiz Sírhalma). A XVIII. század kissé ledér szellemét tükröztették e dalok, az epocuri életfelfogást. Még Lessing is az anakreon-tikákkal arat tapsokat irodalmi fellépése éveiben. Lessing élete és pályája a véletlen játékából sok hasonlóságot mutat Csokonai életével és működésével és ha Csokonainak is legalább oly bőkezű maecenasok, virágzó színház és ugyanannyi életév jutnak osztályrészül: talán az egyezés nem véletlen és még feltűnőbb lehetett volna. A Csokonai szülővárosában, Debrecenben állított Csokonai-szobron a szőlővenyige a XVIII. századbeli Európát is jellemzi, egy darab európai közösséget, a frivolitás áramlatát.
    Költőnknek sárospataki jogakadémiai hallgató korában tett hegyaljai kirándulásai és a szorgalom nélkül való magyar élet is sodorták ez áramlaton, könnyű, virágos partok közt lebbenő sajkán. Csokonai frivolságában tehát a XVIII. század európai emberének s ebben a magyarénak is igaz és egész szellemét képviseli: ez az egyedüli érdemük Anakreon dalainak is, nem pedig versformájuk, mint Toldy Ferenc írta Handbuch-jában.    
    Ha a versforma szépsége a lírai vers ruhája állása, a költői nyelv a teste, mely által a lelki élmény kifejezésre jut. Csokonai kortársai convencionális nyelven írtak. Költőnk is átveszi az antik nyelvek trópusait és figuráit, az antik istenek nála puszta elnevezésükkel érzelmeket és tulajdonságokat személyesítenek meg. Két ok menti költői nyelvének ezt az első fokát. Mintáinak hatása alatt állott és classicus műveltségű olvasóközönséghez szólott. S amint hajdan Zrinyi tudatosan idegen szókkal volt kénytelen tarkázni eposzát, úgy tett Csokonai legegyszerűbb dalaiban. A szükséges nyelvreform a nyelvújítás korában élt és ő nem volt a szélső purismus híve.
    Ódáiban patheticus, dictioja bőbeszédű, de csak a maeceánsokhoz írt ódákban. Költészete legsikerültebb termékeiben az erős érzelem természetes kifejezését találja el, a népi és régies nyelvet, az új, meglepő epitheton ornansokat művészi hatással, az értelemmel adaequat szókinccsel értékesíti. Ő a naiv nyelvnek első lírai művészet. A lírai nyelvnek szüksége van mindenekelőtt a külvilágból vett hasonlatokra. Csokonai egész sorát bontja ki előttünk a szemléletes képeknek. A REMÉNYHEZ c. dal nyelve és metruma összhangban van a képpel és érzelemmel egyaránt. Pompás képsor van előttünk és egyetlen, egyszerű, mély gondolat fűzi együvé. Éppoly mesterien bűvöli át a természeti jelenségeket érzelmekké. E két örök-lírai adomány költői hatásának második nyitja.
    Lírájának lelke nyájas és ez az ő legnagyobb ereje. Nagyobb szerelmi költeményeiben, így az UTOLSÓ SZERENCSÉTLENSÉGben lelki megnyugvással zengi élete nagy csalódását. A bőven ömlő ritmikus szóáradat bánatát is magával sodorja. Lírája valóban hasonló Ciprus boldog szigetéhez; virágokon tapod az ember mindenütt és még ott is, ahol irtózni kellene, a kőszirtokon, a meredek tengerpartokon, Gráciákat találunk s hízelkedő Ámorokat a kataraktákon. Mintha teljesen rá, sorsára, lírikus pályájára illenék Heine kevésbé ismert költeménye:

Wandere!

Wenn dich ein Weib verraten hat.
So liebe flink eine andre;
Noch besser wär’ es, du lieszest die Stadt -
Schnür den Ranzen und wandre!

Du findest bald einen blauen See,
Umringt von Trauerweiden;
Hier weinst du aus dein kleines Weh
Und deine engen Leiden.

Wenn du den steilen Berg ersteigst
Wirst du beträchtlich ächzen;
Doch wenn du den felsigen Gipfel erreichst,
Hörst du die Adler krächzen.

Dort wirst du selbst ein Adler fast,
Du bist wie neugeboren,
Du fühlst dich frei, du fühlst: du hast
Dort unten nicht viel verloren.

    Csokonai vándorolt. Kóborló hajlama, a magyar poéták ez ösztöne űzte. Lillát elsiratta a Balatonnak, a Bakonynak, a Vértesnek. A Somogyságban a kötelesség meredek ormán lelke sasszárnyait bontá ki. A lírikus itt újjászületett benne. Független rousseaui szegénységről s a természet szépségének cultusáról, egy eszményi világról sző ezentúl ábrándokat. A MAGÁNOSSÁGHOZ. Az 1802. június 11-iki nagy debreceni tűzvész elhamvasztja ábrándjait is. Életereje is elhamvad. Egykor, huszonnégy éves korában mély bölcselmi és költői világfelfogással, sub specie aeternitatis tekintett végig életén az UJ ESZTENDEI GONDOLATOK-ban s a mulandóság méla gondolata, a halálsejtelem felhője már ekkor ott sátorozott homlokán. Földi boldogságért epedett dala. Mire harmincegy éves lett, megírja az örökkévalóság jegyében második művét: A lélek halhatatlanságáról. Ez a költemény már kívül esik lírai termékein. Lírája e földhöz, e világi örömökhöz és bánatokhoz ragaszkodik. Tanítókölteményében már a világi boldogságról lemondó Csokonai nyilatkozik meg. A halál utáni jövőért reménykedik…
    Műveinek lelke tovább él. Több mint száz éve, hogy meghalt Csokonai – és még van jövője.

DR. HARMOS SÁNDOR

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények. Szerkeszti Sziládi Áron. XXIII. évf. Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1913.

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pesti dicsőség

 
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, 
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe. 
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem, 
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem. 
  
Itt holmi gőgős irka-firka uraknál, 
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál 
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért, 
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért? 
  
Ember-veszekedésből te minek élnél, 
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél? 
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság, 
Érte pedig időt veszteni pogányság. 
  
Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod, 
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod: 
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás, 
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás. 
  
Büdös kőfalak közt poloskákkal élni, 
"Audiat, veniat", sorra felugrálni, 
Koplalni és fázni, futni: nem okosság. 
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság. 
  
Ez elegy-belegy népek sodomájába, 
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába 
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet, 
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet. 
  
Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll, 
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál, 
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal, 
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal, 
  
Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba 
Egy különös szabadságú pipaházba, 
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik, 
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik. 
  
Ez az egy látásra való csekély nézés 
És taksára szabott pénzcsaló tekézés 
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek 
És a legpompásabb pesti dicsőségnek. 
  
Szinte ehez hasonló a promenádé, 
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é? 
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva, 
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva. 
  
Mert ez a hely út rende - - - - - 
Udvara apró kövecsekkel kirakva, 
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze 
Akit átjár itten, magát kiszellőzze. 
  
Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este, 
Puha kényességbe elő - - - - - - 
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni, 
A feltett céltárgyra itten leselkedni. 
  
Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna, 
Első kérésedre mindjárt ne hajolna, 
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen, 
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen. 

Csokonai Vitéz Mihály (1883-1805)

 

    Debrecen irodalmának mindmáig legfőbb dicsősége. Az első igazán nagyszabású költői egyéniség, aki itt született, itt tanult, jórészt itt működött és itt is halt meg. Benne egyesül a felújuláskorabeli Debrecen és a felvilágosult Európa lényege, sajátos egyéni jellegű szintézisben.
    Költészete mélyen eresztette gyökereit a régi Debrecen hagyományaiba s magyar népiségébe – innen nő bele Európa szellemi éghajlatába. E debreceni hatásokat és ízlésörökséget már tisztázta a szellemtörténeti kutatás, ezért itt csak utalhatunk rájuk. A debreceni Kollégium diákmiliőjében születtek meg pajzán, sőt itt-ott trágár hangú versei, innen sarjadt ki népies-diákos hangú epikája és színdarabjai, alkalmi verseinek szapora termése – anakreoni verseinek pompás zamatán is a debreceni népnyelv friss íze érzik.
    Élete debreceni háttere, vonatkozásai, írótársaira és kollégiumi diákköltészetre gyakorolt ösztönző hatása megtalálható az eléggé gazdag Csokonai-irodalomban. (Sajnos, a Haraszti-monográfia éppen e szempontokból nem megbízható.)
    Csokonai szelleme Méliusz koráig mutat vissza s a mi századunkig világít előre. Benne válik igazán irodalmivá Debrecen lényege. Az ősi vallásos orthodoxia nyomása ellen lázadt fel Rousseau debreceni költőtanítványa. A korán érkezett, fajából kinőtt magyar költő-géniusz tragédiája annál teljesebb, mert élete és műve is torzó maradt a végzet haragja kibontakozása előtt sújtott le rá.
    Mindezen okból jobbal illetné meg Csokonait középponti hely gyűjteményünkben. Mégis úgy látjuk, hogy e sokszínű költészetből csupán egypár jellemző darabot közölni céltalan dolog volna. Hosszabb költemények közlését (Cs. epikája!) egyáltalán nem engedné meg e kis kiadvány szűk kerete. Így csak cím szerint utalhatunk a Harsányi-Gulyás-féle kritikai Csokonai-kiadásban könnyen hozzáférhető darabok címeire a lelőhely és a jellemzései szempont megjelölésével.
    A választás nem önkényes: főleg a diákok versgyűjteményeiben sűrűn szereplő s korukban igen népszerű Csokonai-darabok ezek, a debreceni ízlésörökségnek és irodalmi igénynek hű tükrei. Értékük természetesen igen egyenetlen, mint a költő kiforratlan ízlése. Jórészt Csokonai diákkori művei ezek – hiszen ekkor még alig látott túl a költő környezetén s csak lassan bontakozott ki mű-ösztöne a diákpoézis hagyományaiból.
    Mindez természetesen nem az egész Csokonai – a művelt és érett költő tisztuló ízlése, felvilágosult humanizmusa, magas esztétikai igénye csak Európát átfogó fogékony szelleméből és nemes költői kedélyéből magyarázható.
    Csokonainak a debreceni népi rokokón kivirágzott formaművészete egész napjainkig mintakép és eszmény maradt a debreceni költőutódok számára. (Tóth Árpád, Oláh Gábor, Szabó Lőrinc, Nagy Zoltán, Gulyás Pál, Juhász GézaT.)

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerült Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László - 

Pap Kálmán: (1853-1934): Csokonai emlékezete

 
(Szül. 1773. nov. 11.)

Szunnyadt a nemzet, - szive dobbanása
Mutatta már csupán, hogy mégis él;
Nem volt többé a multnak öriása,
Ki ellenivel győztes harcra kél.
És megzendült a költő néma lantja,
Zengvén a multat s szive érzetét, -
Hogy fölgyuladjon népe szive rajta
S életre rázza alvó nemzetét.

Ébredt a nemzet – és a tespedésnek
Széttépte láncát, új  életre kelt;
Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének,
A mely adott életre néki jelt.
Elindult kedves dalnokát keresni,
Vivén jutalmul zöldelő babért;
De, ki tanitott szép honát szeretni,
Az már pihenni rég a sirba tért.

És a beomlott sirhalom babérral
Lett elboritva a költő felett,
Emlékének szent könnyel áldozának,
Ki éltében oly sokszor könyezett.
A veszteségnek fájó érzetében
Tekintetünk a multra vissza szállt;
És elmerülve lelkünk képzetében,
A fájdalom édes gyönyörré vált.

Ott láttunk bűvös hangú dalnok,
Midőn anyád karjában ringatott, -
S hivén, hogy védnek az égi hatalmak,
Neked dicső jövőt jósolgatott.
Ott láttunk téged  habzó szenvedéllyel,
Az ifjú évek tengere felett,
Bár a féket szilajon tépve széjjel -
Nem szennyezé folt tiszta lelkedet.

Miként, ha újból hangzott voln’ az ének,
Szivből fakadva, kedves édesen,
Dicsérve báját Lilla szép szemének,
Mint még el nem dalolta senki sem.
Felnyilt előttünk egy világ határa,
Miről dalod oly lelkesülve szólt;
Szemet vakitott annak fénysugára, -
És az szerelmed új világa volt.

A képzeletnek tündér délibábja,
Csalóka kép – szétfoszlott hirtelen,
S rideg sirhalmod, a való világa
Könyes szemünk előtt im megjelent.
Csak most éreztük még a veszteséget,
A mit te benned vesztett szép hazánk,
És érezzük, midőn miénk az élet,
Kik egykor tespedésben szunnyadánk.

Én nagy szavakban téged nem dicsérlek,
Méltó szavakra ajkam nem talál;
Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek,
Midőn elmondják: hiv és nagy valál.”
Örök éltet nem igérek nevednek, -
Minek is volna azt mg mondanom;
Mit a nemzetek sziveikbe vesznek,
Feledség fátyla arra soh’ se von.

Egykor hatalmasan a félvilágot
Megrengeté harcban edzett karunk;
Dicső napok, felhőt vonának reátok,
De még élünk, magyar nemzet vagyunk.
Még pezsg a régi honfivér erünkben,
Él a nemzet sok késő századig;
S a költő élni fog hű érzetében,
A míg majd szive végsőt dobbanik.

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 17. sz. Pápa, 1874. augusztus 23.

Csokonai és diákjai

 

Csokonai, mint tudjuk, tanár is volt: 1794. március 24-től 1795. június 19-ig Debrecenbe, 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig* (* s nem 27-ig, mint Ferenczi írója /A Csire Vázlat Csurgó multjából 1907. 248. l./) Csurgón. Egyik tanév sem hagyott jó emléket Csokonai lelkében. Az első alatt történt dolgokért iskolai szék elé idézték (dec. 19.9. Egyik vádpont az volt ellene, hogy őszi közvizsgák alatt vendégséget csinált tanítványaival, majd éjjel is az osztályban maradt velök (egy alkalommal Bacchus temetését ünnepelvén, felfogadták, hogy lemondanak a borivásról), tiltott napokon tanítványaival fuvoláztatott stb. Már ekkor megfordult fejében egy színdarab előadásának terve. az egyik diák ugyanis azt vallotta, hogy „komédiát akar preceptor uram csinálni, arról beszélgettek éjjelente.* (* I. K. 1905. 453.) A nagyerdői jelenetért (együtt énekelt, dohányzott tanítványaival dec. 13-án 3 és 4 óra közt), s későbbi dolgaiért (a halasi legációról nem számolt el) június 20-án kicsapták, de ő már előbb (jún. 19-én) elment Debrecenből.

Ebből az a tanulság, hogy Csokonai és diákjai közt nagyon szíves viszony volt. Ezért is tiltották meg a vele való társalgást a diákoknak a professzorok. Tanítványaitól következőképp búcsúzik:

Nemes szívű Nevendékek! kiket forrón szeretke,

Mióta megesmertetett a poésis veletek.

Óh legkedvesebb Barátim! beh édesen képzelem,

Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.

Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,

Kis koszorúkat raktatok tiszteletül markomba stb.

Elmondja még, hogy szerette tanítványait, azok is őt. Nevük ragyogni fog szíve közepében. Megválása után is fog emlékezni rólok. Kedveseinek szólítja s kéri őket, hogy hív barátjukról, róla, szintén emlékezzenek meg. Életbölcseleti intéseket ad nekik, végül így búcsúzik:

Ah szeretett kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

Hát a csurgói diákok milyen viszonyban voltak Csokonaival? Itt nem volt baj a költővel, mert élettapasztalatokban gazdagabb lett, de a helyzete nem volt rózsás. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni, hogy az, aki Lillát megkérte, aki Lillának egy szép városbeli professzornéságot ígért s a ki a gróf kocsiján akarta őt Csurgóra vinni, mily ínséges helyzetben van Csurgón, mint könyörög a gondnoknak fűteni való fáért, mert megveszi az Isten hidege, mint könyörög 30 forint kölcsönért Csépánnak, mert vizsgára nincs ruhája! Tanítványait gondolkodni tanította s nem bottal verte beléjük a tudást. Amit Debrecenben akart, itt megvalósította: két színdarabját előadatta velük. Csire említett könyvében több figyelemre méltó dolgot feljegyzett Cs. csurgói működéséről.* (* A 134. l. szerint marsot ír nekik: dió, dió, mogyoró, recsegő, ropogtató, rip, rip, rop, s ennek hangjai mellett vonultak az ujváros helyén álló berekbe.) A csurgói értesítőben levő cikk szerint a Pofók és Karnyóné egyik tanítványának, Gencsi Istvánnak másolata (a 29. sz.); a 36. számú akad. kézirat Toldy szerint Gaál Lászlónak (1807) másolatában maradt fent. Tehát a Culturát is, a Karnyónét is kétszer adták elő Csurgón Ezeket szerezte Somogyban. Ellenben a Debrecenben írt Gersnon és Tempefői a Csokonai életében nem kerültek színre sehol. Költőnket a cigány szerepeltetésében csak Kónyi előzte meg (1785.).

A Karnyónéval kapcsolatban ki kell bővíteni még Kardosnak azt a megállapítását, hogy játszó személyei közül csak a Sárközi Albert nevét ismerjük. Az azóta előkerült kézirat minden szereplő nevéről felvilágosít. Megállapíthatjuk, hogy Gaál Antal, Veress András, Gentsi István, Mikolai József, Csobor Moises és Horváth József mindkettőben szerepeltek, míg Ágoston János, Nárai Dániel, Nagy Ferenc s Szilágyi Éneás csak a Culturában, Vass András és Ujj János pedig csak a Karnyónéban léptek színpadra. Összesen 12 személy játszott 18 szerepet. Ezekhez számítható még Sárközi Albert s maga a zongorázó Csokonai. Így esett meg, hogy az egyszer előadott darabnak még egyszer való előadását, mint „második próbát”, megkísérelték éspedig mindkét esetben sikerrel. Kardos e második próbát úgy értelmezi, hogy először a Culturát, aztán a Karnyónét adták. Ez volt szerinte a második próba.* (* Jókai szerint /Élet. I. 63, 94, s Életből ellesve 244./ Csokonai és Lavotta együtt rendezték a bolondok közt Karnyónét.) Hazajövén a rendes tanár, Csokonai elhagyta Csurgót, 80 forintnyi* (* s nem 50, mint Ferenczi írja) fizetését sem véve fel. Tanítványaitól itt is elbúcsúzik, újra hangoztatván velök szemben is a szeretet hangját: „A ti erántam viseltetett önként és tettetés nélkül való szereteteteket, amelyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt… köszönni fogom.” Inti arra, hogy szégyent ne hozzanak rá ezután sem. Íme Csokonai megoldotta a mai paedagógia legnagyobb feladatát: a szeretet növendékei iránt. Mégis neki kellett jutni olyan sorsra, melyet a Quem dii oderunt… című hátrahagyott versében emleget; benne az öröm rózsái nagyon kicsit különböztek a bogáncskórótól. 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLI. évf. 1926. március-április