Elnézegettem sokszor e nyugodt
ős-homlokot, tábla üveget,
- két part között két tenyerű síkság -
vájt medrében egyedül mereng,
békák combján az unalom gugolt,
ahogy zölden vártak, mint a sír-fák.
Fenn az úton mozgott egy szekér,
itt gázoltak imbolygó lovak.
Fejjel lógott a gazda, mint kapa.
Vagy egy autó: az is úgy rohant,
hogy idelent kinőtt uszonya.
Vagy fény volt csak, emberi beszéd.
Máskor hullott gömbölyű kavics,
megúnt faág, veszett vasdarab.
Ilyenkor a nappal szembenézett,
elrendezte színét, széthasadt,
s iszapjából – lányos, csendes ének -
buborékban zengett fel a víz.
És elsimult. Ha képek, vagy kövek
feltépték, hát hullámzott kicsit;
nem volt dolga sebet hordani.
Béka retteg, madár felsikít:
nagy nyugalmat válaszolt a víz,
s permetezte hűsen a fövenyt.
Idejártam hozzá, hogy legyek
árnyékként a víztükör felett,
s megtanuljam én is itt szelid,
tűnésükben boldog képeit,
hallgatását; olykor két nehéz
partja között súgott énekét.
Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. aug. 26.
Simon Emil (1928-?): Víztükör
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése