2026. szept. 4.

A költői műfajok és magyar művelőik


1. §. A költő műfajok felosztása


    A költői művek közt a nyelvbeli előadás általános formáit vevén az elosztás alapjául,, négy főfajt különböztetünk meg, ú. m. az ELBESZÉLŐ, LEÍRÓ, LÍRAI ÉS DRÁMAI KÖLTÉSZETET. Az elbeszélő és leíró (együttvéve epikai vagy külvilági) költészet elnevezését ELBESZÉLŐ, illetőleg LEÍRÓ alakjáról veszi; a lírai (belvilági) költészet, mely érzelmeket s gondolatokat fejez ki, tág értelemben véve elmélkedő természetű; a drámai költészetet végre, mely jelenben lefolyó cselekvényt tüntet fel, a beszélgető előadási forma jellemzi. A BESZÉD- ÉS LEVÉLALAK – bár egyes költeményekben szintén előfordul –, egész költészeti fajoknak nem szolgál alapul.

1. Epikai költészet


2. §. Rege, monda, népmese


    Az epikai költészet ős forrásául a REGÉK, MONDÁK és NÉPMESÉK tekinthetők, melyek mind népies eredetűek; s egyrészt már magokban véve mint nagybecsű költői művek tűnnek fel, másrészt a műköltészetnek megbecsülhetetlen anyagot szolgáltatnia.
    A REGE szoros összefüggésben van a nép vallásos hitével s lényegét a csodás elem képezi. Fajai a HITREGE vagy MÍTOSZ,a LEGENDA és a TÜNDÉRREGE. A HITREGE az ősi pogány vallásból ered, míg a LEGENDA főleg a keresztény egyház hagyományain alapul. A TÜNDÉRREGE a legkülönfélébb vallási s fantasztikus elemek vegyülékéből származik.
    A MONDA fő jellemvonása az, hogy mindig a történeti valónak színében tűnik fel s történeti személyekhez, eseményekhez s emlékekhez vagy természeti jelenségekhez kapcsolódik. A mondában is gyakran található csodás elem, s így egyes mondák regéknek is nevezhetők.
    A NÉPMESE egyenes ellentéte a mondának, amennyiben a nép „mese” alatt éppen a valónak színét nélkülöző, költött események elbeszélését érti. Regés vagy csodás színezetű lehet a népmese is, de sok népmesében a csodás elem teljesen hiányzik.
    Az olvasmányok közt HITREGÉK: „Demeter keserve”, „Ikarus és Daedalus” (II. oszt. Olv. k.), „Medusa, Orpheus és Eurydike (IV. oszt. Olv. k.), TÜNDÉRREGÉK:  »Az almafa-ágról«, »Az angyal«, »A nefelejts« (I. oszt.), »Egy anya története«, »Virágálmak« (II.oszt.), »Virágrege«, »Havasi rózsa« (IV. oszt.). LEGENDA: »Szent László« (IV. oszt.), MONDÁK: »Kolczvár«, »A hún és magyar nép eredete«, »A fehér ló mondája« (I. oszt.), »Mátyás a szántó« (II. oszt.), »Krisztus és a madarak« (III. oszt.), »Mátyás király«, »A szakállas farkas«, »Hatvani« (IV. oszt.). NÉPMESÉK: »A kisködmön«, »A kóró és a kis madár«, »Az elátkozott királykisasszony« (I. oszt.), »A kívánságok«, »A kaczor király«, »Igazság és hamisság« (II. oszt.), »A farkastanya«, A béka komája” (IV. oszt.).

3. §. Hősköltemény, költői elbeszélés


    Összefüggő mondáknak egy egésszé való egybeolvasztásából támad a hősköltemény vagy éposz, mely tehát szintén népies eredetű, s a legrégibb époszok általában NÉPEPOSZOK.
    A nép mondáiból szerkesztett tulajdonképpeni nép- vagy naiv EPOSZON kívül vannak MŰEPOSZOK is, melyek egyes költők önálló művei s vagy a mondákból, vagy a történetből vett küzdelmeket tüntetnek fel művészi egészben.
    Az eposzban, főképp ha tárgya mondákból van véve, rendszerint magasabb hatalmak is szerepelnek,mint a küzdő felek, kiváltképp pedig mint az eposz hőse sorsának intézői.
    Nagyobb eposzokat ÉNEKEK-re szoktak osztani.
    A nagy nemzeti HŐSKÖLTEMÉNYEK-en vagy EPOPOEÁK-on kívül vannak az eposznak mellékfajai is, mint a VALLÁSI-, IDILLI-, VÍG- ÉS ÁLLATEPOSZ; sőt tágabb értelemben az eposz fogalma alá foglalhatók az olyan KÖLTŐI ELBESZÉLÉSEK is, (pl. Toldi), melyek mondai vagy történeti tárgyuk, tárgyias előadásuk, nemkülönben versalakuknál fogva a tulajdonképpeni eposzokhoz hasonlítanak. Vannak azonban olyan költői elbeszélések is, melyek tárgy és előadás tekintetében közelebb állanak a regény- és beszélyhez s versalakjok is többnyire különbözik a hősköltemény külalakjától. („Katalin” Aranytól, „Szép Ilonka” Vörösmartytól.)
    Olyan verses elbeszélést, mely az életből vett egyszerű jelenetet vagy eseményt tüntet fel, GENREKÉP-nek nevezünk. Ilyen az olvasmányok közt: „A szegény asszony könyve” (IV. oszt.). KÖLTŐI ELBESZÉLÉS: „A fülemüle” (IV. oszt.).

4. §. A hősköltemény versalakja


    A hősköltemények egyik legkedveltebb versalakja a görög eredetű hexameter, vagy hősi hatos.

    Péld. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Vörösmarty.

    Magyar hőskölteményeink közül sok ALEXANDRINUS-ban is van írva (l. III. oszt. Olvasókönyv 35. §.), melyet, ha négy-négy sora rímez ZRINYI VERS-NEK nevezünk.

Péld. Csudául mi halljuk nagy vitézségedet,
Mindnyájunk, urunk is, az te vagy híredet
Szereti hallani cselekedetedet
Szeret magad is ha nem is hitedet.
Zrinyi.

    Az olasz OTTAVA vagy STANCA szintén előfordul mint egyes hősköltemények versalakja; újabban inkább költői elbeszélésekben alkalmazzák. Az octava áll nyolc (teljes és toldott) jambusi sorból következő rímképlettel: ab ab ab cc.

Künn a zavarban küzdő szenvedélyek
Gyújtják szívünk magas czélokra más
Bizonytalan tárgyért hevül a lélek,
a forró képzelet csapongva jár
S míg szunnyadoznak a magasb tökélyek,
A lángerő tisztább formára vár,
A föld határain túlszállong az elme
S ábrándvilágba kél öröm s gyötrelme.
Kisfaludy K.


5. §. Magyar eposzirodalom


    Valódi népeposzt (mint a Homer-féle „Ilias” és „Odyssea” a magyar irodalom nem bír felmutatni; a műeposz terén azonban vetekedhetik nagyobb nemzetek irodalmával is.
    Eposz-irodalmunkban három korszakot lehet megkülönböztetni, melyek megalapítói ZRINYI MIKLÓS, VÖRÖSMARTY MIHÁLY és ARANY JÁNOS.
    Írtak már Zrinyi előtt is a 16-dikszázadban számos elbeszélő költeményt (TINÓDI SEBESTYÉN históriás énekei, GYERGYEI ALBERT Históriája egy Argirus nevű királyfiról”, ILOSVAY PÉTER  Toldija stb.); de sem valódi hősköltemény, sem általában maradandóbb becsű mű nincs közöttük.
    Nem sokkal magasabb fokon állanak azon eposzok sem, melyek a múlt század végén a népies irány egyes művelőitől eredtek, mint PÁLÓCZI HORVÁTH ÁDÁM „Hunniás”-a és „Rudolfiás”-a. Jelentékenyebb, s korukra nagyobb hatást gyakoroltak GVADÁNYI JÓZSEF „Egy falusi nótárius budai utazása” című verses regénye és CSOKONAY „Dorottyá”-ja (Víg eposz).

6. §. Zrinyi Miklós


    ZRINYI MIKLÓS (1617-1664) kiválólag hadi nevelésben részesült, de az általánosabb szellemi míveltség tekintetében is kora legkiválóbb férfiai közé tartozott. Hat nyelvet tudott s csáktornyai várát gazdag könyv- és régiségtár ékesítette.
    A hadi pályán főképp a törökök elleni harcokban tüntette ki magát, úgy, hogy híre nemcsak a hazában, hanem külföldön is mindinkább elterjedt, s ő mind nevezetesebb s előkelőbb állást foglalt el az országban. 1647-ben Horvátország bánja lett, mely méltóságot ősei már száz évnél tovább viseltek volt. Voltak azonban ellenségei is. Ezek közt főképp Montecuccoli a császári hadak fővezére, minduntalan fondorkodott ellene, úgyhogy Zrinyi végre megunván gyűlölködéseit, csáktornyai várába vonult. Halálát vadászat alkalmával egy vadkan okozta.
    Művei prózaiak és költőiek. Előbbiek általában hadtudományiak, utóbbiak pedig, melyek „Adriai tenger Sirenája gróf Zrinyi Miklós” cím alatt jelentek meg, néhány kisebb költeményből s a „Szigeti veszedelem” (Obsidio Szigetiana) című hőskölteményből állanak.
    A Zrinyiász, melyben a szigetvári hős van dicsőítve, eposzirodalmunk legkiválóbb termékei közé tartozik. Virgilius „Aeneis”-ének, főleg pedig Torquato Tasso „Megszabadított Jeruzsálem”-jának hatása észrevehető ugyan rajta, de azért éppen nem tekinthető egyszerű utánzatnak. Kiválóbb jelességei a gazdag, érdekes mese, az ügyes szerkezet s a találó jellemzés; verselése azonban nagyon pongyola és fogyatékos.
    Zrinyi követői között legkiválóbb GYÖNGYÖSI ISTVÁN (1620-1704), kinek különösen „Marssal társalkodó Murányi Venus” című műve főképp szép nyelve s ügyes verselése miatt számos évtizeden át nagy népszerűségnek örvendett.

7. §. Vörösmarty Mihály


    VÖRÖSMARTY MIHÁLY született 1800-ban Puszta-Nyéken Fejér-megyében. Ügyvédi pályára készült, melyet azonban csakhamar az íróival cserélt fel, főképp azon siker következtében, melyet 1825-ben megjelent „Zalán futása” című hőskölteménye aratott.
    Még több kisebb-nagyobb eposzt írt azután kevés év lefolyása alatt, mint: „Cserhalom”, „Eger”, „Széplak”, „Délsziget”, „Tündérvölgy”, „A két szomszédvár”; s emellett a líra terén is elsőrangú költőink közé küzdötte fel magát, sőt a drámaírásban is nagy – bár kevésbé sikeres – tevékenységet fejtett ki. (Salamon király – A bujdosók, Áldozat, Maróth bán, Vérnász, Csongor és Tünde stb.)
    A forradalmi zavarok alatt Vörösmarty eleinte mint az almási kerület képviselője szolgált a közügyeknek,később pedig a kegyelmi főtörvényszék közbírájává nevezték ki. A béke helyreállta után egy ideig visszavonultan élt Baracskán, majd Nyéken gazdálkodással és Shakespeare színműveinek fordításával töltve idejét, 1855-ben megrongált egészségének helyreállítása végett ismét Pestre költözött, hol még az év őszén meghalt.
    Vörösmarty epikai műveiben a tárgy tisztán nemzeti, s inkább történeti, mint mondai, nyelvök ragyogó, emelkedett, s versalakjok majdnem kizárólag a hexameter.
    Hasonló szellemű és irányú hőskölteményeket írtak még: HORVÁTH ENDRE (Árpád) és CZUCZOR GERGELY (1800-1866) (Augsburgi ütközet, Az aradi gyűlés, Botond), mely utóbbi a lírai költők között is kiválóbb helyet foglal el.

8. §. Arany János


    ARANY JÁNOS született 1817-ben Nagy-Szalontán Bihar-megyében, s tanulmányait Debrecenben végezte. Neve 1845-ben tűnt fel először az irodalomban, midőn „ELVESZETT ALKOTMÁNY” című víg eposzával pályadíjat nyert a Kisfaludy-Társaságtól, költői hírét azonban főképp „TOLDI” (1847) alapította meg. Mikor Toldi pályadíjat nyert, Arany Nagy-Szalontán szerény jegyzői állást foglalt el; az ötvenes években azonban már a nagykőrösi fiúgimnáziumban mint a magyar- és latin nyelv tanára működött. – l1860-ban a fővárosba költözvén, előbb a Kisfaludy-társaság igazgatójává, majd a Tudományos Akadémia főtitkárává választották meg, mely állásban egészen haláláig (1882) megmaradt, becses műveivel a legújabb időkig gazdagítva irodalmunkat.
    Arany János epikai műveinek tárgyát legnagyobb részt a nemzeti hősmondákból meríti, s előadásában a klasszikus irányt népiessel, a hexametereket páros rímű alexandriai sorokkal cserélte fel. Két víg eposzán (Elveszett alkotmány, A nagyidai cigányok) kívül valódi hősköltemény epikai művei között még: „Buda halála”, mely azonban csak első része egy tervezett nagyobb hőskölteménynek; többi nagyobb elbeszélő művei (Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje, Murány ostroma) inkább csak az elbeszélés módjára nézve hasonlítanak a hőskölteményhez.
    Kisebb elbeszélő művei között főképp BALLADÁI jelesek (Mátyás anyja, V. László, Szibinyáni Jank, Ágnes asszony, Szondi két apródja, Tetemre hívás stb.); mint lírai költő szintén maradandó becsű műveket hagyott hátra nemzetének.
    Arany követőjének a hősköltemény terén eddig csak SZÁSZ KÁROLY mutatta be magát „Álmos” című hőskölteményével; a költői elbeszélésben több inkább vagy kevésbé önálló követőre talált.

9. §. Regény és beszély (novella)


    A regény és beszély az újabbkor szüleményei, s kizárólag a műköltészet termékei. Főbb sajátságaikban teljesen megegyeznek egymással, csakhogy a beszély rövidebb s így kisebb körre terjed ki, mint a regény.
    Tárgyát mindkettő polgárosultabb, fejlettebb társadalmi viszonyokból veszi, s a fő érdeket bennök nem nagyobb tömegek, vagy egész nemzetek sorsa képezi (mint az eposzban), hanem inkább személyeinek magán viszonyaihoz s lelki életéhöz fűződik. Előadások nem oly tárgyias, mint a hőskölteményé, s külalakjok mindig próza.
    A regény és a beszély meséje rendesen költött, csak újabb időben keletkeztek TÖRTÉNETI REGÉNYEK és BESZÉLYEK. Azonban ezek is inkább csak a hű korfestés által törekesznek a való feltüntetésére; személyeik nem is mindig történetiek, s ha azok is, sorsuk s cselekedeteik festésében való és költészet nagyon is vegyítve van.
    A beszéllyel rokon a RAJZ, vagy ÉLETKÉP, mely tőle egyszerűbb meséje és szerkezete által különbözik.
    Az olvasmányok közt BESZÉLYEK: Egy kopott naplóból (II. oszt.). Berzsenyi, mint kérő. A népdalok hőse (IV. oszt.). RAJZOK: A kis csizmák, Bene Anna tartozása. (I. oszt.) A „Királyné szoknyája” (II. oszt.) Az első magyar komikus (IV. oszt.)

10. §. Magyar regény- és beszély-irodalom


    Regény- és beszélyirodalmunk a legújabb kor terméke. Kiválóbb íróin e téren JÓSIKA MIKLÓS, EÖTVÖS JÓZSEF és KEMÉNY ZSIGMOND bárók, - legújabban pedig JÓKAI MÓR.
    JÓSIKA MIKLÓS br. (1794-1865) rendkívül termékeny író s regényirodalmunk tulajdonképpeni megalapítója. Leginkább történeti regényeket írt, melyek közt az első, s legsikerültebb regényeinek egyike ABAFI; kedveltebb művei még: „Zrinyi, a költő”, „A csehek Magyarországon”, „Az utolsó Báthory” stb.
    A forradalomban való részvéte következtében számos hazafival együtt őt is száműzték. Első regénye, melyet száműzetésében írt „Eszter” volt, s következő regényeit mind „Eszter szerzője” név alatt adta ki.
    EÖTVÖS JÓZSEF br. (1813-1871) mint író és politikus egyaránt kora legkiválóbb férfiai közé tartozik: „A karthausi", »A falu jegyzője«, »Magyarország 1514-ben«, »A nővérek« című regényei s »Elbeszélések« címen megjelent novellái szépirodalmunk legtartalmasabb termékei közt foglalnak helyeŧ; politikai művei közül pedig »A XIX. század uralkodó eszméi« című nagy munkája méltán világhírű. Politikai pályáját áldásosan futotta meg, s két ízben volt kultuszminiszter (1848-ban és 1867-71). Egy ideig mint a Tud. Akadémia s a Kisfaludy-társaság elnöke működött. Írt kisebb költeményeket is, melyek gyengéd, nemes érzésről tanúskodnak.
    KEMÉNY ZSIGMOND br. (1816-1875) a történeti regény legalaposabb mívelője irodalmunkban, kor- és jellemfestés tekintetében különösen kitűnő. Regényein kívül („Gyulai Pál”, „Zord idők”, „A rajongók”, „Férj és nő”) írt több beszélyt, tanulmányt és számos publicisztikai munkát.Több éven át egyik legtekintélyesebb politikai lapunknak, a „Pesti Napló”-nak szerkesztője volt.
    JÓKAI MÓR született 1825-ben Rév-Komáromban. Rendkívüli költői tehetsége s páratlan termékenysége által nemcsak a magyar irodalomnak vált egyik fő büszkeségévé, hanem neve a haza határain túl is ismeretessé lett, s alig van művelt nyelv, melyen egyik vagy másik művét olvasni nem lehetne.
    Művei több száz kötetet tesznek, melyek közt regényei s tömérdek kisebb-nagyobb beszélyei a legbecsesebbek. Írt azonkívül számos politikai (főképp humoros) költeményt s néhány színművet is, s mint újabb alkotmányos életünk egyik buzgó harcosa, politikai kérdések megvitatásában is folytonosan élénk részt vesz.
    Kitűnőbb regényei: „Egy magyar nábob”, „Kárpáthy Zoltán”, „Az új földesúr”, „Fekete gyémántok”, „Szabadság a hó alatt”, Enyém, tied, övé”, „A névtelen vár”, „A kőszívű ember fiai” stb. stb.
    Ismertebb regény- és beszélyíróink még KÚTHY LAJOS, VAS GEREBEN (Radakovics), PÁLFI ALBERT, DEGRÉ ALAJOS, GYULAI PÁL, TOLNAI LAJOS, BENICZKY BAJZA LENKE stb.

11. §. Románc, ballada, példázat


    A románc, ballada és példázat olyan elbeszélő költemények, melyekben az elbeszélés lírai, azaz érzelmi vagy gondolati elemekkel egyesül.
    A ROMÁNC egyszerű elbeszélés dallamos formában, melyen általában csendes, szelíd hangulat vonul át. A BALLADA gyakran szintén dalszerű, de több benne a drámaiság (gyors folyás, élnék beszélgetések) mint a románcban, s tárgya rendesen komolyabb, meghatóbb.
    A PÉLDÁZAT valamely erkölcsi vagy tapasztalati eszme kifejezésére szolgál. Fajai: a MESE (aesopusi), melyben többnyire állatok szerepelnek, mint emberi tulajdonságok képviselői; a PÉLDABESZÉD (parabola), mely tárgyát az emberi életből meríti, a REGEPÉLDÁZAT (paramythia), hol a szerepelő személyek emberfeletti lények s az ALLEGÓRIA, mely valamely gondolatot összefüggő képekben tüntet fel.
    ROMÁNCOKKAL s BALLADÁKKAL a magyar irodalomban csak a múlt század vége óta találkozunk; eleinte csak elvétve. KÖLCSEY FERENC és KISFALUDY KÁROLY óta sűrűbben .Mint főképp balladaköltők kitűntek még VÖRÖSMARTY MIHÁLY, CZUCZOR GERGELY, GARAY JÁNOS 81812-1853) – mindenek felett pedig ARANY JÁNOS. Népballadáink közt legkiválóbbak az Ó-SZÉKELY és KURUCZ BALLADÁK. – A PÉLDÁZATOK különböző fajaiban leginklább FÁY ANDRÁS (1786-1864) jeleskedett, ki regény- és beszélyirodalmunkban szintén mint az úttörők egyike működött.
    Az olvasmányok közt ROMÁNCOK: „A füstbe ment terv”, „Két vándor” (I. oszt.). „A gyermek álmai”, „Alugyál kis fiam” (II. oszt.). „A megfagyott gyermek” (III. oszt.). „Temetés”, „A magyar költő”, „Hadnagy uram” (IV. oszt.). BALLADÁK: „A lengyel anya”, „Ulászló” (II. oszt.). „Mátyás anyja”, „Éji látogatás” (III. oszt.). „Hunyadi”, „A legszebb ének”, „Szondi két apródja”, „Kőmíves Kelemenné”, „A szegény vándorlólegényről”, „Harmincz pénz” (IV. oszt.). MESÉK: „A hiú szarvas”, „A völgy és a hegy” (I. oszt.). „A szikla és a fűmag”, „A furulya” (II. oszt.). „Az asztalos és inasa”, „A csikó és anyja”, „A szilvafa és a hernyók” (IV. oszt.). PÉLDABESZÉDEK: „A gonoszságot a fa is elárulja” (I. oszt.). „A gondviselés útja” (II. oszt.). „A három gyűrű” (IV. oszt.). REGEPÉLDÁZAT: „Az érdem” (IV: oszt.). ALLEGÓRIÁK: „A gyermek és a szivárvány” (III. oszt.). „Az árvízi hajós”, „A koszorú”, „Terebélyes nagy fa” (IV. oszt.).

12. §. Költői leírás, idill


    A leíró költészet legáltalánosabb faja a KÖLTŐI LEÍRÁS, melynek tárgya minden lehet, minek élénk feltüntetése az olvasóban valamely hangulatot ébreszthet. Szűkebb körű az IDILL, mely a természethez közelálló egyszerű emberek életéből tüntet fel valamely vonzó képet, s eredetileg pásztori költemény volt.
    Szép leíró költeményeket találunk újabb költőink közül főlet PETŐFINÉL, TOMPÁNÁL és ARANYNÁL – köztük egyes idilleket is („Családi kör”, „Téli esték”).

2. Lírai költészet


13. §. Dal, óda, elégia


    A lírai költészet egyes fajaiban az érzelmi, másokban a gondolati elem a túlnyomó. (Érzelmi, értelmi líra) Az előbbiek közé tartozik a DAL, az ÓDA és az ELÉGIA, melyek együttvéve a szorosabb értelemben vett lírai költészetet képezik.
    A DAL az ember csendesebb, szelídebb érzelmeimnek zengzetes kifejezése. Számtalan fajra oszlik, melyek közt a két fő faj az EGYHÁZI és a VILÁGI DAL. A népköltészet is gazdag szebbnél szebb dalokban.
    Az ÓDA a daltól főképp magasabb fokú lelkesedés és gondolati fenség által különbözik, mely sajátságok a tulajdonkélppeni ódán kívül még kiváltképp a HIMNUSZBAN nyilatkoznak, melyben emelkedettebb vallásos érzelmek vannak kifejezve.
    A DITHYRAMB szilajabb, csapongóbb természete, a RAPSZÓDIA pedig szabadabb szerkezete és külalakja által különbözik az előbbiektől.
    Az ELÉGIA méla, merengő hangon azon érzelmeket zengi melyek az ember lelkében a múlt derült, vagy borús képeinek felidézése által támadnak.
    Az olvasmányok közt DALOK: „Szülőföldem szép határa”, „Matild dala” (I. oszt.). „Hazámhoz” (II. oszt.). „Enyhülés” (III. oszt.). „A rákosi szántó”, „Nyári estén”, „Himfy szerelmeiből”, „Beszélek távol ország”, „Szentelt hantok” (IV. oszt.). ÓDÁK: „A madár fiaihoz (III. oszt.). »A bujdosók«, »Fohászkodás«, »szózat«, »Közelítő tél«, »Himnusz«, »A vén cigány« (dithyramb), »Egy gondolat bánt engemet«, (rapszódia). ELÉGIÁK: »Zrinyi dala«, »Bucsuzás Kemensaljától«, »Mikes«, »Mohács« (IV. oszt.

14. §. Költői levél, epigramma, szatíra, tanköltemény


    A tágabb értelemben vett lírához tartoznak azon költemények is, melyekben a gondolati, értelmi elem a túlnyomó. Ilyenek a KÖLTŐI LEVÉL, az EPIGRAMMA, a SZATÍRA és a TANKÖLTEMÉNY.
    A KÖLTŐI LEVÉL a legkülönfélébb érzelmeket s gondolatokat fejezheti ki; gyakran tudományos kérdések szabadabb tárgyalására szolgál alapul, néha azonban csak verses formája s válogatottabb nyelve által különbözik a közönséges bizalmas vagy udvarias levelektől. (Levéltöredék, Levél egy elutazott barátom után.)
    Az EPIGRAMMA (eredetileg felirat) néhány sorban valamely találó, meglepő gondolatot fejez ki, majd inkább szépen, tetszetősen (görög epigramm), majd csípős gúnnyal vegyítve (római epigramm).
A SZATÍRA tréfás, enyelgő- vagy komoly, keserű hangon az emberi hibákat a ferdeségeket ostorozza, gyarló, nevetséges voltukat kíméletlenül kitárván. Legtulajdonképpenibb elemei ennél fogva a gúny, a túlzás és a torzítás (Boldog pestiek).
    A szatírához számítható a PARÓDIA is, melyben köznapi, kisszerű tartalom valamely komoly költemény alakjában van előadva (Az új magyar költő).
    A TANKÖLTEMÉNY tudományos, művészi vagy erkölcsi elveket ád elő élénk, tetszetős módon. („Az ember próbájá”-ból). Régebben kedvelt műfaj volt, újabb időben azonban a ritkább jelenségek közé tartozik.

15. §. Lírai versalakok


    A lírai költemények közül a DALT rendesen rövidebb rímes sorokban szokták írni. Kiválóbb dalformák a BALASSA- és HIMFI- vers s az olasz SZONETT.

1. A BALASSA-VERS kilenc sorú versszak, mely Balassa Bálinttól vette nevét. A két ütemű 6 és 7-tagú sorokban a rímképet: aab, ccb, ddb.

Péld. 
Vitézek, mi lehet
A széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Mellyel ember ugyan él,
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot
Ád, mely kedves mindennél.
Balassa B.


2. A HIMFY-VERS, melyben Kisfaludy Sándor „Himfy szerelmei”-t írta, áll tizenkét sorból. A teljes és csonka kétütemű sorok benne vegyest fordulnak elő; rímképlete a következő: ab, ab, cd, cd, ee, ff. (Példák az olvasmányok közt: „Kisfaludy Sándor Himfy szerelmeiből”).
    
3. A SZONETT tizennégy ötös (teljes és toldott) jambusi sorból áll. Nyolc első sorának rímképlete: abba, abba; a hat végső sorban a rímek különféleképpen oszolhatnak meg.

Péld.
Hallgatsz, csak sóhajtásid
lengenek,
csak néma köny csepeg bús arczaidra,
Esengve fordúlsz embertársaidra,
Hogy együttérzéssel könnyítsenek.

Nem ők, nem ők az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínaidra.
Miért vonúla köd szép napjaidra?
Mi bánt? Mit vesztél? Ők nem kérdenek.

El! Társat a bús nálok nem talál.
El! én felém! Szív szívhez szólhat itten:
Jer, öntsd ki bánatod nekem meghitten.

S ha hívedtől megfosztott a halál,
Jajgasd nevét, nevével költs fel engem,
S enyhülni fogsz, ha kínod visszaazengem.
Szemere P. (Echo)


    Az ÓDÁK közt a görög és római költőknél leggyakoribbak a SAPPHÓI, alcaeusi ÉS ASKLEPIADESI versszak, melyek nálunk is sok mívelőre találtak, főleg a múlt század végén és a jelen század elején.
1. A SAPPHÓI versszak áll három sapphói sorból és egy ADÓNISI-ból:

Péld.
Nagy nehézségű, repedett,lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
Döngeti, rázza.
Virág Benedek


2. Az ALCAEUSI versszak két ALCAEUSI sorból, egy toldott négyes JAMBUSI sorból és egy aPINDARUSI DACTYLUSBÓL áll:

Péld.
Buzgón leomlom színed előtt, dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél
S hozzád közelb járúlhat, akkor
A mi után eped, ott eléri.
Berzsenyi


3. Az ASKLEPIADESI versszak szintén négysorú versalak.
    Három sorú ASKLEPIADESI sor, a negyedik pedig GLYKONi sor:

Péld.
Lassanként koszorún bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom, még alig ízlelé
Nektárját ajakam, még alig illetém
Egy két zsenge virágait.
Berzsenyi


    Az ELÉGIA eredeti alakja a DISTICHON, vagyis a hexameter egyesítése pentameterrel.

Péld.
Él magyar, áll Buda még, a mult csak példa legyen most
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
Kisfaludy K.

    Az EPIGRAMMOT  is leginkább distichonokban írják.

16. §. A magyar líra


    A magyar líra mívelői közül első, ki a költő nevet megérdemli, BALASSA BÁLINT BÁRÓ (a XVI-dik század végén) ki verseiben az érzelmek igaz hangján ád kifejezést azon számtalan hatásnak, melyeknek viszontagságos életében oly gyakran ki volt téve.
    Utána egészen a múlt század végéig nincs lyrikusaink között egy sem, ki ővele szemben határozott emelkedést mutatna fel; a legutóbbi száz év azonban több oly tehetséggel ajándékozta meg irodalmunkat, melyek lírai költészetünket mindig magasabb fokra emelték s részben a külföld előtt is méltó elismerésben részesültek.
    A múlt század végén s a jelennek elején feltűnt lírikusaink között legkiválóbbak CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY, KISFALUDY SÁNDOR, KAZINCZY FERENC,BERZSENYI DÁNIEL és KÖLCSEY FERENC, kik mellett különösen még KISS JÁNOS részesült kartársainak élénkebb elismerésében. Legújabb líránk két kimagasló vezéralakja TOMPA MIHÁLY és PETŐFI SÁNDOR, kiknek hatása (Aranyéval együtt) még a jelen kor követőinek nagy részén is észrevehető. Inkább, vagy kevésbé önálló követőik közül a jelentékenyebbek GYULAI PÁL, SZÁSZ KÁROLY, LÉVAY JÓZSEF, TÓTH KÁLMÁN és VAJDA JÁNOS; a többiről, kik jelenleg kisebb-nagyobb sikerrel küzdenek az elismerés koszorújáért, határozottabb ítéletet alkotni, a jövő feladata.

17. §. Csokonai Mihály


    CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY született 1773. Debrecenben. Tanult először szülővárosában, hol aztán egy ideig mint segédtanító működött; később tanulmányait Sáros-Patakon folytatta, majd Pozsonyba ment, hol az éppen megnyílt országgyűlés folyama alatt a „Diétai Magyar Múzsa” című hetilapot szerkesztette. Innen Komáromba költözött, hol megismerkedett VAJDA JÚLIÁVAL, kis LILLA néven számos versében dicsőített. Utóbb ismét tanári állást vállalt a csurgói gimnáziumban, innen azonban nemsokára betegen visszatért Debrecenbe, hol 1805-ben munkáinak rendezéses közben meghalt.
    Csokonai legnépszerűbb költőnk  a jelen század elején, versei formában s tartalomban változatosak, nyelvök tősgyökeres magyar. Lírai költeményein kívül említésre méltó még DOROTTYA című víg eposza, s néhány drámai kísérlet.

18. §. Kisfaludy Sándor


    KISFALUDY SÁNDOR született 1772-ben Sümegen Zala vármegyében. A katonai pályát választotta s egy ideig tagja volt a magy. Kir. testőrségnek. Mint katona sok helyem megordulván az országon belül és kívül, mindez nagy hatással volt költői tehetségének fejlődésére. Így Erdély meglátogatása szolgált neki az első serkentésül, hogy magyarul írjon (Franciaországban mint hadifogoly) mívelték ízlését, anélkül, hogy hazafiságát csökkentették volna. 1800-ban megválván a katonai pályától, nőül vette SZEGEDY ROZÁLIÁT, kit Liza néven annyiszor megénekelt, s ezentúl boldog családi körében töltötte életét. Meghalt 1844-ben.
    Kisfaludy Sándor legjelentékenyebb műve a „HIMFY SZERELMEI” című dalkoszorú két részben („Kesergő szerelem” és „Boldog szerelem”); írt továbbá költői elbeszéléseket is „Regék a magyar előidőből” cím alatt, s élemedettebb korában néhány színművet.

19. §. Kazinczy Ferenc


    KAZINCZY FERENC született 1759-ben a Bihar-megyei Ér-Semlyénben. Már 16 éves korában kiadta első irodalmi kísérletét („Magyarország földrajza”) s ettől fogva nem szűnt meg  küzdeni nemzeti irodalmunk felvirágoztatásáért.
    Miután több évig a közügyeknek szolgált volt, 1794-ben – mivel a Martinovics-féle forradalmi kátét leírta – börtönbe került, honnan csak hat évi raboskodás után szabadulhatott ki. 1801-ben zempléni birtokára, BÁNYÁCSKÁRA vonult (melyet Széphalomnak nevezett el) s ez időtől fogva még nagyobb tevékenységet fejtett ki főképp a nyelvújítás körül, mely mozgalomnak ő középpontja s éltető szelleme volt.
    Meghalt 1831-ben; 1859-ben a nemzet országszerte megünnepelte születésének százados évfordulóját.
    Kazinczy mint LÍRIKUS választékos szép nyelve által tűnik ki; kiváltképp jelesek „Tövisek és virágok” címen megjelent epigrammái. Fő jelentősége azonban nem eredeti irodalmi munkásságában rejlik, hanem egyrészt fáradhatatlan buzgalmában, melynél fogva korának majdnem minden tehetségesebb magyar írójával összeköttetésbe lépvén, nem szűnt meg őket serkenteni s buzdítani, - másrészt a legkülönfélébb műfajokra kiterjedő fordításaiban, melyek által a magyar nyelv és irány szépítését hathatósan előmozdította.

20. § Berzsenyi Dániel


    BERZSENYI DÁNIEL született 1776-ban Egyházas-Hetyén, Vas-vármegyében. Tanult Sopronban hol már akkor a Kis János által alapított „Magyar társaság” fennállott. Már tanuló korában kezdett verseket írogatni; azonban sokáig elrejtve tartotta műveit, míg kora kiválóbb íróival (Kis János, Kazinczy) megismerkedvén, azok költeményeinek kiadására buzdították. Életének legnagyobb részét anyai birtokán, Niklán (Somogy megyében) töltötte, idejét gazdálkodás és költői munkásság között osztva meg. Meghalt 1836-ban.
    Berzsenyi legmagasabb röptű ódaköltőnk. Legkiválóbb művei klasszikus alakú költeményei, melyeken szemmel látható a római remekek, főképp pedig Horatius hatása; egyes műveiben azonban a klasszikus szellem a magyar nemzeti érzelemmel szerencsésen párosul. Írt rímes verseket is.

21. §. Kölcsey Ferenc


    KÖLCSEY FERENC született 1790-ben Sző-Demeteren Közép-Szolnok megyében. Tanulmányait a debreceni főiskolán végezte, hol a görög és német remekírókat előszeretettel olvasgatta. Az írói pályára – amint maga írja – leginklább az okból lépett, mert csak az írók között talált őszinte, igazi barátokat. Többnyire elvonulan élt csekei birtokáln, csak életének vége felé kezdett a politikai ügyekben is élénkebb részt venni. Előbb a megyegyűléseken, később mint Szatmár-vármegye követe a pozsonyi országgyűlésen sok kitűnő beszédet tartott, melyek által csakhamar elsőrangú szónokaink körébe emelkedett. Meghalt 1838-ban.
    Kölcsey lírája inkább borongó, mint derült;egyes költeményeiben a hazafiúi fájdalom meghatóan van kifejezve. (Zrinyi dala, Himnusz)
    Nemcsak mint költő és szónok működött, hanem korának legkiválóbb kritikusai közé is tartozott; kritikai működése azonban (főleg Berzsenyi műveinek bírálata) sok keserűséget szerzett érzékeny szívének.

22. §. Petőfi Sándor


    PETŐFI SÁNDOR (családi nevén Petrovics) született 1823-ban Kis-Kőrösön. Tanult Kecskeméten, Aszódon, Selmecen, s két ízben Pápán. Utóbbi helyen megismerkedett Jókaival, kivel tartós barátságot kötött. Közben volt katona s több ízben színész, mely pálya iránt különös előszeretettel viseltetett. 1842-ben lépett fel először mint költő „A borozó” című költeménnyel az „Athenaeum”-ban; s kevéssel aztán Pestre költözvén, költői nevét mindig szélesebb körben tette ismeretessé és kedveltté, úgy hogy néhány év múlva a legnépszerűbb költővé lett. A szabadságharcban tollal és karddal egyaránt szolgálta a hazát s 1849-ben el is esett érte valószínűleg a segesvári csata alkalmával.
    Petőfi a szó legnemesebb értelmében igazi népköltő, kinek dalait a nép az ország minden részében énekli. Legnagyobb a lírában, de elbeszélő művei is tele vannak költői szépségekkel. Legsikerültebb köztük: „János vitéz”, melyben „Kukorica Jancsi” regényes kalandjai vannak elbeszélve.

23. §. Tompa Mihály


    TOMPA MIHÁLY született 1819-ben Rimaszombatban. Ügyvédi pályára készült, később azonban a lelkészi pályát választotta s élete végéig mint reform. Pap működött. Először Bejére hívták, azután a szabadságharc alatt mint tábori pap szolgált a magyar seregben. Utóbb Kelemérre, majd Hanvára került, hol 1868-ban hosszas szenvedés után meghalt.
    Tompa legmélyebb érzelmű, legtartalmasabb lírikusaink közé tartozik. Lírai költeményeken kívül írt számos regét (Virágregék), mondát s másféle kisebb-nagyobb elbeszélő költeményt. Egyházi beszédei közül is jelent meg néhány kötetnyi.

3. Drámai  költészet


24. §. A dráma és fajai


    A DRÁMA vagy SZÍNMŰ az epikai és lírai költészet egybeolvadását tüntetni fel. A mese, mely a drámai cselekvényben szemeink előtt lefolyik, az epikai elemet képezi benne, személyeinek beszélgetései pedig (amennyiben gondolataik s érzelmeik kifejezése), a lírait. Három fő faja a SZOMORÚMŰ (tragédia), a VÍGJÁTÉK (komédia) s a szoros értelemben vett DRÁMA.
    A szomorúmű komoly, békésen ki nem egyenlíthető küzdelmet állít elénk, mely a főszemély vagy hős teljes lelki megtörésével (bukás), s rendszerint egyszersmind testi halálával végződik. Hatása megindító, vagyis vegyülete a legmélyebb részvétnek s szánalomnak. Tárgya kiválóan történeti.
    A VÍGJÁTÉk kisebb összeütközéseken alapuló ártatlanabb természetű küzdelmeket tüntet fel, derült, szerencsés kimenetellel. Hatása ennélfogva felvidító s megnevettető. Tárgyát legnagyobb részt a jelen társadalmi életből meríti, de vannak történeti vígjátékok is.
    A SZOROS ÉRTELEMBEN VETT DRÁMA a szomorúmű és vígjáték közt foglal helyet. Cselekvénye komolyabb, mint a vígjátéké, de a jellemek benne nem oly merevek, s a küzdelmek nem oly kiegyenlíthetetlenek, mint a szomorú műben s így vége mindig békés, megnyugtató. Árgyára nézve lehet szintúgy történeti mint társadalmi.
    A dráma főfajain kívül megemlítendő még a NÉPSZÍNMŰ, mely tárgyát a népéletből veszi, s a BOHÓZAT, mely a vígjáték alsóbb rendű, durvább fajának tekinthető. Az említett fajok alá nem foglalható, drámai alakkal bíró műveket általában DRÁMAI KÖLTEMÉNYEKNEK szokták nevezni (Madách: Az ember tragédiája).

25. §. Magyar drámairodalom


    Magyar drámairodalomról csak a jelen században lehet szó. Megalapítójának KISFALUDY KÁROLY tekinthető, ki mellett főképp még KATONA JÓZSEF, mint a legkiválóbb magyar tragédia szerzője, és SZIGLIGETI EDE, mint legtermékenyebb drámaírónk érdemelnek említést.
    KISFALUDY KÁROLY – Sándor öccse – született 1788-ban Téten, Győr-megyében. Mint bátyja, ő is a katonai pályára lépett s a század elején az olasz hadjáratban mint zászlótartó vett részt. A katonai szolgálatból kilépvén, atyjával meghasonlott, s így magára hagyatván, több évig bolyongott a külföldön arckép- és szelencefestéssel tartva fenn magát. Visszatérvén a hazába, a fővárosban telepedett meg, s irodalmi munkássága után lassanként biztos állást s mindig általánosabban tisztelt nevet vívott ki magának. Meghalt 1830-ban.
    Kisfaludy Károly számos színművel gazdagítá a magyar irodalmat, melyek közt különösen vígjátékai (Csalódások, A kérők, a Pártütők stb.) több évtizeden át mulattatták a magyar közönséget. Írt lírai s elbeszélő műveket is versben, prózában egyaránt, s emellett több évig az AURORA című zsebkönyv szerkesztésével is szolgálta az irodalmat.
    KATONA JÓZSEF született 1792-ben Kecskeméten. Jogi pályára készült, de sokáig ingadozott közte és a színészi pálya között, melyen több évig inkább színműírói, mint színészi minőségben kisebb sikereket aratott. Végre 1820-ban hivatalt vállalt szülővárosában s ez időtől fogva hivatalos teendői mellett főképp történeti kutatásokkal töltötte idejét. Meghalt 1830-ban.
    Katona színész korában több színművet írt, s dolgozott át főleg németből, maradandó nevet azonban csak „Bánk bán” című tragédiája biztosított számára. Ennek sikerei is a Katona halála utáni időbe esnek, a költő maga nem élvezhette.
    SZIGLIGETI EDE (családi néven Szathmáry József) született 1814-ben Nagyvárad-Olasziba. A mérnöki pályára képesítő tanulmányokat végezte, de a magyar színészettel megismerkedvén, 1834-ben a budai színésztérsasághoz csatlakozott. Azért atyja annyira megharagudott rája, hogy családi nevének viselésétől eltiltotta.
    A színészi pálya nem szerzett Szigligeti számára babérokat, de annál többet a drámaírói, melynek terén oly rendkívüli tevékenységet fejtett ki, hogy különféle fajú drámáinak száma jóval meghaladja a százat. Legtöbb érdeme van a magyar népszínmű körül, melynek ő a megteremtője („Nagyapó”, „A csikós”, „Két pisztoly”, „Szökött katona”, „A cigány” stb.) Meghalt 1878-ban, mint a Nemzeti Színház igazgatója.
    Újabb drámaíróink között a legtermékenyebb CSÍKY GERGELY, ki főképp társadalmi drámáival aratott nagyobb sikereket. (A proletárok, Cifra nyomorúság, A Stomfay család, Bozóthy Márta stb.) Ismeretesebb dráma-íróink még RÁKOSSY JENŐ (Aesopus, A krakkói barátok, Ida, Királynék harca.) DÓCZY LAJOS (Csók, Utolsó szerelem, Szécsy Mária, Vegyes párok), s a társadalmi vígjáték terén BERCZIK ÁRPÁD.
    Sikerültebb népszínműveket írtak (Szigligetin kívül) SZIGETI JÓZSEF, TÓTH EDE (Falu rossza, Kintornás család), és CSEPREGI FERENC (Sárga csikó, Piros bugyelláris).

26. §. A magyar költészet fejlődése


    A pogánykor költészetéből semmi sem maradván fenn, jelleméről nem lehet határozott tudomásunk? Azonban feltehető, hogy a népszellem eredeti nyilatkozata volt, menten minden idegen befolyástól.
    A kereszténység elterjedése módosítólag hatott a magyar költészet szellemére, formájára egyaránt, mely hatás általában termékenyítőnek mondható. A reformációig számos legendát és vallásos éneket termelt költészetünk, azonkívül keletkezett sok históriai ének is; de termékeiből kevés maradt fenn az u tókor számára s jelentékenyebb költőt vagy maradandó becsű művet e korszak még nem mutathat fel.
    Csak a XVI-dik században kezd irodalmunk általában s vele költészetünk is élénkebben felpezsdülni. Ez időtől fogva elbeszélő és lírai költészet egyaránt folyton talált művelőkre, kik közt a múlt század utolsó negyedéig nem egy tehetségesebb énekes nevét őrzi meg költészetünk története (a lírában BALASSA BÁLINT, SZENCZY MOLNÁR ALBERT, FALUDI FERENC stb., - az epikai költészetben ZRINYI, GYÖNGYÖSI), csak a dráma mezeje marad a legújabb időkig majdnem teljesen parlagon.
    Régibb költőink közül egyesek inkább a népköltészet, mások a görög-római és olasz irodalom hatása alatt írták munkáikat; határozott elveken alapuló költői iskolák azonban csak 1772. óta keletkeztek, mely évvel kezdődik a magyar irodalom legújabb korszaka.
    Néhány évtizedig különösen három költői iskola versenyez egymással, ú. m. a francia (BESSENYEI GYÖRGY, ORCZY LŐRINC, ÁNYOS PÁL); a klasszikus (BARÓTI SZABÓ DÁVID, RAJNIS JÓZSEF, RÉVAY MIKLÓS) és a népies iskola (DUGONICS ANDRÁS, GVADÁNYI JÓZSEF gróf, PÁLÓCZY HORVÁTH ÁDÁM); később főképp a német költészet hatása látszik költőink nagy részén (KAZINCZY, KÖLCSEY, némileg BERZSENYI); míg a nemzeti szellem és a magyar népköltészet befolyása alatt mindig eredetibb s önállóbb tehetségek tűnnek fel a valódi magyar műköltészetet teremtenek (PETŐFI, ARANY, TOMPA s úttörők: KISFALUDY KÁROLY és VÖRÖSMARTY).
    Magasabb fejlődést különösen lírai és elbeszélő költészetünk mutat fel; drámánk még mindig túlnyomólag idegen (főképp francia) befolyás alatt áll.

    A  próza-irodalom  áttekintése

27. §. Szónoki próza


    A magyar szónoki próza megalapítója PÁZMÁNY PÉTER (1570-1637), kit kortársai magyar Cicero-nak neveztek. Nagyváradon református nemes szülőktől született, de már fiatal korában áttért a róm. kath. egyházba s 1587-ben jezsuitává lett. Egyháza érdekében sokat fáradozván s nagy érdemeket szerezvén magának, felmentetett szerzetesi fogadalmaitól s túróci préposttá,majd esztergomi érsekké neveztetett ki. Huszonegy magyar művet írt, melyek közt legterjedelmesebb a „Hodegus”, igazságra vezérlő kalauz; továbbá prédikációi és fordítása Kempis Tamás könyvének Krisztus követéséről.
    Újabb időben főképp a politikai szónoklat indult nagyobb virágzásnak. Politikai szónokaink között kiválóbbak: FELSŐBÜKI NAGY PÁL, a két WESSELÉNYI MIKÓS, SZÉCHENY ISTVÁN, KOSSUTH LAJOS, DEÁK FERENC, EÖTVÖS JÓZSEF stb. KÖLCSEY FERENC a szónoklat különféle nemeiben jeleskedett.

28. §. Türténetírás, bölcselet


    Magyar történetírásunk leginkálbb hazai történetünket teszi kutatása tárgyául. A régi történetírók közül említésre méltó HELTAI GÁSPÁR, a XVI-dik században, ki a magyarok történetét a mohácsi vészig írta meg és CSEREY MIHÁLY, kitől Erdély históriáját bírjuk 1661-1701-ig. Újabb történetíróink közül a jelesebbek SZALAY LÁSZLÓ („Magyarország története”), HORVÁTH MIHÁLY („Magyaország története”, „25 év Magyarország történetéből”, „A magyar szabadságharc története” stb.) TELEKI JÓZSEF gróf („A Hunyadiak kora”), SALAMON FERENC („Magyarország a törökhódítás alatt”, „Első Zrinyiek”), FRAKNÓI VILMOS, SZABÓ KÁROLY stb. A magyar irodalom-történet legkiválóbb művelői TOLDY FERENC, GYULAI PÁL és BEÖTHY ZSOLT.
    Magyar nyelven írt bölcseleti munkát már a XVII-dik századból bírunk APÁCZAI CSERE JÁNOStól, mélyebb gyökereket azonban még a legújabb időig sem vert nálunk a bölcselet.
    A külföldi, különösen német bölcseleti rendszerek mindig találtak kisebb-nagyobb számú követőkre, de önálló magyar bölcseletet nem mutathat fel tudományos irodalmunk.

29. §. Nyelv- és széptudomány


     A magyar történeti nyelvtudomány megalapítója RÉVAY MIKLÓS (1750-1807), kinek elvei, főleg a helyesírást illetőleg (szófejtés alapján) még jelenleg is uralkodnak irodalmunkban. Az Ik-es és Ik-telen igeragozás szigorú megkülönböztetése és tőle származik. Révay ellenfele VERSEGHY FERENC, ki a helyesírást a kiejtése alapítja s élesen megkülönböztetett ik-es és ik-telen ragozást el nem ismer. Nevezetesebb nyelvtudományi művek újabb időben a Tudományos Akadémiának nagy magyar szótára, melyet FOGARASSY JÁNOS és CZUCZOR GERGELY szerkesztett, s a jelenleg megjelenő, SZARVAS GÁBOR és SIMONYI ZSIGMOND által szerkesztett „Történeti szótár”. Az összehasonlító nyelvtudomány legkiválóbb mívelői irodalmunkban HUNFALVY PÁL és BUDENCZ JÓZSEF.
    A széptudomány és kritika megalapítójának a magyar irodalomban KÖLCSEY FERENC tekinthető (lásd fentebb). Kívüle a jelen század első felében még főleg BAJZA JÓZSEF, később ERDÉLYI JÁNOS érdemelnek említést, legújabb időben pedig GREGUSS ÁGOST („Rendszeres széptan”, „A balladáról”, „Arany János balladái”). GYULAI PÁL (Katona József és „Bánk bán”-ja, „Vörösmarty Mihály életrajza” és BEÖTHY ZSOLT („A tragikum”-ról).

30. §. Természettudományok


    A természettudományi irodalom csak legújabb időben mutat nálunk kissé pezsgőbb életet. Sokat tesz a természettudományok iránti érdeklődés fölkeltésére a „Magyar Természettudományi Társulat” számos érdekes, többnyire népszerű kiadványai által. A földrajzi ismeretek terjesztését illetőleg pedig  a „Földrajzi Társulat” fejt ki hasznos munkásságot.
    Utazási irodalmunk sem jelentéktelen. Nevezetesebb utazóink: MAGYAR LÁSZLÓ, VÁMBÉRI ÁRMIN, XANTUS JÁNOS, LÓCZY LAJOS stb.

Forrás: Magyar nyelv- és irodalmi kézikönyvpolgári- és felsőbb leányiskolák IV. osztálya számára. A Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából készítette Torkos László. 4., átdolg. kiadás Budapest l891.agyar nyelv- és irodalmi kézikönyvpolgári- és felsőbb leányiskolák IV. osztálya számára. A Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából készítette Torkos László. 4., átdolg. kiadás Budapest l891.

2026. szept. 3.

Greguss Ágost (1824-1882): Ujgörög danák

 Greguss Ágost

I.
Tul ott a lombos hegy tövén,
Tul ott a sziklaszálon,
Melly lábát dérben fürdeti
S fejét felhőbe rejti,
Két kő alatt van két fiú.
Két testvér eltemetve.

Középen a két kő között
Egy szőlőtőke nőtt fel,
Annak bogyói veresek
S bogyói nedve mérges:
Nő, melly e nedvet ízlelé,
Fiút sohsem szülendő…

Oh bár e holtak anyja is
Izlelté volna nedvét!

II.
Ott lenn a szomszéd teleken,
Ott lenn az utcza végin
Egy vén, egy ősz asszony lakik,
Lakik vén, ősz urával.
Egy rosz kutyájok van nekik
S van egy csinos leányuk.

Isten, csak e nő halna meg,
Csak halna férje is meg,
Csak falna mérget a rosz eb!…
Hogy elvinném a lánykát!


Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Enyhedi Ernő (19. sz.): A rubint*

 

Kárpátvadász mint fenyüszál,
Juhászleány – tópartonáll
’Leányka, lelkem csillaga,
Oh légy szívem menyasszonya!’
A lány reá busan tekint,
Busan rubint-toronyra int.
„Kezem tied csak úgy lehet,
Ama követ ha levehetd.”

Kárpátvadász mint fenyüszál
Fölvont íjával ím kiáll.
A nyíl suhog s a nyíl talál…
’Oh lányka, nézd: a kő leszáll.’
De a rubint vizbe zuhan,
Fel a vizből tündér suhan.
„’Jer le velem, szerelmesem!
Tied kövem, ha jösz velem.”’

Kárpátvadász mint fenyüszál
Utána zúg, előtte áll.
’Tündér, tündér, add a követ!
A lány enyém csak így lehet.’
Tündér megint vigan kacsint,
Csókot rubint-ajkára hint.
„’Feledd, feledd fön kedvesed!
Tündérkirálynő jegyesed.”’

(* Azon mondárul, melly azi tt közlött balladának alapul szolgál, megemlékezett már Dalár Tamás is „Kirándulás a Kárpátokba” czimü czikkében, mellyet a „Család könyve” II-od évi folyama közlött. (Lásd e folyam 141-dik lapján a rubint-mondára vonatkozó adatokat.) E monda más változatban is él, mint kézsmárki barátunktól értesülünk, ki azt költeménnyé dolgozta. Az ő  értesitése szerint a monda ez. „A zöld-tó partján áll a rubinttorony; ennek csucsán volt hajdan a büvös rubint, mellynek birtoka után egy környékbeli juhász sovárg. A juhásznak gyönyörü leánya van, kit sokan kérnek. Az apa annak igéri, ki a rubintot lehozza. Sokan megkisérlik, de a kisérlet egynek sem sikerül. Jön egy vadász, megszereti a leányt, s a leány őt. A vadász szerencsésen lelövi a rubintot, hanem ez begörbül a tóba. A vadász utána rohan, hogy visszakeritse; de – nem merül fel töbé.” 
    Mi magát a balladát illeti, erre nézve tehetni nyelvi tekintetből egyes kifogásokat; de szerkezete olly költői, tömör és arányos, hogy a müvet közlésre méltónak itéltük.      A szerk.)


Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Greguss Gyula (1829-1869): Excelsior*

 Greguss Gyula – Wikipédia
(Longfellow után)

Sötéten szállt le az alkonyat,
Havas tövén az ifju haladt,
Jég s hó közt lengeti zászlaját
És rajta kiváló jelszavát:
Excelsior!

Bus homloka lángszemet takar,
Szót szikrát mint ragyogó csatakard,
S ezüsthangú kürt zengzetekint
Az idegenszerü szózat int:
Excelsior!

Békés lakokból a tüzelő
Vidám-lobogva csillan elő,
Fent
rémes fényben a jégtükör, -
És keble halk sohajra tör:
Excelsior!

„Ne merd a szorost!” így szólt az agg.
„Tág s mély a döbörgő zuhatag;
Fent a vihar komoran leseng!”
De ám az ezüsthang ujra cseng:
Excelsior!

Könyörg a leányka: „Maradj, pihenj,
Hajolj nyugalomra keblemen!”
Kék tiszta szemére köny borúl;
Mégis felel, bár szive szorúl:
Excelsior!

Rettegd a korhadt gallyazatot!
Rettegd a döntő hófuvatot!”
Igy int végbúcsut a hegylakó;
De messze magasbul zeng a szó:
„Excelsior!

Midőn a buzgó szerzetesek
Hajnalban összesereglenek
Elmondani a szokásos imát,
A léget e hang hasítja át:
Excelsior!

Vándort a hű eb megleli,
S bár testét már a hó lepi,
Dermedt keziben leng zászlaja,
És rajta kiváló jelszava:
Excelsior!

Ott fekszik ékesen, tetemén
Borong a hajnali szürke fény,
S miként futó csillag, suhant
A tiszta égen át e hang:
Excelsior!

(*A nagyhirü költemény forditásának ez  második kisérlete irodalmunkban. Az első Szász Károlyról van.       A szerk.)


Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

„Szondi két apródja” – Arany Jánostul


    A hazafias föláldozás példái között, mellyekben hazánk történelme olly dusgazdag, a drégeli várőrség hőstette kitünő helyet foglal el. A vár megvételének egyes részletei, a mint évkönyveinkben följegyezték, már magokban költői képpé teszik az egész eseményt.
    Szondi Mihály volt Drégel várnagya. Midőn, 1552-ben, Ali pasa úgyui az ócska falakat megrongálák s a kapunak fedezetül szolgáló tornyot összeomlaszták, Szondi, szemközt az erősség megtartásának lehetlenségével, hőshalálra szánta magát. Hőshalálra volt eltökélve a maroknyi várőrség is. Ali pasa tiszteletet érzett a vitéz várnagy iránt, s a szomszéd Oroszi papját, Mártont azon fölszólitással küldé  hozzá, engedje át a várat, melly már ugyis csak rom s mellyet tovább tartani merőben lehetlen. Megüzené egyszersmind, mennyire sajnálná, ha a vitéz várnagy az erősség czéltalan védelmében életét is veszitené; ajánlja tehát, hagyjon föl a védelemmel s távozzék békében. Szondi válasza az volt, hogy a vár védelmében akar meghalni. Meggyónt a papnak; azután két fiatal török foglyot s két énekes apródját küldte vele Alinak azon üzenettel, hogy a két török ifjut nevelje vitézekké, a két apróddal pedig mondasson sirja fölött éneket. Igy visszabocsátván Szondi a papot Alihoz, egybehordatja legbecsesb ingóságait és elégeti, elővezetteti paripáit és leszurja. Ezután derék bajtársaival együtt az ostromlóellenség közé ront. Sebet kap jobb térdén; ekkor leereszkedik s térden állva folytatja a harczot. Fején, mellén golyók érik, s számtalan sebbel boritva meghal. – Ali a dicsőültnek tetemeit az erősséggel szemben álló domb tetején temetteté el, s zászlót és kopját tüzött a hős sirjára.* (* Lásd „Magyarország történetében Szalaytól a IV-dik kötet 289-290-dik lapját.)
    A nemes elszántság Szondi részén, más részről pedig Aliban a lovagias tisztelet a vitéz ellenség iránt, kinek dicsőségét holta után is emlékjellel ünnepli, úgy tünteti föl a két ellenfélt, mint egymáshoz méltókat. E viszont már magában költőileg szép. Hát még, ha egyenkint figyelembe vesszük mindazon mozzanatokat, mellyekben Szondi nemessége nyilvánul: vallásos jámborságát és emelkedettségét, mellyel a halálra előkészül; búcsuját az élet javaitól azon áldozó végrendelkezésben, midőn vagyona becsesb részét a lángoknak adja s paripáit megöli; megható gyöngédségét nem csupán dallos apródjai, de a két török fogoly iránt is, kiket – mintegy elismeréseül, viszonzásaul a török hadvezér jóindulatának – az ellenség táborába küld; erkölcsi erejét, mellyel bajtársait is föl tudá lelkesíteni olly harczra, mellynek kimenetele csak egy lehetett: dicső halál!
    Méltán mondhatni, hogy az eset már magában, úgy amint van, szép költeménynek illik be. Nem is csoda, hogy megragadá a költők figyelmét.
    Kölcsey nagy szeretettel csügghetett e tárgyon. Szondi emléke föl-fölmerül verseiben, mintha éneket kérne a költőtül. „Drégel”ben alagyás fölsohajtással üdvözli Kölcsey a fellegi bérczet, a hősies áldozat szinhelyét. Hasonló fölsohajtással találkozunk később „Zrinyi dalá”ban:

Hol van a bércz, és a vár felette,
Szondi mellynek sánczait védette
Tékozolva híven életét;
Honnan a hir fölszáll, s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bércz, s omladék felette,
Melly a hőst és hírét eltemette,
Bus feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szük körébül őse saslakára
Szédelek ha néha fölpillant.    

    Szondi emléke ugyszólván üldözte a költőt, ki az 1830-dik év utolsó napján hőskölteménybe is fogott a drégeli várnagy dicsőitésére; - hanem a tervezett hőskölteményből csak a kezdősorok készültek el.
    Czuczor költeménye „Szondi” regedal alakjában beszéli el a drégeli hősnek tetteit és halálát. A regedali (balladai) alak daczára e költemény szorosan véve nem regedal, de költői beszély. Ékesen, erővel van irva, s a mellett olly könnyen és folyékonyan, hogy nem érzik meg rajta a nehéz versidom szigora. Czuczor költeménye még azon érdekkel is bir, hogy bizonyos tekintetben alapját képezi Arany költeményének: „Szondi két apródja.”
    „Szondi két apródja” 1856-ban a „Pesti Napló tárczájában jelent meg először; innen a »Magyar költők könyve« második kiadásába is fölvétetett.
    A ki Aranynak ezen szép regedalát igazán élvezni akarja, ismernie kell Szondi esetét. Már e végből is legjobban cselekszik, ha elébb Czuczor „Szondi”ját olvassa meg. Czuczor költeménye ott végződik, hol Aranyé kezdődik; amaz tehát bevezetésül szolgál emehhez.
    Czuczor versének dallama is Arany előtt lebeghetett, midőn a magáét irta, mert a versidom jelleme mindakét költeményben egy, t. i. lebegő.* (* Lebegőnek nevezzük azon verslábat, melly két rövid s egy hosszú tagbul áll. (…) A melly sorban lebegő lábak uralkodnak, azt versidomára nézve lebegő jellemünek mondjuk. Czuczor verse tiz soros szakokbul áll (…) Mint a rimet jelentő betükből látjuk, e szakban ötféle rim van, mellyek mindenkor a szomszédos sorokban találkoznak. Bővebb fölvilágositásul álljon itt a versnek első szaka:

Milly had kel a drégeli völgyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Olly bátor, erős,
Kit nem tud ijesztni veszély, baj,
Nem hat le szivére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll;
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

    Arany költeménye négy-soros szakokbul áll, keresztrimekkel.)
    A mellett azonban, hogy Arany költeménye némileg Czuczor költeményének folytatása, félre nem ismerhetni, hogy Arany költeménye egyuttal ellentéte is Czuczor költeményének. Czuczor drámailag jelenitve beszéli el az ostromi eseményeket, mint történőket; Arany az eseményekre, mint multra, visszapillant, s nem mint történőket, de mint történteket mondatja el. Czuczor a hősnek, bár nagyszerü, de gyászos bukását adja elő; Arany zengi diadalát – halála után. Czuczor hőse legyőzetik, Aranyé győztes. Czuczornál fegyveresen, pánczélosan, földi életében jelenik föl a hős; Aranynál tiszta szelleme működik.
    A valódi tragikum fenségét azon ellentét képezi, hogy míg az eszme képviselője egyénileg elvész, az eszme maga, az igazság, melly halhatatlan, diadalmasan emelkedik ki; - s Arany regedalának épen az a bája, hogy ez eszmei diadalt érzékíti.
    Költeménye arra felel, mihez kell ragaszkodni az embernek, a valódi embernek: a mulandó örömhez-e, a köznapi jólléthez, mellyel a jelen kinálja:  vagy a halhatatlan elvhez, melly erkölcsi meggyőződésén alapszik s mellynek lehetőleges valósitását az élet földadataul tekinti: Más szóval: az anyag rabja legyen-e, vagy a szemmel híve? – Az előbbi nézetet a törökök győzelmi mámora s vigadása képviseli, melly Ali szolgája csábitó szavaiban nyer kifejezést; az utóbbit a dicsőült Szondinak eszmei diadala képviseli, melly a két apród szent gyászában nyilatkozik.
    Az egész költeményen keresztül e két ellenséges elem küzd egymással; s a mű szerkezete az ellentétek szembetételén alapszik. Tekintsük mindjárt kezdetét:

(1) Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegyorom,
tetején lobogós hadi kopja.

(2) Két ifiu térdel, kezökben a lant,
a kopja tövén, mint ha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-innepet ület.

    A lebegő versidom műköltészetünkben eléggé használatos. Vörösmartytól is birunk igen szép költeményeket illy versidomban. Csokonaiban is találni hasonjellemü verset. Régibb verselőink azonban nem használják ez idomot, melly népköltészetünkben sem fordul elő. Aranyt, a lebegő versidom választására „Szondi két apródjá”ban alkalmasint azon körülmény inditá, hogy Czuczor hasontárgyu verse szintilly idomban van irva. Czuczor versében egyébiránt – gördületét tekintve – nem tagadhatni, hogy némi egyhanguság van; míg Aranyé, bár egyszerübb, sokkal hangzatosabb.
    Az első szakban a rom, mint a küzdelem szinhelye, a sirhantos dombbal, mint a végnyugalom szinhelyével van szembetéve; - másik ellentéttel viszont az élet küzdelmének szinhelye, a vár, mint a halál és pusztulás képe tünik föl, míg a halál békéjének szentelt hegyorom, nyájasan, szép zölden, lobogós hadi kopjával ,mintha csak az élet, a virágzás képe volna.-  Emeli a rom kisértetiességét a világitás ellenzete is: felhő boritja, s így süt rá vissza a nap.
    A második szakban a kétféle ünnep ellentéte van föltüntetve: fenn az ormon gyászünnep; lenn a völgyben örömünnep.
    Ali irigyli Szonditól a két apród dicsőitő énekét, s ezt magának akarja. Eleget magasztalták már Szondit; hadd füszerezzék most az ő győzelmi ünnepét. Azért kérdi:

(3) ’Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbülszavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd füzne dalokbul gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri-nyakra!’

    A parancsoló türelmetlenséggel kettőzött kérdésen kívül, melly Alit mint a győztes sereg urát megilleti, a költő szépen jellemzi őt mint törököt is, midőn egészen keleties nyelven beszélteti: képmásokban és érzékies fölfogással. Ali a két apródot bülbülszavu rózsák két mennyei bokrának nevezi. Bülbül annyi mint csalogány. A törököknek „Gül és Bülbül” (azaz: rózsa és csalogány) czimü költeményök van, s így természetesnek találhatjuk, hogy Ali, a két képet egyesitve, Szondi apródjait csalogányszavu rózsabokroknak mondja. Hogy azonfölül mennyei bokroknak mondja, mindenesetre tulzás; de tudjuk, hogy épen efféle tulzás is jellemében van a keleti beszédnek. Ali tovább is képmáslati kifejezésekkel él. Azt kivánja, hogy az apródok dalokbul gyöngysorba füzért füzzenek, melly füzét illő legyen – huri nyakára. Ez utóbbi vonás ismét mesterileg jellemző. Mohammed vallását találólag nevezték el „a kard és anyagi élvek vallásá”-nak; s a mohammedán érzékiség embere nem tudja szebben meghatározni a dal kedvességét, mint úgy, hogy női kecsekkel hozza kapcsolatba.
    Ali kérdésére szolgája felel:

(4) „Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant,
Zászlós kopiával a gyaur basa sirján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sirván.’

    A szolga szavaiban halk szemrehányás is rejlik Alira nézve, miért engedé meg az apródoknak, hogy a „gyaur” basát énekökkel magasztalják. De az ur szeretettel szólt a fiúkról, s ezeket a szolga is gyöngypárnak nevezi. Mint látjuk, mindenben szigoru lélektani pontosság. – A szolga elmegy, hogy a fiúkat lehíja.
    Eddig tart a bevezetés. Most kezdődik azon feljebb említett két ellenkező nézet összeütközése, melly tulajdonképen a mű szellemi tartalmát képezi. Meglátjuk, milly szép fokozásban vannak e küzdés fordulópontjai egymás után feltüntetve; most csak azt jegyezzük meg, hogy a költő, miután az első két szakban az esemény szinhelyével megismertetett, a harmadik szaktól kezdve maga már nem szól, de folyvást a szereplő személyeket beszélteti. Láttuk már, hogy a harmadik szak Ali kérdését, a negyedik a szolga válaszát tartalmazza. Most következik az apródok éneke, Szondi tetteiről. Az ének mindenik szakát egy-egy külön szakban a szolga szavai váltják föl, ki az apródokat Alihoz akarja levinni. Az apródok éneke s a szolga szavai tehát szólás és visszaszólás alakjában váltakoznak egymással. E szintolly elmés, mint müvészileg szabatos összeállitás útján a költő legszebben éri el kettős czélját: fölmutatja ugyanis egy részről ah ős dicső tetteit más részről pedig élesen tünteti ki az ellentétet a győztes fél semmisége s a legyőzött fél nagysága között.
    Midőn Ali szolgája a dalnokpárhoz jő, természetes, hogy fiúk ekkor nem kezdik, csak folytatják éneköket, mert tudjuk, hogy már akkor is énekeltek, midőn Ali kérdezősködött utánok. Hogy az apródok csakugyan csak folytatják az éneket, midőn azt hallgatni kezdjük, a költő az által is előre tudatja, hogy az éneket „és”sel kezdeti. Szükséges azonban, hogy a költő az apródok énekével oly ponttul kezdve ismertessen meg, honnan az végig szintén teljes egészet képezzen s Szondiról minden lényegest elmondjon. Illy pont kétségen kívül Márton pap követsége Szondinál: a mi ez előtt történt, ugymint a török sereg megérkezése Drégel alá, a vár ágyuztatása, Szondinak ekkori intézkedései, mindez bátran mellőzhető. Olly előzmények ezek, mellyek minden várostrom alkalmával rendesen előfordulnak, s az olvasó maga is hozzá gondolhatja az esethez. Olly részletek mellyekben még nincs olly sajátlagos vonás, melly épen Szondira volna jellemző. Föl kell azonban tennünk, hogy az apródok ezen előzményeket sem hallgatják el, midőn Szondi tetteit magasztalják. A pap megjelenése képezi az eseményben azon fordulópontot, mellytől kezdve Szondi tetteit határozottabban egyéni szinezetben látjuk kiválni. Arany tehát helyes tapintattal veszi föl épen itt az eseménye fonalát, midőn az apródokat az olvasó előtt megszólaltatja. Igy el van érve a czél, hogy az apródok csak folytatni látszanak az éneket, s ez ének mégis teljes egészet képez. Olvassuk csak egymás után azon szakokat, mellyekben az apródok éneke foglaltatik (a költemény 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17. és 19-dik szakát), és meggyőződünk, hogy ez ének magában véve is tökéletes műegész, külön ballada a balladában.
    Lássuk most a fiúk énekének s a szolga szavainak váltakozását.
    A fiúk tehát éneköket, mellynek elejét nem hallottuk, így folytatják:

(5) …..S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte!

    A szolga szeliden figyelmezteti a fiúkat, hogy már eleget sirtak. Elhunyt uroknak eléggé megadták már az illő tiszteletet; most jőjenek le a mulatságba, hol róluk is gondoskodva van.

(6) „Szép urfiak! Immár e puszta halom,
e kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn már mézizü sörbet.”

    A fiúk nem hajtanak a szolga szavára. Tovább énekelnek, s énekök épen Szondi szavait mondja el, mellyekkel a hős vissza utasitja Alinak fölszólitását. Szondi visszautasitó válasza jelképez a fiúk visszautasitó válaszát is.

(7) Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi:
Jézussa kezében kész a kegyelem,
Egyenest oda fog folyamodni.

    A szolga úgy hiszi, hogy a sörbet magában még nem elég kecsegtető a fiúkra nézve; azért bővebben rajzolja ki az érzéki gyönyörök képét, mellyeknek csáberejével a fiúkat leakarja csalni.

(8) „Sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jóillatu fűszer és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma.”

    Ez utóbbi észrevételt, hogy ma Ali győzelem-ünnepe van. Figyelmeztetésképen veti oda: miután Ali ül ünnepet, az ünnep már ennélfogva is olly nagyszerü, hogy abban mindenki méltán ohajthat részt venni; más részről pedig a fiúk is Ali szolgái, s így nekik sem szabad elmaradni az ünnepről. – De a fiúk csak az irtó ellenséget látják Aliban, és folytatják az elbeszélést:

(9) Hadd zúgjon az álgyu! Pogány Ali mond;
És pattog a bomba és röped a gránát,
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

    Az olvasó érezni fogja, milly találó hangfestéssel van e szakban érzékitve a rontás-bontás munkája.
    A török szolga tudván, hogy ura szeretettel viseltetik a két apród iránt, még most is tartózkodik őket keményen megtámadni. Még mindig kérve szól hozzájok. De miután tapasztalá, hogy az érzéki kéjek ingere nem fogott rajtok, most az ellenkezőt kisérli meg s kéjelmetlenséggel ijeszti őket, - temészetesen ismét csak érzéki szempontbul.

(10) „Szép urfiak! A nap nyugvóra hajolt,
Immár fedi vállát biborszinü kaftán;
Szél zendül az erdőn – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A két apród folytatja Szondiról:

(11) A vár piaczára ezüstöt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harczos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

    Mellesleg legyen itt megjegyezve, hogy a „marha” szónak hajdan nem volt azon értelme, mint most. Ma kizárólag állatot jelent, hajdan azt jelentette, mit most ingó vagyonnak, ingóságnak nevezünk.* (* Hasonló jelentési változást látunk a „jószág” szóban is. Tágabb értelmében csak épen vagyont, birtokot tesz; szorosb értelmében átvitetik élő lényekre. A gyermeket „kedves kis jószág”-nak nevezik; a gazdaember lovát, ökrét mondj „jószág”nak.) Arany emeli az apródok énekének ódon szinezetét, midőn a marhát régi értelme szerint alkalmazza. Általában senkisem tudja annyira, mint Arany, megadni személyeinek azon jellemző szinezetet, melly a kor- és nemzetbeli sajátságok alkalmazásábul áll ki. Az utóbbinak egyik példáját látjuk ismét a szolga keleties kifejezése módjában is a fentebbi (10-dik) szakban, midőn az esthajnalt úgy irja körül, hogy „a nap vállát biborszinü kaftán fedi.”
    De térjünk vissza a szóváltás folyamához. A szolga, mint láttuk, már háromszor szólalt föl, hogy a fiúkat távozásra birja. Mindig hijába. Látja, hogy a fiúk nem zavartatják magokat, s végig el akarják énekelni Szondi esetét. A szolga most azon módhoz nyúl, hogy siettetni akarja az ének befejezését, s maga is segit a fiúknak az események elmondásában. – Ezen modorban is, mint elébb kecsegtetéseivel, háromszor szólal föl; s szavainak mindannyiszor olly fordulatot ad, hogy a fiúkat Ali iránti kötelezettségökre figyelmezteti.
    Első felszólalását ez uj modorban úgy intézi, hogy azzal Szondi tetteinek elmondása mindjárt be is legyen fejezve.

(12) „Aztán – no, hisz úgy volt! Aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon – rövid az eset -:
Zengjétek Alit ma helyette!”

    Türelmetlenkedését fejezi ki a szolga, midőn az esetet „rövid”-nek mondja. Mert rövid, nincs is mit róla már hosszasabban mondani. – A fiúk, emlékeztetve, hogy most már Alit zengjék, épen Alihozi viszonyuk fölemlittetése folytán Szondihozi viszonyukra emlékeznek, és folytatják:

(13) Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti czifrán, bársonyba puhába;
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

    A szolga ismét fölfogja az elbeszélés szálát, emlékeztetve a fiúkat, hogy Szondi maga küldötte őket Alihoz, s Ali jól bánik velök.

(14) „S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lyány-arczotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ő;
Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Azon ugrást, midőn a szolga Szondiról egyszerre Alira tér át, a költő szépen jelezi a verses gördület megakasztásával. E szavak után: „S küldött Alihoz” hiányzik egy tag. E hiány hangilag is festi a szolga megakadását, ki ezután – mintegy megbánva, hogy Szondiról szóba eredt a fiúkkal – egyszerre átugrik Ali magasztalására. E magasztalásban ismét a török jellege látszik. Először dúsnak mondja Alit; a gazdagság dicséretes tulajdon, mert Allah kegyeltje, a kinek kincsei vannak. A  jóságot másod helyen említi föl, de azonnal elárulja ismét az érzéki érdekeltséget: a fiúk „leányos” arczuknak is köszönhetik Ali szivességét.
    Milly szép ellentétben tünik föl e leányos arczczal a férfias lelkesedés, mellyel a fiúk Szondi vitézségét hirdetik:

(15) Hogy vitt ezerekkel! Hogy vitt egyedül!
Mint bátya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

    E lelkesedés a szolgát is megragadja. Ő is jelen volt a harczban, ő is látta Szondit küzdeni. Bámulnia kell a magyar hős nagyságát, s egy vonalra állítja őt Rusztemmel, a perzsa és török regék legünnepeltebb hősével. Önkénytelenül fölkiált:

(16) „Rusztem maga volt ő! S hogy harczola még,
Bár álgyugolyótól megtört ina, térde!
Én láttam e harczot!…

    De itt ujramegigazitja magát. Szégyenli, hogy tiszteletet árult el a „gyaur basa” iránt; sőt Alitól is fél a vigyázatlan nyilatkozatért. Folytatja tehát:

….Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

    Hanem a fiúk még nem végezték be a harcz leirását. Még egy szakot szentelnek a harczoló bajnok magasztalásának. (Figyelmeztetünk a szép középrimekre is e szak első és harmadik sorában.)

(17) Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

    Itt vége szakad a szolga türelmének. Ő eddig kérelmeskedett, hizelgett a fiúknak, simult hozzájok; ők  pedig nemhogy beérnék magasztalásaikkal, de még a pogányok veszését is örömittasan hirdetik. Nem használt a szép szó; legyen hát szidás és fenyegetés. A szolga kifakad:

(18) „Eh! Lesz-e ma végre? Kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! Vesszeje vár
És börtöne kész Ali urnak.”

    A fenyegetésre a védtelen, elhagyatott ifjak még erőteljesebben lépnek föl. Átkot mondnak Szondi gyilkosaira, s ez átok, valamint legszebben fejezi be magát a dics-éneket, úgy válaszul is szolgál a fenyegetődző töröknek.

(19) Apadjon el a szem, melly czélba vevé,
Száradjon el a kar, melly őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn illy kora veszte!

    Ime, a legyőzött fél diadalmat ül a győztes fölött, a kegyelemre szorult két árva daczol, sőt szembeszáll az úrral, kinek kényétül sorsuk függ. A hála érzelme elfojtja bennök a félelem érzelmét; a multnak nemes fájdalma fölülemelkedik a jelennek silány örömén. A két apródban Szondi szelleme nyilatkozik, a megdicsőült Szondi. Az ellenség megölte testét, de lelkét nem ölhette meg. Lelke él, mozog és munkál. E lelki munkálásnak ad kifejezést Arany költeménye.
    Miért küzdött Szondi? A hazáért az idegen hóditás ellen, a szabadságért a rabszolgaság ellen, Jézus vallásaért Mohammed vallása ellen. Fegyver hatalma hijába akar győzelmeskedni az eszme fölött. Az eszme diadala áldozatokat kiván, s Szondi áldozatul vezette magát az eszme diadalaérŧ; mert az eszme hatalma nő az érte hulló áldozatok számával, s a mi veszteségnek látszik, nyereséggé lesz. Egy, ki magát áldozatul szenteli az eszmeért, az igazságért, százaknak hagyja azt örökül, hogy terjesszék; míg a nyers erő hatalma fogytán fogy, a mint fogynak azok, kik szolgálják. Az emberiség történetei szakadatlan lánczolatban mutatják a a szellem folytonos küzdelmét, hanem egyszersmind folytonos hóditásait az anyag ellenében. Illy küzdelem képét látjuk „Szondi két apródjá”-ban, ujabb bizonyságaul azon igazságnak, hogy a nagy költők – nagy eszmék tolmácsai.
    „Szondi két apródjá”ban a szeretet vallása és a kard vallása, az eszme vallása és az anyagi élvek vallása, az erkölcsi fenség s az érzékies köznapiság, az igazi embernek bilincsek közt is megőrzött szabadsága s a szolgalelkünek minden állapotbani rabsága vannak egymással szembesitve. Milly mesteri szerkezettel s a részletekben mennyi szépséggel van e kép előállitva: csak töredékesen érintik a műhöz kapcsolt észrevételek. Ez észrevételeknek nincs egyéb czéljok, mint az, hogy az olvasót, ki Arany müveit igazán élvezni akarja, behatóbb figyelemre serkentsék. Arany azon költők közé tartozik, kiknek müveit minél figyelmesebben, minél többször olvassuk, annál szebbeknek találjuk.

Greguss Ágost

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

2026. szept. 1.

Petőfinek egy szavalati darabja

 

Hölgyeinkhez*
Írta: Lisznyai Kálmán
1842.


Hiába mondom, nem hiszik,
Mert pajkos a legény,
Hogy lányt, pedig tetszett elég,
Sosem szerettem én.

Sokan mondák, azért a vád,
Mert nagy hamis vagyok,
S vidor lányokkal pajkosan
Enyelgve mulatok.

Kezem, ha lányt ölelhetek,
Zsebembe nem teszem,
Sőt, hogyha úgy kerül sora,
A csókot elveszem.

Sőt a mi több és édesebb,
Titkon el is lopom,
Csintalan pillangó vagyok
A rózsaajkakon.

Hisz ez igen természetes,
Mi erre késztete,
Ez e jelenkor álkodó
Divatmüvészete.

Ez még korántsem szerelem,
Csak éldelő szokás,
Az ily ártatlan RÁSZEDÉS
Rendes világfolyás.

- Sok a dolgot ott fogja fel:
’Hja! Költő a legény
S mi sokszor zenge szent, komoly
Szerelmet énekén.’

Bocsánatot! Ez már igaz,
Ezt nem tagadhatom, -
Szerelem! Édes kínjaid
Szívemben hordozom.

DE ez nem olyan szerelem,
Minőt a vád beszél:
Ez önmagában – senkiért,
Senkit se bántva él.

Ég, forr ez égi láng, de nem
Lobog még senkihez
S tán oly bolygótüz lesz, a mely
Pusztán a légbe vesz.

De, hogyha tárgya lenne,
A melyre lobbanna,
Varázs szikráival tündér
Világot gyújtana.

Igy nálam a szerelmi dal,
Csak egy jóshangu jel,
Ha mátkám volna, hogy mi hőn
Imádná e kebel.

Mi költők dalvilágunkban
Szerelmet éldelünk,
A nélkül, hogy leánykebel
Dobogna mellettünk.

… De mit? – Varázsló állj elő,
TE szép őszinteség,
Nem himezem, nem hámozom,
De mint lelkemben ég:

Kizengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra még nem gyújthaták
E szív érzéseit.

Mért? – Rá, int a parancsolat
Rohan a felelet:
- ’Szivükből a nemzetiség
Eddig száműzetett.’

Nyelvét, szokását gyülölé,
Honában idegen,
Ily szivben nem NŐTT, de csinált-
Virág az érzelem.

… De most, de már, hála neked
Korunk őrszelleme,
Valód, im egy egész hazát
Keresztül ihlete.

Ki-zengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra kezdik gyújtani
E sziv érzéseit.

Ha kérded: Mért e változás?
Könnyű a felelet:
- Szivükben a honszerelem
Tart egy új ünnepet.

Nyelvét, szokását kedveli,
Szivében honja ég!
Ily nőt szeretni isteni!
Adj ilyet oh nagy ég!

Versenyre hát! Ki hív, ki jó,
Egy BÚZASZEM e szív:
Galambocskák! Azé lesz az,
Ki szép honához hív.

Szüz kebletek forró haván
Aranykalászt terem,
És e kalász mi volna más,
Mint boldog szerelem.

- Kit tárt karomra füzök, az
Nem botlik-el velem;
Jó táncos, vig fickó vagyok,
A tréfát kedvelem.

Sokat elnézek, bárha van
Tüzes kökönyszemem,
De csókom nem kökény ám,
Az édes végtelen!

S - - izlelőre előre
Adok, a mennyi kell,
Méltóztassék parancsolni
Akár százezrivel.

S – im, mintha egy pirúlna is,
Reám mosolygva néz,
Nézése nyilt gyöngyörvirág,
Tiszta mennyei méz.

Szemében égi láng lobog
Osztatlan a honért,
S most e szent lángnak engem is
Egy bájsugára ért.

S mennybe ragadta szivemet,
- SZERELMES LETTEM ÉN!
S birhatni hű magyar leányt
Éltet már a remény.

Jövel szivemre! Olvadj e
Szellem lángolásba:
Szerelmes lelkeinket hadd
Csókoljuk egymásba!

Közli: Cs. Gy.

(* Lisznyai, e költeményéhez a következő megjegyzést fűzi: „Eddig megjelent verseimből kimaradt e költemény, - melyet Petőfi, ismételtetve szavalt a debreczeni színpadon. (Dalzongora, 190. l.)


Forrás: Petőfi-Muzem VII. évf. 6. sz. 1894. november

Költemény Petőfiről. P e t ő f i - Von GÜNTHER Walling

 

Wenn auch das Irrlicht der Revolution
Der Freiheit heilige Sonne Dir war,
Ungarns Tyrtäus, de Puszta Sohn,
Fielst Du im Schlachtturm von Schegesvar.
Mann der That mit des Aares Seele,
Mann der Träume mit Lerchenkehle,
Wie war Dein Ringen begeistrungswild,
Wie war Dein Singen oft süss und mild.

Ungarns Tyrtäus, Anakreon auch,
Sangst Du, wie leise erzittert der Strauch
Von Vogelsang, so von Liebe die Brust,
Sangst von der Minne süss quälender Lust.(1)

Seele des Volks und Dein Lied sind eins;
Gleicht’s nicht dem Feuertrank von Tokay,
Der funkelnden Krone des Ungarweins?
Tönt’s nicht wie Cymbals Weheschrei,
Wie der Zigeunergeigen Ton,
Wie rasender Rhythmus vom Ungartanze,
Wenn der Betyar, der Heide Sohn,
Mit der Dirne sich schwingt im Heerdffeuerglanze.

Seele des Volks und Dein Lied sind eins,
So weit das Ungarland reichet, erklingt es.
„Auf Magyár!” – o dies Sturmlied wie keins
Fort über Ebnen und Berge sich schwingt es.
„Auf Magyár, für die Freiheit zur Schlacht!”
Der Trossbube singt’s und der Rosshirt in Waffen;
Bei dem Sturmchoral ist das Volk erwacht,
Éljen! – Gräber und Wunden klaffen.
„Auf Magyár!” – Ein Echo ihm nach
Tönet das Ruschen der Schwerter und Banner,
Bis zu Schegesvar wie vorm Wetterschlag
Reiter hinsanken und Büchsenspanner.
„Auf Magyár!” – Das Schwert in der Faust
Kämpfte Petőfi hohnlachend der Wunden.
Nacht zog in’s Land – das Schlachtlied verbraust;
Als die Sonne emporstieg, war er verschwunden. -

Die Söhne der Puszta glauban es nicht,
Dass de Sänger gefallen, der ihnen so theuer;
Todt ist er nimmer, der Csikos Spricht,
Stahl nicht raffte ihn hin, noch Feuer,
Ferne nur weilt er, aber nicht länger,
Bis die Freiheit den Seinen wiedergekehrt;
Dann kehrt zurück auch Petőfi, ihr Sänger,
Zum Land seiner Väter, zum heimischen Heerd.

(Schorrer’s Monatshefte, 1893.)(2)
Közli: Ferenczi Zoltán

(1) Célzás RESZKET A BOKOR c. költ.-re.)
(2) E költeményre DR. PEKÁR KÁROLY ur (Arad 1893. máj. 21.) hívta föl figyelmünket.      Szerk.)


Forrás: Petőfi-Muzem VII. évf. 6. sz. 1894. november

Kócsy Károly (1829-1871): A nefelejts átka* (rege)


Kies hazánk egy büszke bérczfokán
- Oly rég, hogy tán a legnagyobb mesélő -
Nem mondaná meg bár a korszakát -
Guggolt egy kisded csonkatornyu vár.
Falát dőléstől védegette repkény,
Mely millió karával átölelte,
S hogy nem gyerkőcz már, azt a vén idő
Penésszel, móhval irta oldalára.
Körüle árnyas, hűs liget terült,
Mi fülemilét szült, balzsamot lehelt,
Mg a madársereg az ágakon:
Szabad világról kórust énekelt.
A várba benn egy ősz vitéz lakott,
Fejér szakála éppen térdig ért;
A tisztelet pedig mivel fejét
Kicsinye, vénje egyként környezé:
Irva se lenne az leirható.
Ember se lenne tán; ki higgye el.
Mert nagy vitéz volt ám a jó öreg,
Mig két kara a bárdot birta fel,
a népnek, mely a vár alatt lakott,
Pokolra küldte összes ellenét.
Ha béke volt: ő volt a legjobb ember,
„D a r a b  k e n y é r”: úgy hitta minden ember.
Arany helyett – ez volt a nép adója.
Vagyonra mért is vágyna többre már,
A várban ül a földnek összes kincse,
Sugárait hogy ősz fejére hintse:
Az égi – jó, a tündérszép leány!

Tündér leányunk egy szép reggelen,
Kezébe vette öntözőszerét;
A bő forrás felé – mely vigan csörge
Sziklák tövéből -mint a szellő lebbent.
„Soká élj forrás – szólt a szép leány -
Mi tiszta gyémánt mindig tüköröd!”
„Az ám – sugá a forrás ingerkedve -
„Te kis korodban, jó anyád midőn
„Beteg vala s te hozzám eljövél,
„Vizem helyébe könyid hullatád.”
Nó, nó! – boszuszkodik haraggal a
Lány s letartva öntöző szerét,
A szép vizet megrablá nagy hamar -
„Azért is várj, fizess a gyöngyeiddel:
Virágaimnak, játszótársaimnak!”
„Hozott az ég rokon! – szólt édesen
A liliom -; de tudnunk kell előbb:
Leány, patak, virág az ősvilágban
Tudtak csevegni együtt kedvesen. -
„Oh jer felém! Mond el mit álmodál?
„Voltak körüled menyből angyalok?
„Fölvettek ismét lenge szárnyaikra?
„Nyerél az égből csillag koszorut?
„Mi szép fejér vagy – utat áll tovább
A liliom – én szégyelem magam:
Melletted én setét, mi sem vagyok!
„Felém is jer – susog a bokor alján
A lágy beszéd az emlény ajkain -
Jer nézz reám, hogy mint a két szemed
„Egészen kék, én is oly szép legyek!
„Ábrándjaimnak egyetlen hű képe!
- Fejér rózsától jött a szó sohajjal -
„Te, a világnak éke, szépek-szépe,
„Angyal, ki földre bánatunkra szálltál,
Birhatni téged ah hogyan lehetne?!
Ne – nem! Tovább hallgatni nem tudom
E hizelgőket – közbe szólt a lány -
Fejér arczára biborpirja ült.
Te, rózsa vagy szép! – ingerel tovább -
Fel néz a rózsa nagy szemérmesen,
Pirulni bezzeg ő is megtanult
Fejét testvérit nyomban megtagadta
S egy nagy csoport azóta nyit pirosat.

A bájoló leány még hosszason
- Le hajtva kedves, szőke kis fejét -
Virági közt; sohajt sohajra gyüjte.
Körülveszi a boldogságnak árja,
Milyennek földön, égben nincsen párja.
Szivének még is titkos buja van!
Seeb nincs sehol ő mégis méjjet érez,
Mi sajg, de még is jólesik ha vérez!
Ah ki beszél, hogy itt van a tavasz
Hiába szólsz madár,
Hamar nyilsz szép virág: még nincsen az!
Mig így beszél s szivén az irt letépi;
Egyszerre halla lassu lépteket,
S mint őzike a mely’t sovár vadász
Üzőbe vett, - vagy mint ki vétkeit
Világra jönni látja: futni kelt.
„Megállj bohó te” – szólt az agg szülő -
„Ne menj, maradj, vendéged érkezett;
Titokban – hidd el – régen ismer ő.
S ha látni vágy: hiszed, hogy vétkezett?
A lány úgy lopva pillant s nem leve
Többé gyorsanfutó kis őzike;
De mint a fübe a kis viola
Kelyhéhez várja a vendég lepét,
- Talán ő lépni már el is feledte,
Gyökérből, ónból mintha lenne lába -
Az ősz apát szoborkint várta bel,
Vendégével a büszke daliával.
E férfi nézd virágom! Szólt az agg -
„Erős vitéz, mi egykor én valék;
„Föl áll kezébe harcokban a bárd,
„Illik karába bék’ alatt a lány;
„Lantol, szeret, dalol, küzd: ő levente;
„Néked igérték rég az istenek,
- „A csillagokból azt tanultam én -
S most eljöve: legyél te házi szente!
A harcfi szólt: Te kedves szép leány!
Csaták zajában eddig győztes voltam,
A szivtusában foglyul estem én;
Ah, bár szeretni tudnál! Légy enyém!
Virágsziromból lesz menyasszony-ágyad,
Kemény karom selyemmé lágyul el,
Szelid sohaj ringat el álmaidba,
Lélekzeted a lelkem issza fel;
Virágillatból lesz a lég körüled,
Parancsaidra várnak angyalok,
S a napnak érted majd imádkozom
Szerelmes holdat hozzád küldje el;
És minden éjjel ablakodra szálljon,
ablakodról hófehér kebledre
És sugja meg, hogy künn egy kis madár,
A csattogány az éjt virasztja érted;
Nappal meg kerted kis virágai
Zenegnek égi dalt s ha tetszem én:
Ölelni foglak úgy, mint senki más,
A nagy világgal szembe szállok érted…
Ah, kis galamb! A szerelmet nem érted?!
Hogy érti-e? Szivében lángot érzett;
de jól – esett hallgatni ily beszédet;
a hang, a szó szivének ürjét tölti
Egy-egy sebét gyorsan gyógyitja be;
Keblébe menny, ő többé nem is földi!
Szeret, imád, de szólni még se tudna,
Virágait míg meg nem kérdezi,
„Legyen tiéd s te légy övé örökre,
„Egy menny, egy sir nyiljék meg számotokra!
- A biztató szó jött minden kehelyből, -
A hölgy a hősre pillant s kék szeme
A tiszta ég titkát elárulá.
A rózsa, liljom – mind-mind örömükben
Gyöngy könyüket reá hullottak áldva!

Kevés időn a csonkatornyu vár
Nemes vendég rajával kérkedett;
Az ős szokáskint gyültek össze hogy,
Az esküvőt vigan megünnepeljék.
Lengett a zászló szerte százival;
A torna várt a büszke daliára,
Hol édes csók vagy kendő-lebbenésnek
Gyakorta véres fő islett az ára.
Solyom vijjant, toporzokolt a mén,
Bikák tüsszögve vártak vad tusára;
Szelid galambok: drága szép leányok.
Babér kötöztek, hősök homlokára.
Hajh4 vége nem lesz itt a kedv és bornak!
Tán mind a kettő benn, a várba forrnak?
A  s o r s  eddig csak hallgatott nyugodtan;
De látva hogy a büszke várura
A menyegzőre őt nem hitta meg:
Hivatlanul, haraggal ott terem
S a vár előtt két kürtöt fuva meg.
Az egyikét az ősz hallotta csak,
Haláltól jött s halált hozott a hang;
A második a boldog vőlegényt
Menyasszonyától harczba szólítá!
Ott álltak ők az ifju és leány,
Mint két virág, letörve vad kezektől;
Telve buval, vigaszt hiába várva,
Feltámadást, mennyet már nem remélve,
Egy perczre boldog s most kétszer százszor árva!
Ah, sir fölött reménynek hire nincs!
Szivet, ha tört, gyógyitni szer hajh, nincsen!
A hős nem mondta el, hogy kinja éget;
Poklát a hölgy szintén némán viselte;
De lelkök egybe – összeforrva volt,
Vigasz, beszéd fölösleg lenne ott;
Könyvek se tudnak annyit összeirni
A mennyit ők egymás szemében nézve
E lmondtak egy-egy keserű sohajban!
Majd sirtak együtt forró könyüket
A sirra eskü s bucsujel fejében.
De lám a köny nyom nélkül nem maradt
Az ősz vetésnek friss göröndjein,
Belőlük rajta – hála érte égnek -
Egy kék virág: a  n e f e l e j t s  kele.

Nap, éj, idő lassan csak elfolyának.
Madár időnél nem repül gyorsabban
Balzsam helyette! Nem gyógyitna jobban.
A bus leánynak arcza vidorabb lett;
Virágai sem ültek tétlenül,
Könyezni nem hagyák a jó barátot.
Szivén reménynek ismét mécse lobbant.
A könyüből kelt  n e f e l e j t s  pedig,
Hogy szép urnőjét jól őrizze meg:
Csillagsugárból szálakat szedett
S a hölgy arczára abból finom ujja
Az ártatlanság fátyolát szövé.
Ah, mi szép, mi tiszta volt e fátyol!
E nélkül angyal nem képzelhető;
Ha öfldi – létben van nagy, nagy magasság,
e fátyol rajta bizonnyal: t e t ő!
Illet is jól reá a tiszta fátyol;
Nem adta volna azt egy édenért,
Mert angyalok ismerték róla fel;
Mosolyogtak véle, karjaikra vették,
Daloltak tulvilági éneket,
Mi földi kincs, babérnál többet ért.
Ez éneket ő ép’ azért szerette:
Hogy fátyolának tisztaságát zengte

Egy szép öltő után, szép hajnalon,
Midőn szunnyadni félig éberen,
- Ölelve hősét édes álmai közt -
A lány fülébe hárfa hangja jut.
Ah réges-rég hiába várja már!
Jól eshetett e hang szegőny szivének,
Hószinfehér kebléről látható,
Mi el ’ alá piheg, emelkedik,
Mint tiszta tóvizén a hattyu tolla,
Még penge lant, szóllott a dal, midőn
A szép alvó pilláit felnyitá’,
Előbb nem mást csak azt gondolta, hogy
Virágai susognak vagy ha több -
Az égiek karától cseng a dal;
De lassankint a mint magához tére:
Szökelt, futott, röppent arczába vére,
Onnan a szivbe, vissza, főbe széjjel,
- Vagy tán a vér tud izzni, mint a vas? -
Egész valója tűzözönre vála;
Ah nem is halla ő dalt ennyi kéjjel!
Virág, madár  s az égiek kara
Hálátlanul mind elfeledve lőnnek,
Mint mámoros, két fő már nem vezér’l.
Önkéntelen a telt pohár felé nyúl:
Karát kitárva ment a viz felé,
Mert onnan jött a dalnok szép hangzása.
Esengve hitták kis virágai:
„Ne menj, maradj miénk még egy időre
„Ne vidd körünkből azt a tiszta fátyolt,
„Tudod te jól: a hősre várni szép!
Többé ő hátra nem tekinte már;
a mennyi érzék, eltompulva mind.
Előtte örvény s ő az édent látja.
A bús madársereg gyászdalra kezd…
Hajh! Mind hiába, nem hallotta ő!
A dalba fult érzéke, hőse képe!

A kis pataknál halvány ifju ült,
- Annak kezében zenegett a hárfa.
Meglátta őt az elpirult leány;
„Jobb lesz talán megtérni” – gondolá -
De gyenge lábai inogva is
A kis forráshoz mind előbb vivék.
A szép dalár kitárja karjait,
A hölgy nem tudta már hogy hol van ő.
Jajongtak, sírtak szerte mindenütt.
A kis virágok, morgott a patak;
Kurrant a varju, huhholt a bagoly,
Az égi kartól átok átkot ére;
Pokolfenékről harsogat kaczaj;
Ah vége, vége nem hallotta már.
Multtal, jövőt jelennek mind ebadta!
Még villan egyet: apja, hőse képe;
Sirni lelket, szivet szakadni lát;
Sötétet, fényt, pokolt és mennyet érez:
A kin s a kéj kelének itt tusára.
Meg térne ő, de hajh, már  n i  n c s  i s  ő!
A szép ajak, a lélek néma lett!
Csak szive dobbant izzó, láva, tűzzel…
Egy hosszu, hosszu csókban ringa el.

Mikor felébredt, már a kis patak
Kiszáradott; a szép virágcsoport
Letörve volt a fájdalom miatt!
Közülök még csupán egyetlen éle:
Kezében átok volt a fegyver éle.
„Leány! A mit neked szövék: a  f á t y o l t
Beszennyezéd, - zokog a nefelejts, -
„Legyél azért örökre átkozott,
„Ne nézzen rád a hős ha visszatér,
„Mig fátylodat tisztára nem mosod’!
A kék virág kimult e szók után,
Miként a méh, mi fullánkjaival szúra;
De hamviból egy más növény kele
A gyászvirág; ez még ma is kesergi
A hűséget, ha nincs a kőkebelbe.
S mit tett a hős midőn babérral a
Csaták zajából eljött győztesen?
A hütelenről azt a szennyes fátyolt
Letépte .    .    .    .    .    .    .
És sira egyszer ő is életében;
Fejéről tüzbe dobta a babért!
A szép természet érte ölte gyászt
Alatta még a kő is meghasadt
Kebléből egy kis csörge forrást önte,
Miben az égtől elcsapott leány
Öblintni kezdő szennyes fátyolát!
* * *
E hely még  most is áll, de puszta lett,
A szél porát is szerte hordt’ a várnak;
Növény sem nő ott más csak gyászvirág
Ott mindig dörg és villámok czikáznak;
Elüzött kedv helyébe lépe: jaj!
Madár többé ott már nem énekel,
Az égen nincs ott soha kék lepel;
Az angyalok kórusa néma ltt
S a földön élő szép virág sereg:
Azota nem beszél . . . . . . . . . . .  .
E tájra más nem vár csak szemfedél…!
Ugy néha-néha – bárányát keresve
Ha pásztolányka tévedezve jár,
A vézna hölgyet látva: kél umára.
A szép kebelnek, arcza vége, vége!
A rózsa, liljomrajta hamvá ége.
De folytja régi, az örök a fátylon;
S ő mossa még is! Mind hiába mossa,
Kivenni azt hajh, vizben nincs erő!
Mosása közt kinyilik néha ajka;
Leány vigyázz, vigyázz a fátyolodra!!

(* A rege elhunyt tudósunk hátrahagyott szépirodalmi művei közül való.        Szerk.)

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.