2021. jan. 21.

Naményi Lajos: Magyar írónők - Ujfalvi Krisztina (1761-1818)

 


Ott a kanyargó Maros mentén, a zöld bércek alján hangos volt a küküllői főbíró háza.

Vendégsereg kilincselt már napok óta. A poros országúton szekér szekeret ért. Se szeri, se száma. Az egész vármegye odasereglett. Csak úgy zsongott az a kis porta a sok járókelőtől.

Lakodalomra készültek. Hisz híre volt a főbíró lányának. Egyike volt azoknak a leányoknak, kikre méltán, joggal mondták, hogy Erdély legszebb hölgyeinek egyike. Magas, nyúlánk termete, tüzes, élénk szeme, piros ajkai, finom arcbőre elragadtak mindenkit.

Úgy szerették, tisztelték őt, mint a mesebeli Tündér Ilonát, kiért messze távolról jöttek lovagok, hogy megkérjék kezét. az egész gavallér fiatalság ott settenkedett körülötte. Pedig Erdélyben akkorában, a XVIII. század közepén ugyancsak rangos, deli főurak éltek. Járta a szóbeszéd és ha módjukban lett volna, akár a csillagokat is elhozták volna a főbíró leányának: Ujfalvi Krisztinának egy-egy mosolyáért. Tenyéren hordozták, úgy bántak vele, mint a selyemkeszkenővel.

De minden törekvés hiábavaló volt. az a gyönyörű teremtés nem sokat törődött a körülötte rajzókkal. Meghallgatta őket, úgy, amint az illem parancsolta, de mikor üres szavakkal, bókokkal akarták kegyét, szeretetét, szívét megnyerni, szemébe kacagott az üresfejűeknek, mert már rég odaígérte kezét gróf Haller Lászlónak. Ez a férfi volt az, kinek lénye betöltötte az ő fiatalkori kis világának, összes ábrándjainak körét. Megszerette azt a büszke férfiasságot, mi jellemének vonása volt.

De a sors másként határozta el. A gróf egy szép napon – elég galádul – megfeledkezett szaváról és visszaküldte a jegygyűrűt. Az érzékeny szívű Krisztina azonban ahelyett, hogy bánkódott volna, csakhamar férjhez ment…

… Lakodalmat ülnek. Odasereglik apraja-nagyja hét vármegyének. Olyan az udvar, mint a méhkas. Csak úgy rajzik.

Egyszer onnan, az országút felől, hangos csengő veri fel az ünneplők, mulatók zaját. Új vendég. S elébe megy a menyasszony, hisz lelkének legjobb barátnője jött meg, a költőnő: Molnár Borbála, a Zemplén-megyei leány, ki már régóta készül e napra.

S mikor leszáll a kocsiról, le se rázva az út porát, az üdvözlés után, tudakozódik a vőlegény után.

S Ujfalvi Krisztina, a költői lélek, kinek nemes gondolkodásáért annyira rajongott a bérces Erdély annyi fia, odavezette barátnőjét a terem közepére, a felgyújtott csillár alá és azt mondta, könnyedén, hetykén.

- Keresd ki magadnak e társaságban a legrútabb férfit és az a vőlegényem.

Mert Ujfalvi Krisztina nem cselekedett az esze szerint. Hallgatott szívére, mely a Haller gróf utáni csalódásért azzal akarta kárpótolni magát, hogy bosszút áll az őt ért csalódásért. S valóban, elég oktalanul, hisz a bosszú rossz tanácsadó, megfogadta, aki először kéri meg kezét, azé lesz. Valóban be is állított e hírre egy oly férfi: Máté János, kire azelőtt dehogy nézett volna. S bosszúból oda se nyújtotta kezét.

Pedig a harag, a gyűlölet, a dac sok keserűség szülőanyja. A rózsa nyomán ilyenkor bánkódás, keserűség tövise fakad. S a bosszú önmagát bosszulja meg. Kétélű fegyver, mely nemcsak azt sérti meg, akire sújt, hanem azt is, ki használja. De Ujfalvi Krisztina dühében, keserűségében nem tudott parancsolni eszének, nem gondolta meg tettének következményeit. Azt hitte, megvetését mutatja volt jegyesének, őt akarta megsebezni és saját szívét sebezte meg.

Élet nem volt egyéb, mint fájdalmas csalódás.

Csakhamar belátta, hogy a boldogságnak nem a jólét az egyedüli kincse. Ahol hiányzik a szeretet, abban a családi életben csak vesződés van.

És ahelyett, hogy ott az ura gazdaságában jól érezte volna magát, ahelyett, hogy férje ragaszkodása, önfeláldozása kárpótolta volna az élet múló örömeiért, otthagyta rút férjét és elment kis gyermekével karján Kolozsvárra. Ott a főúri körökben érezte jól magát.

De a nemezis nem ver bottal. A bosszú megtermette gyümölcsét: Ujfalvi Krisztina lelke meg volt törve. Maga zúzta össze egy könnyelmű lépésével. Maga törte össze egy elhamarkodott tettével.

Késő bánat. Az elmúlt perceket nem hozza vissza a bánkódás.

Feledni akart. De lehet-e kiirtani egy életbevágó meggondolatlan cselekedetet? Lehet-e semmivé tenni az elhamarkodottság tanácsolta ballépést? Az élet tanítja, hogy nem. Az élet pedig az a mester, mely nem tekinti az áldozatot, hanem mindig csak azt, hogy helyes volt-e a tett.

Hiába kereste fel kincses Kolozsvár társadalmát, hiába gondolta, hogy ott a zajos élet feledteti boldogtalanságát, csak egyet ért el: költői lelkét kiöntötte versekbe, ez volt szívének könnyítése.

S az a nő, ki valamikor fennkölt gondolkodásával elragadta a bérces Erdély ifjait, most azt hitte, ha minél jobban mulat, annál jobban könnyít sorsán. Amazon ruhában járt, lovagolt, vadászott és sohasem követett el olyat, mi jellemének hátrányára vált volna, különcködései feltűnést keltettek. Ekkor írta azt a dalt, mit akkor dédanyáink, gitár mellett énekeltek szerte az országban:

 

Ez élet úgy se sok

Használják az okosok.

Fergeteges néha bár

Vesztegetni mégis kár

Nem kell mindjárt lemondani

A világról.

 

Öröme, vigasza egyedül fejlődő leánya volt. S ha ily könnyen dalolt is az életről, volt valami költészetében, mi mindig visszatükrözte csalódását, keservét, bánatát. Mert az alaphangja mindig a bánkódás, sopánkodás. Ha kiönti szívét, lelkét, hangja, szava megragad.

Annál nagyobb volt fájdalma, minél inkább érezte, hogy nemsokára meg kell válnia szeme fényétől, egyetlen gyermekétől. Ennek fejlődése képezte még egyedüli boldogságát. Repesett szíve az örömtől, ha látta, hogy mint fejlődött ott mellette. Ez volt egyetlen kárpótlása az elvesztett családi boldogságért. No meg az említett költőnő: Molnár Borbála, kinek élete annyira hasonlított az övéhez. Ez is csalódott házasságában és azért magához hívta Zemplén-megyéből Kolozsvárra.

Verseket írtak, szinte versenyre kelve. Egyszer együtt ki is adtak egy kötetet (1804-ben) ezzel a hosszú címmel (mert akkor még ez volt a szokás): „A két nemnek hibáiról és jó tulajdonságairól.” Költői levelek ezek a férfiakról és nőkről.

S valljuk be, Ujfalvi Krisztináé a pálma Molnár Borbálával szemben. Ő sokkal szellemesebb, szenvedélyesebb, mint barátnője, ki inkább nyugodtabb, iránya tanító, didaktikai. Ujfali Krisztina versein meglátszik a gyász, a keserűség, mely ritkán enged tért a tréfának vagy gúnynak. Minden sorából kiérzik a sok szenvedés, mi annyi keserűséget hagyott hátra; verseiben még lobog a fájdalom tüze, míg Molnár Borbála a bánatban nemcsak megtört, hanem meg is tisztult. Ujfalvi Krisztina verseiben több a megragadó, Molnár Borbálánál az életbölcsesség.

Mikor ötvenegy éves korában férjhez adta leányát és megérezte, hogy most már teljesen elhagyatott, bánatát egy oly bús költeményben öntötte ki, mely gyöngye költészetének. Ekkor határozta el, hogy visszatér férjéhez (1812-ben).

Visszatért. S az áldott jó férj ismét magához ölelte.

Ekkor írta ezt a verset:

 

Most, oh csendes magányosság

Öleld meg lelkemet!

Életbarát, jó reménység

Most ne hadd szivemet.

Midőn sorsom hideg szele

Kedvemről mindent leszele

Benneteket találom

Életem s halálom…

Majd ha már nyugvó szemekre

Az éjjel álmot hord

Zöldült sirom pázsitjain

Fényit az ezüst hold;

A kis filemile enyelgve

Dudolja: itt van benyelve

Az, a ki míg volt s élt

Hosszú élettől félt.

 

Belátta azt az igazságot, mire az élet megtanította, hogy csak úgy lehet boldog az ember, ha szerető szíve van. A családi boldogság a legnagyobb kincs.

Emellett igaz barátja lett a népnek. A székelyeknek, kik ott laktak Csáváson, férje birtokán, ügyes-bajos gondjaik közt tanácsadója lett. Hozzája fordultak és mikor látták, minő lelkiismeretesen végzi az elvállalt teendőket, még a falu jegyzőjévé is megválasztották, ami akkorában nagy feltűnést keltett.

Férje is beteg lett s igazi odaadással, mint csak egy nemesen érző női szívhez illik, ápolta őt. Egészen haláláig.

De ezt ő se élte túl soká. Sokat szenvedett lelkének nagy csapás volt ez. 1818. január 19-én halt meg.

Szomorú temetés volt. Akik ott voltak, borzalommal jegyezték fel, hogy mint ment az végbe. Régi jó, hű öreg szolgája ott, a temetés percében a koporsó mellett fájdalmában megőrült és úgy kellett őt sok vesződés után onnan elszakítani.

Irodalmi örökségét Döbrentei Gábor, a Kolozsvárott élt író vette magához kiadás végett, de ezek sohasem jelentek meg. Verseiből csak mutatványok láttak napvilágot és inkább csak közkézen forogtak, mint egy nemes, sokat szenvedő lélek, egy megtört szív örök emléke.

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 7. sz. febr. 8.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése