Hajós Sándor: Nyáréji bús monoton

 
Fekhelyén fölül az éjben, kutat szemével a mélyben,
És hall zúgást, hamint szél künn dúdolna a lombokon;
Egybefolyó örök zúgás, mindent tovasodró búgás,
Rémségeket fülbesúgás: nyáréji bús monoton,
Elkapja fekete árja s örök lesz e monoton:
Nyáréji bús monoton.

Fölszakadt az egész élet, iszonyú zsivaja rémlett,
S nem kesergett önmagáért, bús egyéni gondokon;
Vonat robogása messze, végtelen zúgásba veszve,
Lélek szemét kimeresztve: sírt az őrült monoton,
Bőgve zendült, bőgve gyilkolt a megbomlott monoton:
Nyáréji vad monoton.

Tücsök cirpel, zengő árva, béka kuruttyol mocsárba’,
Vélte szenvedő az éjben zokogón a romokon;
S mint neszelte, benne rezgett, búgon a vén meg a kezdet,
Szánta az ablakkeresztet, mint tör át a monoton,
Zúdult gyásszal, áradt rontva a halálos monoton:
Nyáréji gyászmonoton.

S előjöttek a torzarcok, kik nem birták már a harcot,
Áldozati rossz időnek, vesztek lelki nyomoron;
Az őrültek szent fehérbe’ nyargaltak bele az éjbe,
S érzőnek ölébe érve: csak búgott a monoton,
Könnyeztek ifjú arcába s dőlt szánalma monoton:
Nyáréji könnymonoton.

(S forogj, forogj örök kerék, zúgj csak malom: monoton,
Robogj, robogj örök vonat, nyáréji bús monoton.)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 38. szám 1916. szept. 10.