Serestély Béla (1883-1968): Alusznak az álmok…

 
Egyedül maradtunk… Hajolj a szivemre…
Dobogó kebelem legyen ma a párnád;
mint hogyha valaki messziről izenne
és egy kedves vendég érkezését várnád,
úgy simulj ma hozzám… s úgy nézz a szemembe,
mintha két szemem két ezüst tó lenne.
Két ezüst tó, melyben aranyhalak usznak
s Ezeregyéjszaka meséi alusznak…

Dobogó kebelem legyen ma a párnád
s ringasson a vérem muzsikás zengése!
A két karom forró öleléssel vár rád,
de árvák egyedül nem maradunk mégse.
Véred a vérembe, vérem a véredbe!
Két kézzel a keblem tán nem is éred be?
Szivem dobogása oly mélyre viszen le,
mint hogyha valaki messziről izenne.

Ugy simulj ma hozzám s úgy nézz a szemembe,
mint a hogy ó-kutak mélyére néz a hold,
s nagyanyós meséket duruzsolj fülembe.
„Hetedhétországon volt egyszer, hol nem volt.”
S az álmok hajóján szálljunk éjszakára
messze-messze innen, Operenciára…
S úgy nézz a szemembe, (magad látod benne,)
mintha a két szemem két ezüst tó lenne.

Két ezüst tó, melyben aranyhalak úsznak,
olyan a két szemem… és a te két szemed,
ha rá szempilláid selyemredői húznak:
Álomországból jött két drága üzenet.
Szent titokkal teli. Néma s mégis édes
szerelemmmámortól áradó beszédes…
Lelkes vize fölött ágy-sirályok húznak
(vigyázz a szivedre, hangosan ne verjen!)
s lám mind magasabbra-magasabbra kúsznak,
(nehogy mindkettőnket nagy bajba keverjen,)
fel ne költsük őket… az álmok alusznak!...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.