Tóth István (1923-2001): Madách

 

Bűnbeesések impulzusát érzem,
amelyek új ízekkel
árasztják el a történelmet;
a szellemet éltetik,
mint vércseppek a testet.

Bálványok töredékein
szakállas vének átkozódnak,
hamut hintvén konok fejükre.
És néma kiátkozottak
indulnak újabb édenek felé.

A térdre rogyott öregek
síró átkánál öregebb vagyok,
és sudárrá serdülnek bennem
a felnövő fiatalok.

Eddig sem történt semmi
rajtam kívül,
és ezután se fog.
Levelein át ébredez
az erdő,
és bennük is zokog.

Korbácsolók
és korbácsoltak,
bizakodók, megcsalt bizalmak:
felcsillant,
beárnyal a múlt,
mint futó Nap a lombos gallyat.

Királysírok vermébe lépek:
mind homok-ajkú fáraók,
akiknek sivatag szájában
nem nyílhatott ki
az emberi csók.
Pusztába hangzó szózatok,
trópusok, máglyák,
vad tülekedések:
összezárta előttetek az ajkát
a megerőszakolt természet.

Nem szólalhat meg
soha a titok
a nemértőnek,
az erőszakosnak;
sápad, hallgat,
mint a madárfiók,
amit ostoba paták eltaposnak.

- Hát vajon nekik
több jutott-e, akik bennünket
mind előbbre vittek,
kiket egy tiszta csillag vezetett,
és képviselték
a mind emberibbet?

Hiszen az ő éles szemük
a legpocsolyább
salakot is látta,
s talán ebből
az iszonyból fakadt
legtöbbjük elhatározása.

Hogy Orfeuszként
 a legmélyebb
poklokból is felszínre hozzák
hű kedvesüket;
hogy túlélje őket
a legtűzállóbb anyag –
az igazság.

- Nemes mesterünk,
akinek törékeny ízeiben
mindezek
ellobogtak – megmaradtak,
és nem adsz határozott választ
sem másoknak,
sem önmagadnak.

Válaszodat
- a nehéz igazságot –
valahol ott találjuk mégis,
ahol a kérdést felveted:
egy névre hallgat
minden küzdő ember,
megoldás csak együttesen lehet.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.