Egy király útazván egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott,
„Jó ember! serény vagy, látom a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?”
„Négy garas jó uram”, a kapás felele.
„Igen kevés, - mond ő – hogy éred meg vele?”
„Egy napról más napra egyen erőt veszek,
Egyet interesre jó kéznél leteszek.
Egyel fizetgetem régi adósságom,
E negyedik garast mindig sárba vágom.”
A király elhűlvén nem vát bátorságán,
S okossan tréfáló szava fontosságán.
Elment s e szép mesét sokaknak feltette,
De hogy senki köztök azt meg nem fejthette.
Végre a vén kapást magához hivatta,
Ki tréfás szavának ily értelmét adta:
„Az első garassal életemet táplálom,
S erőt veszek, melylyel a földet kapálom.
A másikkal fiam ruházom s nevelem,
Kinél interessel azt egy nap meglelem.
Régi adósságom egygyel fizetgetem,
Mert, mit lehet, azzal vén atyám tengetem,
Negyedikkel tartom egy eladó lyányom,
S azért mondám, hogy azt mindég sárba hányom:
Mert ez vissza nékem nem fogja fizetni,
Ha férjhez megy, majd rám ügyet sem fog vetni.”
Mint a föld, mely az ég meleg zsírját issza,
A belé szórt magot bőven adja vissza:
Úgy, a mit költöttek szüleitek rátok,
Vénségekben, fiak, nékik megadjátok.
Ti is, lyányok ebben restek ne legyetek,
Szembetűnő példát sőt abban tegyetek,
Hogy hazudott a vén utolsó szavában.
Mert a rátok költ pénz nem hull a Dunában.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 201-202. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése