Radnóti Miklós (1909-1944): Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevésbeszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
Lélekként szálldosom majd,
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.

Radnóti Miklós: Régi szelíd esték

Régi szelíd esték, ti i emlékké nemesedtek!

költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott

tündöklő asztal, hova csúszol a multak iszapján?

hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot

ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld

jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és

éltek a holtak s otthon voltak a foglyok az eltűnt

drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,

Szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,

s harcoltak csak azért, mert ellene mitse tehettek,

s míg horkolva aludt körülöttük a század a mocskos

éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,

mely sziget és barlang volt nekik a társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,

dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,

volt ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,

némán, mert tudták, az a harc, az ő ügyük ott lenn, -

s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt, ahova… mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?

szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek,

és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal ők

ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-

léptű leányok a háború hallgatag évei közben.

Hol van az éj, a kocsma, a hársak alatt az az asztal?

És akik élnek még, hol vannak a harcratiportak?

hangjuk hallja szívem, kezem érzi kezük szorítását,

művük idézgetem és törzóik aránya kibomlik,

s mérem (néma fogoly) – jajjal teli Szerbia ormán

Hol van az éj? Az az éj már vissza se jő soha többé,

mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.

Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában

és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,

távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

 

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Az életmű gyűjtőlencseszerű összefoglalója, az egyik legnagyobb, egyúttal utolsó formai bravúrja. Radnóti sajátos panteizmusának, a Kaffka Margitról írt doktori értekezésében megfogalmazott, önmaga elé állított eszmény várhatósági elvének tökéletesen megfelelő, impresszionizmusát és expresszionizmusát a klasszicizálással összehangoló verse. A Tajtékos ég című kötetben látott napvilágot, amelyet még a öltő állított össze 1944. májusában, mielőtt harmadszor és utoljára bevonult munkaszolgálatra. Végül csak 1946-ban jelent meg, kiegészülve a fogolytársak megőrizte költeményekkel: köztük volt a Hetedik ecloga, a Nyolcadik cloga, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet és az A la recherche..., de nincs köztük a Razglednicák és a Gyökér, mert ezek csak későbben, az abdai tömegsírból kerültek elő.

„A szűkszavúság és a feszes forma a költő erkölcse, a játékosság az optimizmusa. Ez világnézet! – vallotta a költő. Az Erőltetett menet a költészetünkben jól ismert, de nem túl gyakori, helytelenül nibelungizált alexandrinnak nevezett sorfajtában íródott, amely valójában a Nibelung-ének nyomán vált ismertté a 12. században. Maga a „helytelen” megnevezés Tóth Árpádtól származik (bár ő nem tehet a dologról, hisz a nibelungizált jelzőt idézőjelbe tette), aki maga is gyakran élt vele elégiáiban, s olyan jambizált alexandrint értett ezen, ahol a harmadik versláb után egy csonka láb áll; őt követően nevezzük ezt Tóth Árpád-sornak. Hozzá kell tennünk, Radnóti közvetlenebb formában is találkozott e sorfajtával, amikor André Chenier és Francis Jammes műveit vagy Walther von der Vogelweide Ó jaj, hogy eltünt minden című versét fordította.

Nem gondolható, hogy a Lager Heidenau vagy a bori központi tábor körülményei közt oly élesen éppen e sorok élhettek a tudatában, de tudjuk, hogy vasárnaponként előadásokat tartott Arany Jánosról, García Lorcáról, és köztudomású, hogy hihetetlenül jó versmemóriája volt. A sorközépen kihagyással is hangsúlyozott cezúrának a foglyok kígyózó menetoszlopát, de ennél általánosabban: az emberi életút gyötrelmes kacskaringóit is felidéző alkalmazása ott van már a középkori német költő művében is, amely így kezdődik:

Ó jaj, hegy eltünt minden, hogy hullt le, évre év!

Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?

Amit valónak hittem nem volt talán sehol?

Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.

Ráadásul az „eltünt minden” motívuma összekapcsolódhat a nem sokkal korábban írt A la recherche... gondolatmenetével is, amely már címében is utal Proust A la recherche du temps perdu – Az eltűnt idő nyomában – regényfolyamára. A vers egésze felidézi a regényt és annak emlékezéstechnikáját, álomkezelését, a bergsoni önkéntelen emlékezés vagy Apollinaire elveszett múlton való töprengésének attitűdjét.

A határozott és arányos szerkezetű vers egymásra válaszoló, egymással vitatkozó versmondatokból épül fel, egyszerre érzékeltetve egy konkretizálási folyamatot, a halálmenet-passió utolsó stációinak minden kínját, keserves poklát, ugyanakkor egy imaginárius táj, egy látomásos múlt s az ebből építhető jövő álomképét is, eszünkbe juttatva Semprun Nagy utazás vagy Vlagyimos Az őrkutya című regényének világát. Tökéletesen példázza Radnóti egész költői magatartását: tájszemlélete fokozatosan mozdul el a valóságos látvány felé, s a „halálos táj”-ban teljesedik ki, másrészt viszont az irodalom, a költészet egyre inkább morális hangoltságot kap, életformává, megtartóerővé válik, itt azt posztulálja, hogy az írástérben hazavágyik a költő, s haza is tudna menni, de mintha egymásba folyna írás és élet, mintha az írás maga lenne az egyedül lehetséges élet. S ez érvényes a formára is, amely tartalomkifejező funkciójával hat: vagy fölerősíti a verbalizált tartalmat, vagy – mint ebben a műben is – a valóság megélt szörnyűségeivel perel: a klasszicizáló forma önmagában hordozza a humánum, az emberség vágyát.

Radnóti nemzedékéről, a Nyugat unokáiról írva új vonásként Babits is a hagyományőrzés fontosságát, a meglévő értékek klasszicizálását emelte ki. Mindezt Radnótinál a szükségszerű megszenvedettség hitelesíti, mint Komlós Aladárhoz 1942-ben írt leveléből is kitetszik: „... A szobám falán három családi kép van, három fénymásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról... nagy-nagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi személyével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid irály, Ésaiás, vagy Jézus, Máté, vagy János stb., rengeteg rokonom van... magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Horthy Mikinek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy: mars, büdös zsidó! Hazám tájai kinyílnak előttem... S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”

Ahogyan írás és élet egymásba folyni látszanak, úgy csúsznak át egymásba a feleselő lehetőségek: a vívódás és gyötrődés egy döntés imperativusát jelzik, ezt is szimbolizálhatja a cezúrák adta út, amely az élet és halál, a nosztalgia és tragédia közti választást feltételezi, csakhogy nincs döntés, a költő „csak” érvel, hol az egyik, hol a másik mellett. Már a vers szinte himnikus keretessége is bizonyítja, bolondnak nevezve azt, aki vállalja az életet, a poénban pedig megfogalmazva a mégis-vállalást. A vers egésze azonban egy patthelyzet, időtlen argumentálás: ugyanannyi érv szól a halál, mint az élet mellett, s ez a patthelyzet feloldhatatlannak látszik, az időkezelés előre és vissza is utal: a káosz és chronosz között is választani kellene. Döntéseink mindig a jövő felé irányulnak, mint Radnótinál is, az elképzelt jövő egy, a múltból táplálkozó idill. Ez nem más, mint az eclogák vershelyzete: a modern bukolika, de egy jövőbe vetett idill.

Többen tették fel azt az egyébként történetietlen kérdést: vajon, ha életben marad, megírta volna-e Radnóti a kilencedik eclogát? Nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy megírhatta akár az Erőltetett menetben is, ha nem a vers íratja magát a költő által, ha az idill nem elégizálódik. Nem sokkal halála után, mintegy helyette Trencsényi-Waldapfel Imre meg is írja a Kilencedik eclogát, azután Keresztury Dezső az „Erőltetett menet” (sic!) című versét, Szilágyi Domokos pedig a Törpe eclogát.

Remény és reménytelenség váltják egymást a Radnóti-versben, mert még jövőképe is bizonytalan, innen a jövőt megfogalmazó állandó feltételes mód, mert gyávaságnak érzi a halálvárást („s hiába hívja árok, maradni úgyse mer”), pedig valójában ez az életösztön érvényesülése, a már-már görcsös ragaszkodás az élethez. Innen, hogy a jövőről úgy ír, mintha múlt lenne, innen, hogy mintha egy fordított Hamlet-monológot olvasnánk: a háború, a halál felé vezető utat dinamikus, mozgást jelentő igékkel érzékelteti, a rímként, enjambement-ként megállított, kimerevített pillanatot pedig tartós cselekményt idéző igékkel fejezi ki, mintha az idő lelassításától várna segítséget („s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt”). A korai versek itteni mívessége azonban az életben való hitet sugallja, mint a „múlt-jövőt” elképzelő, szinte túlzottan is csilingelő, maníros jelzős szerkezetek (például: „a béke méhe zöngne” – más versben talán még giccsesnek is éreznénk, itt azonban elfogadja tudatunk, mert érezzük, milyen erőkkel kell szembesítenie az élet vállalását).

Hogy Radnóti mennyire nem a halálba rohanna, hanem az életet választaná, arra jó példa szerelemvárása, az, ahogy egyik enjambement-ja él a kiemelés funkciójával. Felidézi-elképzeli az otthont, a kerteket: „a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen”, s itt egy pillanatra megáll a versmondat, hogy aztán a következő sorban folytatódva, a sorkezdésben eszébe juthasson a „meztelen” határozóról az otthon, a nő, a szerelem testisége, a feleség, s így folytatódjék: „és Fanni várna”. Tulajdonképpen épp e szeretetvágy lendíti át a verset a remény szférájába: a következő sorokban a telihold képzetével biztatja magát, amely szintén a nőiség, a teremtés-teremtődés reményt tápláló szimbóluma: utalás a mitológiára, ahol a Hold istene nő: Hekaté, aki egyúttal az útnak (l. magát a menetelés útját) és a varázslatoknak is istennője (l. a vágyott idillt).

Az ostorcsapásként ható zárópoén szerint külső segítségre van szüksége, ezt várhatja valamelyik fogolytársától, de távoli kedvesétől vagy barátjától is az elégia helyzetében, amelyet szeretne idillé varázsolni, hisz az idillhez nem elég egy ember, feltételez egy környezetet, legalább valakit, aki maga is bízni tud és reményt is ad, ezért szólal meg a két felkiáltójeles imperativus: „kiálts rám! s fölkelek!” Kinek ne jutna eszébe az Ószövetség vagy Újszövetség egy-egy kijelentése, mint a bénát járni parancsoló Jézus szava: „Kelj fel és járj!” vagy a költő korai verse, a Járkálj csak, halálraítélt!, amely utal is a „bűntelen” gyermek Jézusra, a táborlakókra, mindannyiunkra, a születéssel halálraítéltekre. Hogy a vers e zsoltáros poénját hogy olvassuk, az már szubjektív értelmezés kérdése, az azonban bizonyos, hogy Radnóti belülről, önmagából táplálkozva – a vergiliusi mintát követve – kínál olyan emberi lehetőséget, mely „egy bölcsebb, szép halál” alternatíváját hangsúlyozza.

SZIGETI LAJOS SÁNDOR

RADNÓTI MIKLÓS (1909-1944) költő. Születése édesanyja és ikertestvére életébe került, erre utal majd Ikrek hava című lírai naplójában. Az egyetemen magyar-francia szakon tanult, bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának munkájába. Kedves professzora, Sík Sándor pap-költő kérésére katolizált. Többször utazott Párizsba, kitűnő műfordító, sajtó alá rendezte József Attila korai verseit. Többször behívták munkaszolgálatra, az elcsigázott, beteg költőt agyonlőtték. A tömegsír feltárása után viharkabátjának zsebében találták meg a lírájának talán legértékesebb darabjait tartalmazó „bori noteszt”. A jóság, szelídség, emberség vágya hatja át egész költészetét.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 359-362. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Radnóti Miklós: Köszöntsd a napot!

Most már a kezedet csókolom, - így

paraszt bánattal oly szép megállni

a napban, lelkes földeken csörren

ütődő szárba szökkenve a búza!

Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,

szigorú táblán szerelmi címer, - hogy

bókol a tájék! bókolva előtted

csúszik a porban a messze torony!

Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!

csók virágzik ujjaid csúcsán és

tenyeredben megszületik az árnyék!

Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel

köszöntsd a napot, mert most még

feléfordúlva állunk és lelkes

földeken, csillanó földeken csörren

ütődő szárba szökkenve a búza!

1929. október 8.

Radnóti Miklós: Október erdő

A bokron nedves zűrzavar,

a tegnap még arany avar

barna sár lett a fák alatt,

férget, csigát, csírát takar,

bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét,

mindent elönt a rémület,

ijedt mókus sivít feléd,

elejti apró ételét,

ugrik – s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,

a téli rend téged se véd,

arkangyalok sem védenek,

az égen gyöngyszín fény remeg,

s meghalnak sorra híveid.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 99. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Radnóti Miklós: A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik

s a húnyó láthatárnak

könyörg a napraforgó:

a tücskök már riszálnak,

odvában dong a dongó

s álmos kedvét a bársony

estében égre Írta

egy röppenő pacsirta;

s ott messzebb, kint a réten,

a permeteg sötétben

borzong a félreugró

nyulak nyomán a fűszál,

a nyír ezüstös ingben

immár avarban kószál,

s holnap vidékeinken

újból a sárga ősz jár.