Lampérth Géza (1873-1934): Pacsirtaszó

 

Fakadó, zöld mező felett,
Fellegtelen kék ég alatt
Pacsirta száll, pacsirta szól…
Hallgatom a kis madarat;
- Én nem tudom, de a dala
Olyan édes, lelkigható…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Nem oly régen – kis pacsirta
Emlékszel is még rá talán? -
Itt egy halvány, csöndes gyermek
Mélázott egy madár dalán…
Szive gazdag tündérkert volt,
A ruhája kopott, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivemben
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Itt látta a kora reggel,
Itt lelke a késő este:
Mikor száll fel pacsirtája,
Mikor dalol, - csak azt leste;
Sokszor borult itt szemére
Édes álom, búaltató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Te voltál a dalos madár,
Én voltam a méla gyermek:
Én tégedet megismerlek,
De te, ugy-e, nem ismersz meg?
Nem csoda: most a ruhám szép
S a szívem hejh, sivár, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Úgy álmodtam: édes dalod’
Eltanulom. Eltanultam.
Szárnyam nő majd s felröpülök.
Felröpültem – s porbahulltam…
Csúf, sivár világba estem,
Elnémult ott a nótaszó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

… Mintha íim ez áldott perczben
Lelkem szárnya meglendülne
S szivemben a régi dalok
Szép dallama felcsendülne!
Utamra egy sugár ragyog
Olyan fényes, oly biztató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.