Egy felséges cserfa, mely ékes fejével,
Az eget verdeste s számos levelével
Sok faluknak környül nagy árnyékot ada,
S hivest az utasnak aki elfárada;
Ez erdőknek disze egy szé lengzésében
Hogy látott egy nádat egy patak szélében,
Hogy látja mint hajol s mint esik hasára,
A leglassubb szélnek csendes fúvására:
Megszánta felettébb ezt a karcsu legényt,
Hogy minden kicsiny szél igy ingatja szegényt,
S mond néki: Oh nádszál a természet soha
Nem lehetett hozzád már jobban mostoha:
Termeted mivében felettébb hibázott,
Hogy ily kis erővel egy nagy szált ruházott,
Azomba ültetett a tavak szélére,
Hogy tárgyul tégyen ki a szelek mérgére;
Legalább hogyha már én mellém plántálna,
A szélnek könnyebben kis erőd kiállna,
Nékem látd a felhőt éri szép termetem,
Erős a derekam a szélt csak nevetem…
„Nagyon megelégszem mond a nád sorsommal,
Kivált boldog vagyok hajló derekommal;
Mert ha a szél eljő, leütöm fejemet,
Igy őrzőm ellene gyenge életemet;
Látván a szél, véle hogy nem szembe szállok,
Elmegy s akkor én is újonnan felállok…
Te, minthogy nem akarsz, mint mondod hajolni,
Tudd meg: mérge előtt, hogy meg fogsz romolni,”
A hajló nádacska el sem végzé szavát,
Hogy egy szél tövestől kitépé a cserfát.
Sok kevély járt már igy, aki mást meghaladt,
S nem akart hajolni az úr keze alatt,
A nyomoruságnak hogy ráfútt szélvésze,
Egy nap semmivé lett neve, pénze, esze.
Boldog vagy te szegény, mert nincs ellenséged,
Ha eljő a szélvész, elmegy, nem bánt téged.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 202-203. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése