Szabó Endre (1849-1924): Dal a „falusi libáról”

 
Ti nagy városnak czifra hölgyei
A „falusi libát” lenézitek,
S róluk beszélve fintor ajkatok
Ügyetlenségről meg miről sipeg…
Ti nagy városnak czifra hölgyei
Haragszom rátok én ezért nagyon,
Hiába is minden rágalmatok,
A „falusi libát” én nem hagyom.

Igaz, bánthatja gőgös szivetek
Hogy a „libácska” oly kedves, derék,
S hogy piros, ép arcza nem tűri meg
A patikusnak loccsát, puderét…
Hogy fényes szeme szüz sugáriban
Ártatlan jókedv, szendeség ragyog,
S hogy – szó a szó – de a „libácska” még
Ügyességben is túl tesz rajtatok.

Bársony a ruha, melyet délfelé
A szobaleány reátok galyabit;
Maga rendezi a „libácska” el
Kárton ruhája pajkos fodrait,
De az a kárton milyen kecsesen
Takarja el a karcsu termetet!
Pánczél-derék, gyapot-gúzs, szőr-csutak -
Gondol is a „libácska” véletek!

Ti nagy városnak czifra hölgyei
Lenézitek a „falusi libát”,
Mert ő csak egyszerű magyar leány,
Ti meg feszes németek, francziák…
Csinált virág vagytok, illattalan…
Mit a mester-inas tünődve les…
A falusi lány viruló virág,
Honszerelemtől bájos, kellemes.

- S ti nagy városnak czifra hölgyei,
Tudjátok-e, mi az a szerelem?
„Megszökni egy hadnaggyal pár napra…”
Ezt felelnétek, szinte képzelem.
A falusi leányhoz menjetek,
A szerelemre ő majd megtanit,
Csudáljátok meg szive lánghevét,
Piruló arczát, titkolt sóhajit.

Milyen hű ő a sirig, s túl azon!
Óh én tudom… bizvást beszélhetek;
Nem egy, se két falusi szép leány
Szeretett a bomlásig engemet.
Igaz ugyan: mindnyájok elhagyott,
Hanem ez az egy-pár kivétel ám,
És azt mondják, hogy örök-hű marad
Mind, mind a többi falusi leány - - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szabó Endre (1849-1924): Uton

  

A posta-kocsi megy dörögve,

Benn’ egymagamban én ülök,

Falut érünk nagy valahára:

Sikoltoz a postás-tülök.

 

Az országutnál kert van, abban

Piros rózsák, fehér padok,

Rózsák között fel és lejárva

Egy szép leányka andalog.

 

A tülök-hangra erre fordul,

Hosszan, szomorun néz felém, -

Oh! e szelid, merengő arczot

Álmomban hányszor láttam én!

 

Siet vággyal nézzük egymást…

(Ak! hogy rohannak e gebék!)

- Ég veled, álmaim tündére!

Rövid volt e percz, ah! de szép.

 

- És e találkát elfeledjük,

- Oh a sors nagy komédiás!

Más lesz majd az én feleségem,

S a szép leányka férje más.

 

Majd mikor minden késő lesz már,

A két pár egyszer összejő,

Egymásra ismerünk s tünődve

Sohajtozunk: ez ő… ez ő…

 

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 7. sz. Buda-Pest. 1877.

Szabó Endre (1849-1924): Jennyhez

 

Jer édesem, arról beszéljünk:

Mi lesz akkor, hogy lesz a hát?

Ha egyszer – nem sokára – minket

A pap szépecskén összeád…

S leszesz az én kis feleségem,

Örökre, elválhatlanul,

S leszünk boldogok, hű szerelmünk

Édes, Pazar jutalmául.

 

Tudod: nem viszlek czifra várba,

Nem vár ránk diszes nász-sereg,

Megrendelés nélkül köszöntnek

Minket csak a jó emberek.

Ugy elnézik a kis menyasszonyt,

Szép orczáját, fénye szemét,

Engem, a vőlegényt, egészen

El is felednek őkemék.

 

Nem vár reád fény, pompa otthon,

Bár királynénak hittalak,

Fürtös fejedre koronát én

Nem tehetek… ez elmarad…

Csak felteszed kis főkötődet,

- Én bogzom össze csokrait, -

Igy leszesz te az én szivemnek

Hatalmas királynéja hidd.

 

És bevallom: házunk kicsiny lesz,

Kettőnknek csak hogy ép’ elég,

Nem fogsz selyem-pamlagra ülni,

Szegény kedves kis feleség…

eh, baj is az! Jobb lesz a’ hogy ha

Ölembe ülsz én édesem,

Angyal-fejed vállamra hajtod

S én elringatlak csöndesen.

 

S ha sétára megyünk: bizony nem

Kocsin megyünk, csak ugy gyalog

Inas nem kisér, csak velem jösz,

Karomba füzve a karod.

Jobbról-balról nem szalutálnak

Katona-tiszt urak neked,

Csak ugy megállnak majd mögöttünk,

Hogy tőlem irigyeljenek.

 

Egy szó, mint száz: légy arra kész, hogy

Nagy csöndeskén élsz majd velem…

Magas rangu dámák barátja

Te nem léssz, én egyetlenem.

Bálunk, estélyünk, - büszke, fényes

Társaságunk nem lesz nekünk…

Bizony mi csak szeretjük egymást,

Bizony csak – boldogok leszünk.

 

Forrás: Ország-Világ 1. évf. 1. sz. 1880.

Szabó Endre (1849-1924): Rongyos a csizmám… (1919. nov. 25.)

Rongyos a csizmám, rongyos az ingem,

Leszakad rólam maholnap minden,

Feltűtöttem már sövényt, garádot,

Ünnepem van, ha kenyeret látok.

Szegény szenvedő, síró feleségem

Tehetetlenül, szótlanul nézem;

Nem tudom már, hogy mivel biztassam,

Vigasztaló szóm elfogyott lassan.

Szegény fiunk meg idegen földön –

Hiába várjuk, hogy hazajöjjön…

Hát sírunk, sírunk, folynak a könnyek,

De szívünk soha attól se’ könnyebb.

Csak sírunk, sírunk, míg végre intek,

Hogy kímélni kell bús könnyeinket,

Mert ha kiapad futó patakjuk:

Szegény hazánkat mivel siratjuk?!

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 1. sz. (1920. január 11.)

Szabó Endre: Orosz költők

 

 Szabó Endre a kép jobb oldalán a 2. sorban. Középen Jókai Mór látható

Bevezetés

A kinek véletlenül orosz nyomtatvány jut kezébe, bizonyosan azt mondja rá, hogy beh furcsa ákom-bákom! S ez még a legkevesebb. A legnagyobb rész arról is szentül meg van győződve, hogy ezekkel a betűkkel nem is lehet irodalmat produkálni. Nem csoda, hiszen mindnyájan ebben a hitben nőttünk fel s kivált a jelenlegi nemzedék látatlanban el szokott utasítani mindent, a minek a neve orosz.

Valamit absolute nem ismerni, nem olyan nagy hiba, a mit valakinek a szemére lehetne vetni; valaminek a megismerésétől konokul elzárkózni, már beszámíthatóbb ferdeség, de valamit megismerni s azt, ha jó, jónak nem tartani: kész nevetség. Nem okozhatunk senkit, hogy az oroszok irodalma eddig csaknem teljesen ismeretlen volt előttünk, tehát nem okozhatjuk magunkat sem; hogy mereven visszautasítottuk volna azt, a mihez hozzáférhettünk, azzal sem vagyunk vádolhatók, (hiszen mikor Puskin „Anyégin”-je magyarul megjelent, a magyar olvasó közönség a legnagyobb rokonszenvvel fogadta azt, annyira, hogy új kiadást is kellett belőle rendezni), s ha mindez így van, én teljes bátorsággal állok az olvasó közönség elé ezzel a kötettel, mert egész biztosan számíthatok rá, hogy abban a szépet és jót szépnek és jónak fogja elismerni.

Ime egy kötet abból a nyelvből, melyről az nálunk az általános felfogás, hogy kitörik belé az ember nyelve s a melyben olyan veszedelmes kinézésű nevek fordulnak elő, mint Ogareff, Lermontoff, Ignatieff, sőt Turgényijeff, (ez utóbbit még az oroszul tudó Bérczy is így írta!) Meglátjuk ebből a kötetből, hogy valamintségesen ezeket az effegető neveket egyszerűen Ogarev-nek Lermontov-nak Ignatyev-nek és Turgenyev-nek kell olvasni is, kiejteni is, (mert úgy is vannak írva az orosz alfabet szerint), azonképen az orosz költők versei is éppen oly szörnyűségek nélkül való dolgok s épp úgy játszanak az érzelmek minden skáláján, mint akármelyik európai irodalomban.

Mindjárt felemlítem azt is, hogy az orosz nyelv éppenséggel nem olyan nyelvtörő, mint általában hiszik, sőt dallamos, ha kell, lágy is, bár inkább bizonyos erőteljesség, hősiesség képezi jellemvonását. Például idézek itt Puskinból egy strófát, természetesen átírva a mi betüinkkel:

Voljsebnoj szíloj pjesznopjénja

V tumannoj pamjatji* majej

Tak azsivljajutszja vidjénja

To szvjetlyh, to pecsaljnyh dnjej.

V sztránje, gdje dolgo, dolgo branji

Uzsasznyj gul nje umolkal,

Gdje povelitelnya granji

Sztambúlu Ruszkij ukazal

Gdje sztaryj nás arjol dvuglavoj

Jescso sumit minuvsej szlavoj,

Vsztrjecsal já poszredji sztepej

Nad rubezsami drevnjih sztanov

Teljegi mírnyja Cziganov

Szmirennoj voljnosztji djetjej.

Egyben pedig kiemelem azt is, hogy az orosz nyelv az ütemes, hangsúlyos verselésre épp oly alkalmas, mint a magyar s a klasszikus formákra is jobban rátermett, mint például a német. Az ütemes vers példájára felhozok egy katona-éneket:

„Kak prijehal | bjelíj czarj

Alexander | gaszudarj...

Nas bataljon- | kamandjir

Csorno-glazij | gaszpadjin

Nje szpal | nje dremal

Szvoj bataljon | abucsal.”

Vagy egy népdalt:

„Kak u nasih | u varót

Sztajal djevok | haravod

Ej, ljulji | haravod,

Ej, ljulji | haravod.”

Innen van, hogy népdalaik is nagyon hasonlítanak a mienkhez és „trepak” nevű tánczukban sok olyan motivum van, a mely a mi friss csárdásunkra emlékeztet.

Ebben a kötetben csak a vers-költőket mutatom ugyan be, (azt sem mindet, mert ha minden jelentékenyebb poétától fel akarnék venni csak egy-egy verset is, arra legalább két kötetnyi hely kellene), hanem azért szükségesnek tartom röviden az egész orosz irodalomról megemlékezni.