Kopogtat ajtómon a rémkaszás
És mennem kell, alighogy jöttem!
Nyaram se volt s az őszi hervadás
Már diadalt arat fölöttem!
Huszonháromszor láttam a tavaszt
Urrá lenni a tél hatalmán,
Huszonnegyedszer virágot fakaszt
A temetőben, sírom halmán.
A virradatlan éjjel rám borul,
Elhagynak álmok, szenvedélyek.
irtózom és a szivem elszorul,
A nagy, örök titoktól félek!...
Ne mg, ne még, te csontkarú kaszás!
Várj még, óh várj, kíméld az éltem!
Korai még az örök elmúlás,
Az élettől sokat reméltem!
Ne még, ne még, ne sujtson rám kaszád,
Hadd éljek még, oly szép az élet!
A néma sír tán nyugodalmat ád,
De boldogság csak itten érhet!
Sötét a sír, az örök éjszakát
Nem deríti fel ott lenn semmi,
Ne vedd el még a csókok mámorát,
Nem akarok én már pihenni!
Csók, szerelem!... Hogy ég bennem a vér!
Életre kelt a mult emléke!
Meggyógyulok!... Szivembe visszatér
A napsugár, a boldogság, a béke!
… Minden hiába! Int a rémkaszás
És mennem kell, alighogy jöttem!
Nyaram se volt, s az őszi hervadás
Már diadalt arat fölöttem!
Forrás: Renaissance 1. évf. 13. sz. 1910. nov. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése