Római költők

TIBULLUS (Kr. e. 60-19), a szerelem gyöngédszavú énekese.

PERGILIUS (Kr. e. 70-19), és HORATIUS (Kr. e. 65-8), a római költészet aranykorának legnagyobb képviselői. A polgárháború mindkettőjük ifjúkorának eltörülhetetlenül súlyos élménye. Horatius megrázó erővel hivatkozik a testvérgyilkosság ősbűnére, Remusra, kit a városalaptó Romulus ölt meg. Vergilius arra a mithoszra emlékeztet, hogy a teljes romlásra a világ megújulása következik. Asinius Pollionak consuli éve küszöbén gyermeke születik és ez a gyermek a visszatérő aranykor záloga.

MARTIALIS (Kr. u. 45-104), a gúnyos epigramma utol nem ért példaképe.

Tibullus: A HÜTLEN KEDVES 

Mondja a hír, hogy hűtlen lett hozzám a leányka,
oh, lennének bár most süketek füleim!
Mintha talán, ami történt, még nem fájna eléggé!
Hallgass, hír, legalább s bánatomat ne fokozd!

Vergilius: A NEGYEDIK ECLOGA

Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
És te leszel consul, te midőn eljő a dicső kor,
Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
És te vezér, amidőn, ha marat még bűn nyoma rajtunk,
Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben
Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönként,
És vízi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is
Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét
Már olvasni tudod s mi a férfi erénye,megérted,
Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön.
Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,
És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
Mégis a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,
Az hajt gyenge hajón tengert kisérteni: istent,
Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo
Választott hősök seregét, új harcok is esnek,
És elkülditek újra a trójai síkra Achilles.
Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,
Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
- Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,
És a juhok gyapját se hazugság festi színesre.
Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző 
Kosnak, majd a színét sáfrány-sárgára cseréli,
És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
„Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz
Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
Isteni szent gyermek, nagy magzata szent Jupiternek!
Nézd minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik.
Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
Hosszú élet után bár addig tartana bennem
A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
Zengő szómat a thrák Orpheus nem győzi le dallal,
Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,
Orpheust Calliopea. Linust szépséges Apollo.
Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja s itéljen,
Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
Kezdd kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,
Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,
Istenek asztala, istennő nászágya se várja.

Horatius: A RÓMAIAKHOZ

Hová, hová rohantok, bűnösök? Miért
nyúl kardhoz újra jobbotok?
Hát még latin vérből kevés folyt eddig el
a tengeren s a harcmezőn,
nem, hogy kevély Karthago büszke várait
égesse fel a római,
vagy, hogy bilincstől szűz britann a Szent Uton
megláncoltan vonuljon át,
de, hogy hazánk önön kezétől vesszen el,
s a párthusok örüljenek?
Oroszlán, farkas más fajhoz kegyetlenek,
saját fajukkal szembe nem.
Vak düh ragad vagy még hatalmasabb erő,
vagy bűnötök? Feleljetek!
Hallgatnak, sápadás fertőzi arcukat,
eszük megrendülten megáll.
Így van: Rómát keserves végzet üldözi,
a testvérgyilkos kéz bűne,
hogy ártatlan Remusnak vére földre hullt,
késő fiakra átkosan.

Martialis: AULUSHOZ A CÉHBELI KRITIKÁRÓL

Aulus, lásd, a közönségnek hogy tetszik a munkám,
költőtársam emelt ellene csak kifogást.
Mit bánom: ha az asztalt vendégekre terítem
ők maguk élvezzék és ne a többi szakács.

Összeállította, fordította és magyarázta:
Trencsényi-Waldapfel Imre

Forrás: Új idők 53. évf. 3. sz. 1947. jan. 18.