A virág másra mosolyog már,
A madár nem nekem dalol,
Napos mezőn más boldogan jár,
Én meghuzódom valahol.
Kicsiny szobám, meghitt öledben
- Hol nem zavarnak emberek -
Elüldögélek néma csöndben…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.
Mért is törekszem ócska lantom’
Ernyedt húrját fölajzani?
Úgysem tudok újmódi hangon
Fáradt szívemmel dallani.
Eredj csak vissza, lant, a sutba,
Már hozzád nyúlni sem merek -
Olyan sötét arcom borúja…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.
Nem az enyém ez a világ már,
S én nem vagyok való bele,
Rideg közöny, mi itt reám vár,
Hideg s bús életem tele.
Nekem már nincsen vágyam egy se,
Remény előttem nem ragyog -
De nem panaszlom, hisz’ szerencse,
Hogy már ilyen öreg vagyok...
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése