Szász Béla (1840-1898): A jó Isten üzenete

Midőn Dóris kapcsos könyvébe -
- Atyus azt mondja: az Ur beszéde -
Elmélyed s olvas, az is ott áll:
Minden madárkát Isten táplál.
De hát nem oly szokás van nála,
Hogy a mit igér, meg is állja?
Ma is a kertben két czinkét leltünk.
S az a jó Isten olyat eltürt,
Hogy a hidegben, hóban, szélben
Szegénykék ott vesszenek éhen!
De hát ők is, miért oly ostobák,
Az udvaron tul nem szállnak odább;
Kapnék csak én két könnyü szárnyat,
Tudnám én akkor mit csináljak!
Fölszállanék a magas égbe,
Az Ur ajtaján koczognék be
S szólnék: „Atyánk” a te neved,
S nincs semmi, hogy számba ne vedd,
S mivel könyvedhez is te mondod,
Hogy a kicsinyre is van gondod:
Bajunkkal, lásd, betelt a mérték,
Adj egy kis napfényt és kenyérkét! -
Ugy-é, anyácskám, ugy-e bár,
Az Ur mosolyogna erre már,
És áldott napját ragyogtatva
A hó és jég mind elolvadna,
És visszatérve a madárka
Kiújult zöld mezőbe járna,
És a barázda, rét s a mesgyék
Mind ontanák az ért szemecskét!
- Anyja mosolyogva visszaszól ám:
De már ezt, Jankóm, nem gondolnám.
Az Ur a kis madár szavára
Más választ adott bizonyára.
És szólt: „te szemtelen  koldustarisznya!
Szavam nem érted jól, csak indul vissza.
Azt hiszitek: e nagy világon
Csak titeket őriz jóságom?
S telet, havat mindjárt megszüntetek,
Csak hogy ne fázzanak a verebek!
Nem addig az! De mondok valamit -
Röpülj haza, kibontva szárnyaid,
S ama szép háznál szállj meg ottan,
Hol két jó ember l nyugodtan;
Két gyermekük van: Jankó, Dóris,
Mindkettő szives, szép is, jó is.
Ott szálljatok, ott röpkedjetek,
Mig ablakhoz lép a két gyerek
s kapirgálás, csipergés közbe’,
Mondd, hogy az Ur Istentől jösz te,
Ki mindkettőt köszönteti
S te általad azt izeni,
Hogy a midőn saját képére
Embert teremtett jóra, szépre:
Minden szivnek redői közzé
Szánalma egy szikráját önté;
Mindenkinek – hogy Isten nevében,
Ki a hogy birja – irgalma légyen! -
S ha most már ablakunkra száll
Egy sármány, vagy egy czinke pár:
Fiam, tudom, nem szánja tőle,
Hogy kenyerét ketté ne tőrje.
Gondolva: „Isten küldte le,
Hogy én megosztozzam vele,
Hogy egy oly gyönge gyermek, mint én
Az Ur szavát betöltse szintén.”
- „Tehát, anyácskám, a mint te véled,
Istentől jőnek hozzám szegények?
Akkor tudom egy is ezentul
Házunknak táján el nem pusztul
S nem hagynék bár mily verebecskét,
Hogy fedelünkről le is essék!”

Forrás: Kandalló előtt. Elbeszélő költemények, mindkét nemű serdült ifjak számára. Írta, átdolgozta, fordította: Szász Béla. Kolozsvártt. Stein János Erd. Muz. Egyleti Könyvárus 1874.