Festi magát Dorilis, noha színes ugy is eléggé,
De nem elég színes a maga tükre szerint,
Mely mellett órákig is ül, nincs vége se hossza,
Hogyha kenőcseivel kezdi vakolni magát.
Gyorsan azonba repül az visszahozhatlan idő is:
Már délhez közelit, ő csak ül, a keze jár,
Olykor ugyan felkél, sétál is lába; de hordja
Kéri kicsiny tükrét akkor is ujja között.
Tartván azt szemihez, üvegének kérdi tanácsát,
Nem hagya-é valahol asztali tükre hibát:
Hogy soha még gyönyörübb nem volt; hogy angyali szépség;
Hizelkedni tanult tükre nagyitva hazud:
Illeti csók érte; de talál még is maga, melyet
Szinleni még szebben s még igazitani kell:
„Még nem elég kéksége vagyon itt ennek az érnek;
Még ide kell rózsa, még ide több liliom.
Még kláris szint is nem adék eleget ajakimnak;
Nincsen elég feketén festve szemöldököm is.”
Mindaddig kendőzi magát, míg lesz csupa lárva,
S a természeti kép mázza miatt elenyész.
Nem hiszem azt, hogy szebb: tudom azt, hogy szép vala, míg nem
Szebbitette magát pacsmagolásaival.
Fesd ugyanis magadat ha korán ránczokba szedődni,
S még fiatal korban agg banya lenni szeretsz.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 186-187. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése