Még sem szűnsz kegyetlen, szívünket gázolni?
Nem elég még a’ könyv? még többnek kell folyni?
Ha! képtelen fajzás! véred gyalázattya,
Gyilkossa népednek, nem pediglen attya.
Ez a’ hálaadás olly szent hívségünkért?
Házodért kiöntött számtalan vérünkért?
Megőszűlt attyáink miként csalatkoztak!
Hogy rajtad ’s Anyádon egykor szánakoztak
Tudod a’ Pozsonyi vár palotájában
Mikor nyöszörögtél Anyádnak karjában?
Véltük hogy szerelmet sírtál nemzetünkre,
’S most láttyuk, hogy gyílkos tőrt toltál szívünkre,
A’ megilletődött őszek kardot vontak,
Védelmedre vitéz eskűvést mondottak,
Felajánlottak volt végső tsepp véreket,
A’ buzgóság birta ezekre szíveket.
Oh! szegény atyáink! be nem gondoltátok,
Hogy ezzel veszett el virágzó hazátok.
Egész Europa csudált benneteket,
„S tsak ti nem láttátok veszedelmeteket.
Im a’ kit számunkra királyt neveltetek,
Kiben arany időt virradni véltetek;
Most három száz ezer fegyveres rabjával,
Egy porázra fűzi nemest jobbágyával.
Még jól meg sem hűltek Annya tetemei,
Hogy már ránk morogni kezdtek menykövei;
Biztatott ugyan még első levelében,
Hol szentűl igérte királyi nevében,
Hogy szabadságainkat egy pontig megtartya,
’S ő lesz Annya helyett nemzetünknek attya.
Felléledett szívünk illy igéretekre,
Hálákat küldöttünk a kegyes egekre.
Oh! miként örűltünk, hogy kis magyarságunk
Nyer még ollyan királyt, ki lesz boldogságunk.
Már akartunk értte halni! Már törődtünk
Miként feredhetne Jósefért fegyverünk.
Illyen a’ magyar szív! Ekkép tud érzeni,
Jó fejedelméért mindgyárt kész vérzeni.
Igy örülsz te hajós, ha olly szél lengedez,
Melly előtt a setét felhő fut ’s butsút vesz,
Reménleni kezded ekkor szigetedet,
Hol nyereségekkel töltöd erszényedet.
Igy te szántó-vető, ki rémülve álltál,
Midőn jönni hadi lovasokat láttál,
Ha e harátsló nép nem esik pajtádnak,
Megkegyelmez szálba menő gabonádnak,
Igy örültünk mi is! – de meddig? Istenek!
Hogy lehetnek eszes lelkek kegyetlenek!
A’ királyi névben küldött fogadások
Tsak ollyanok voltak, mint hazudozások;
Millyekről ébrenten alig emlékezünk,
Valóságot bennek bár előbb képezünk.
Szép igéretinek első megszegése
Vala trónusunkba loppal bészökése.
Még nem is láttuk volt Posonyi dombunkon,
Már jármát éreztük fekünni nyakunkon.
Iszonyú hatalom! – még ez nem volt nálunk!
Hogy korona nélkül lett volna királyunk.
Mátyás hogy nem talált koronát magának,
Tűzzel, vassal rohant Fridrik kastélyának,
Nem szánt feláldozni több száz magyarokat,
Tsak hogy koronázva ülje trónussokat.
De ez megelégszik hogy kalap van fején,
Mert három száz ezer zsoldos él kenyerén.
Azt véli, ezeknek fegyvere királyság,
Holott kegyetlenség, erőszak, tolvajság.
Melly Istennél veszi azt az igazságát,
Hogy meg tiporhatta ember szabadságát?
Melly Isten ád néki arra igazságot,
Hogy ő rabszíjjakra fűzze szabadságot?
Azért hogy ereje vagyon, még nem király
E nagy név szeretett égő oszlopánál;
Azután ha az is, nem az a tisztsége,
Hogy elfulladásig sujtson felsősége,
A’ királynak azért adgyák Méltóságát,
Hogy híven őrizze népe bátorságát,
Hogy továbbra vigye országa széleit,
És hogy boldogokká tegye nemzeteit.
De e nagy valóság esméretlenné lett.
Miolta erőszak rajta hatalmat vett
Miolta kevélység kegyelem helyébe
Ült Fejedelmeknek királyi székébe,
Miolta magokkal ezek elhitetik,
Hogy jobb ha jobbágyi félik, mint szeretik.
E megvesztegetés királyok székében
Szül annyi bűnöket föld kerekségében,
E’ tselekszi, hogy ma az anya természet
El rémülve nézi, hogy sok szabad nemzet
Nem is kérdeztetik: kell-e n éki király?
Már is bilintseket és jármokat huszkál.
Oh ti Fejedelmek, millyen törvényekkel
Bántotok olly szörnyen ama nemzetekkel
Kiket határatlan tenger messzesége
Elszakaszt s boldoggá tett egyűgyűsége?
Nem kivánták ezek fösvény kintseteket,
Sőt még nem is tudták kevély neveteket,
Mégis ezer vesztő szerrel tölt hajókkal
Vadászszátok őket jobbágyi békókkal,
Mint jámbor utazók száltok szigetyekben,
’S ha arany vagy ezüst tűnik szemetekben,
Ölitek, vágjátok szegény lakosait,
Égetitek sással fedett szállásait.
Be derék ditsőség halász kalibáját
Megvenni, s győzésnek nevezni prédáját,
Azután vadaknak mondgyátok ezeket,
Pedig ti hordoztok oroszlány sziveket.
Ausztria ugyan még szabad illy vétektől,
Mert hertzegeinek ki nem telt eszektől
Ekképen vétkezni. Nagy bűnhöz is ész kel,
A szív gonoszságra ennek szárnyain kel.
Tergeszti s Fiumi tenger keskenségre,
Most kezdik szoktatni Anglust nyereségre,
Most lát még tsak Álgir fekete sasokat,
Tengeren repdesni ’s lődözni azokat,
Most kezd a Khineser magyar dohányt szini,
Füstös húst kóstolni ’s tokai bort inni.
Szép dolog egy házat igy gazdagittani,
Fölösleg vagyonát pénzzel felváltani.
Igy tudta Hollandus Spanyolok jármait
Le vetni ’s virágba hozni várossait.
Igy hordgya az Anglus révpartyába
Véghetetlen kincset ország tárházába.
De ha e nyereség kihág határain,
’S szabad nemzeteknek legel vagyonain,
Ha olly népet, kinek kincsét oltsón veszi,
Együgyűségéért öli ’s rabbá teszi,
Már ez kegyetlenség! – ez kiált egekre
Hogy külcsön menykövet a fejedelmekre.
De talán Ausztria nem megy olly messzére,
Noha ő is uszkál már holmi tserére.
Ő csak itthon űzi régi mesterségét,
Tsalárd igéretit, szives kegyességét;
Ekkoráig e két fortély oltalmában
Tsuda szerentsével hevert trónussában.
Ha megszorúl, földig megalázza magát,
Őrző angyalának nevezi jobbágyát,
De ha szerentséjét jobb karba szemléli,
Tsaknem fél Istennek lenni magát véli.
Jósef, e valóság bír arra tégedet,
Angyali koronánk rég méltóságánál,
Pedig főbb hatalmad ennek jóvoltánál,
Mért nem bánt igy Anyád, hogy királlyá tettük,
Hogy hét ellenségit kontzoltuk, kergettük?
Mért gyermekségedben nem tudtuk felőled,
Hogy kalapos király fog lenni belőled?
Hidd el, hogy véled is máskép bántunk volna,
Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.
Austria volna most egész birodalmad,
’S még ott is rettegne előttünk hatalmad
Bezzeg danulhatnál a’ patsirtájával,
Apádnak rád maradt vadász-tarsolyával;
Vagy ha aztat véledt, hogyha koronánkat
Fel nem teszed, bátran ronthatod hazánkat,
Mivel az esküvés nem kötelez arra,
Hogy mint szabad népre, ugy nézz a magyarra;
Szörnyü tsatlakozás! azért igazsággal
Nem bánhatsz kényedre magyar szabadsággal;
Mert korona nélkül nem lehetsz királyunk,
Illy alkun országol eddig neved nálunk.
Ha te törvényünket veszed paizsodnak,
Hogy hazánk örökös jobbágya házodnak,
Mi is megkivánjuk ország törvényével,
Hogy fejed ragyogjon koronánk fényével;
Hogy esküvést mondgyál régi szokásinkra,
Sok vérrel vásárolt szabadságainkra.
Mert ha szent egy törvény, másik is olly szent lesz,
Bételjesitésre egyaránt kötelez.
Azért, míg koronánk homlokodra nem száll,
Erőszakos úr vagy, nem pediglen király.
Ugy de mért ohajtjuk mi e szentségünket:
Fejeden szemlélni királyi jelünket?
Holott történetink tekintvén rendére,
Tudgyuk, soha nem szált eretnek fejére.
Mivel vagy kevesebb az illy pártosoknál?
Tsak hogy még nem láttunk urvatsorájoknál;
De ha nézünk többi tselekedetedben,
Alig leljük hítnek nyomdokát szívedben.
Kálvin, Luther, vad Rátz hiteszegességét
Javallod ’s neveled lelke veszteségét,
Szabad gyakorlást adsz hibás vallásoknak,
Egy előtted nyája juhnak, farkasoknak?
Ez azután igaz keresztény szeretet?
Mért bitanglod, kérlek, e szent nevezetet?
De bár Apostoli neved is letennéd,
’S igazságtalanul magadra ne vennéd.
Nevetni kell ollyan Apostol dolgára,
Ki eretnekeknek gyarapodására
Maga mutat utat, ma hivogattya,
Kegyelmeknek árját rájok osztogattya.
Vagy ha azt itéled, hogy igy szelídülnek,
’S könnyebben az igaz ösvényre kerülnek,
Oh! gyönyörű kárpit, több illyent is láttam,
De színnél egyebet rajta nem találtam.
Illyenek mostani százba gondolatink,
Ezeket tanulják kondor urfiaink.
Az tudósabb, a ki jobban tud vétkezni,
Tsak bűnének tugyon szép nevet szerezni.
Igy szép szándékodról jót hinne, gondolna,
Ha millyen szép, szintén olly igaz is volna.
Tsak tekints Osznabrug Münster várossában
Kötött békességnek szennyes lajstromában,
Elég szabadságot nyer ott eretnekség,
’S mivel jobbult eddig véle a’ németség?
Még a’ fekély mostan tovább hatott bennek,
Rómába eskűni tsak ballagva mennek,
Ne hidd, hogy nálunk is jobb szivűek lesznek,
Noha tőled ezer kegyelmeket vesznek!
Ki egyszer hitetlen Teremtő urának,
Kevés bátorságot igér királyának,
Igaz hít gyökere szív szelidségének,
Ez a rúgó tolla polgár hívségének,
Azután mi nálunk kezdesz ily ujságot,
Nálunk nyer pártosnak bűne szabadságot,
Nálunk! - - Apostoli ország közepében! - -
Oh! hova jutsz magyar, e rabló körmében?
Elhagyatott hazám! szomorú nemzetem,
Könyveiddel közli könyveimet szemem!
Jer tudakoljuk ki szívek tetemeit,
Ásztossuk könyvünkkel koporsók köveit,
Panaszkodjunk nékik, mutassuk sebünket,
Kérjük ne hadgyjanak elveszni bennünket;
Ne hagyják, hogy hitünk virágzó szentségét,
Gyülevész vallások dulják fényességét.
Lád, Jósef, igy sírnak leghívebb népeid,
Ezek király nevében tett igéreteid!
Pirulj el legalább! ez nem olly illetlen,
Mint a mit tselekszel, kalapos kegyetlen,
Hallgasd el sok tzifra színű mentségedet.
Mellyekkel ruházod szentségtörésedet.
Ugy is jól tudgyuk, mért tselekszed ezeket,
Hogy ugy védelmezéd az eretnekeket;
Tököli, Bocskay, Rákóczy hadáról,
’S támodásaiknak sok titkos okáról
Gondolkozván, látod, hogy a’ pártosoknak
Dolga volt leginkább tzélja táboroknak.
Ezek szabadságnak arany zászlójával
Hiteket keresték, hazájok kárával;
’S noha az utolsó vezér igazabb volt,
Mégis pártos népe templomokat rabolt,
’S azért nem engedte az Isten hadának,
Hogy szabaditója legyen hazájának;
Ez az emlékezet vitt oly kábaságban,
Hogy Luther, Kálvinnal lépjél barátságban;
Vad Rátzság pediglen, kit alig esmértünk,
Ki tsep vért sem öntött vagy érted vagy értünk,
Szabad gyakorlását Mohilow attyának,
Köszöni országlás titkos fortélyának.
Volna még tsak zsidó király a környékbe,
A’ kivel hasznodért lépnél szövegségbe,
E füstös nemzet is, tudom, nem sokára
Engedelmet nyerne vallása számára.
Be gyönyörű volna látni sákterjokat,
Egyből Bárót tennél, másokból Grófokat.
Otsmán hizelkedés, bűnös országlások!
Nem fejedelemhez illendő fogások,
Ha oly nagy császár vagy, szégyeld el magadat,
Hogy illy fortélyokká teszed hatalmadat;
Hogy ugy megalázod hitednek szentségét,
Tsak megnyerhesd szomszéd király kegyességét,
Oh! a mi őseink annyi ezerekkel
Nem szállhattak szembe ellenségeikkel,
Mégis soha öszve nem fért az szívekkel,
Hogy ily tsufos vásárt tennének hitekkel;
Nem is lábtyüjökben vala reménységek,
Ezzel jött ditsőség, ezzel nyereségek.
De talántán Jósef, már volna ideje,
Hogy tovább ne tsapjon erőszak veszszeje,
E bűnök küszöbén állj meg! elég messze
Kegyetlenségednek nyult ugy is eresze.
Nem, még ez sem elég! – még a fellegeknek,
Mellyek trónusodnak tetején lebegnek,
Gyomra ki nem lődte mind a fullánkokat,
Mellyekkel hizlaltad dörgő homályokat,
Uj ordítást hallok! uj csattogásokat,
Dühösség, pusztulás követi azokat.
Szegény remeteség! ájtatos szállások;
Értetek reszkedek szerzetes-lakások;
Rátok látom mérve lenni e tűzeket,
Már szórja lángjait, már dúl benneteket,
Hiszem eddig az volt természet szokása,
Hogy nem ért kunyhókat menykövek tsapása
Emésztő kénköve tsak magos helyekre,
Hívságnak áldozott nagy épületekre
Szált, hogy megalázza felfuvalkodását;
Jósef felforgattya ennek is folyását,
Már Zobor tetején, ’s Maiki erdőségben
Állnak a barlangok néma tsendességben.
Nem hallatik szózat! Nem szent sóhajtások,
Nem nyilnak az égre buzgó pillantások!
Elmultak lakosi, nints ember pusztáin,
Tsak vadak tsapásit, látni most utzáin,
Kik, ha teleknek havas fermetege
Harsog az erdőkbe, ’s üldözi hidege,
E fedelek alatt menedék helyeket
Találnak magoknak meleg rejtekeket,
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 193-198. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése