Ifj. Ábrányi Kornél (1849-1913): Dalok kelet felé

I.
Fölmegyek a legmagasabb hegyre,
Nézek, nézek kelet felé egyre.
De akármily messze látok onnan,
Csak azt érzem, szívem még messzebb van.

Kelet felé ha sokáig nézek,
Összefolynak kékelő vidékek;
Ködből fátyol ül a láthatárra,
Könyvből fátyol a két szempillámra!

II.
Én bárhol is legyek,
Csak ott a hol te nem,
Mindig, s mindenbe csak
Hiányod érezem.

S az én hiányomat
Te nem érezheted;
Mert ott a hol te vagy,
Hiány nincs, nem lehet!

III.
Már itt az ősz, megrövidülne
A hosszu nyári napok;
De nékem mind hosszabbra nyúlnak,
Mert nélküled vagyok!

De bár nyúlnának még hosszabbra,
S bár lenne év a nap:
Időm egyébre mégse jutna,
Mint rád gondolni csak!

IV.
Mária napkor búcsut tartanak,
Összesereglő vándormadarak;
Fecske s a gólya délre mennek,
Uj tavaszig nem is pihennek:
De én ha fecske gólya lennék,
Nem délre, napkeletre mennék;
Mert tavaszom nincs sehol nekem,
Csak ott, a hol te vagy édesem!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

ifj. Ábrányi Kornél (1849--1913): A halál

 
(Impromptu egy halálos ágy mellett.)

Nem félek tőled. Láttam kard hegyén,
Pisztoly csövében, láttam beteg ágyon
Vigyorgó rémes sárga arczodat!
Nem félek tőled, ámde borzadok,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Nem önmagától múlik el az élet,
Hanem te általad nyomoru – gyilkos!
Scénád a kegytelenség circusi
Komédiája! Büz, utálat, undor!
Mert szép az elmulás, s kibékitő;
Fáradság, búnak édes balzsama:
De nem a pusztulás, de nem a rablás,
Mely harcz után kifosztja áldozatját,
Kiszivja testiből az öntudat
Nektárját, a szeretet égi mézét,
S a testet félre dobja, mint dögöt.

Egész világ halálra van itélve!
Ki dönti el, hogy vajon gyáva-e,
Ki e halálra szóló siralomház
Rabságát, s lánczát únja hordani?
S sem hogy bevárja míg hóhér gyanánt
Hátulról támadod meg, s hogy magát
Ne is védhesse, bekötöd szemét,

Megkötöd a kezet, s akaratát
(A tehetetlent) megkorbácsolod:
Hanem elvégzi mikor ő akarja
A rádruházott buta számadást,
És rád kiált miként szolgára: jer!
Nem vára be, hogy mint úr te parancsolj,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Oh! mért hogy a természet oly kegyes
Minden virághoz, melynek légies
Táplálkozása virulás után
Harcz nélkül hódol néma hervadásnak,
És a halálban életet találva,
Anyjának a földnek testvére lesz.
És mért az ember sorsa oly kegyetlen,
Hogy gyilkos által kell meghalnia,
S az elhaló test, (lelkünk édes anyja)
Ön gyermekének mostohája lesz!

Mért nincs a testnek szellemi halála,
Mint a szellemnek testi léte van!
Hogy elmosódnék, mint leáldozó nap,
Felejtett emlék, eltünt gondolat;
Szeretve sorsát, mit ki nem kerülhet,
S mit nem szerethet, kikerülve azt?… -

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.