Herczeg
Ferencnek nem állott szolgálatára egy magyar Saint Beuve, aki megírta volna
Szendrey Júlia igaz emberi arcképét. Herczeg Ferenc csak Kovács professzor úr
kritikai „cikkelyeiből” meríthetett, aki benne van a darabban, aki az utolsó
felvonásban interjút csinál a hősnővel, kellemetlen, öreg, pedáns és vaksi
pszichiáter létére ítélőbíró gyanánt lép fel egy szép és törékeny asszonnyal
szemben, aki kimondja magáról, hogy olyan, mint egy szemétre dobott
karácsonyfa. Kovács professzor úr a darab egyik főszereplője, - könyörtelen
bakó és kiszáradt lelkű öreg kíváncsi, int a két öreg farizeus, aki Zsuzsannát
megleste a fürdőben, durva férfi gyönyörűséggel háborodva fel az asszonyi
tragédia láttán, - a maga személyében karikatúrája az egész magyar közvéleménynek,
sőt annak a nyolcvan esztendő óta lobogó felháborodásnak, hogy Szendrey Júlia,
mint az indus özvegy, nem égette el magát Petőfi Sándor eltűnése helyén.
Nincs
magyar Saint Beuve, de szerencsére van Herczeg Ferencünk, aki írói és közéleti
egyéniségének roppant tekintélyével most magához emelte a költő özvegyét, aki
igenis elégett a dicsőségből, emberi tragikumból, történelmi nagyságból és
asszonyi kicsiségből összerakott máglyán, amelyre a sors odavonszolta, mint
ahogy az őrjöngő babona máglyára vonszolja az indus özvegyeket. Herczeg
Ferencnek újra meg kellett teremtenie Szendrey Júliát, aki legendává,
előítéletté, romantikává, vagy közönséges mendemondává foszlott, valósággal
elkallódott egy kegyetlen, de hősies utókor száján.
Herczeg
Ferencnek újra kellett teremtenie Szendrey Júliát, vagyis meg kellett oldani a
legmagasabb írói feladatot. Leonardo da Vinci azt mondta, hogy a művészet
legmagasabb célja jól megrajzolni az emberi testet; hozzá tehetjük, hogy nincs
nagyobb írói feladat, mint jól megrajzolni az emberi lelket. Semmi sem olyan
komplikált és lenyűgöző és nagyszerű a világon, mint az emberi lélek: az Én,
amely ha összeomlik, akkor vele omlott szét az egész univerzum. Szendrey Júlia
abban a korban élt, amikor a nagyszabású lelkek ezt az igazságot korlátlanabbul
és türelmetlenebbül érezték, mint akármikor az emberiség történetében. Ne
feledjük el, akkor volt vége a biedermeiernek, amelynek langymeleg tenyeréből
az Én teljes pompájában, szépségében és önnön mindenhatóságának fanatikus hitével
úgy bukkant fel, mint Vénus a habokból. És a magyar parlagon, a falusi kúriákon
olyan ifjú leányok nevelkedtek fel, akik a párizsi illatszerekkel együtt egy
sejtelmes, titokzatos, a maga romantikus perspektívájában ragyogóan színes
nyugati élet, zabolátlan egyéniségkultusz, testi és lelki felszabadulásvágy
részegségét szívják magukba. A schwärmerische Jungfrau típusáról van szó,
amelyet Börne emleget és ami nálunk is kivirágzott, mint ahogy kinőttek a
földből a szabadsághősök, a költők, a carbonaro-köpenyeges és tragikai
mellényes ifjú Magyarország romantikus figurái.
Lélektanilag
ez a kor egészen feldolgozatlan. Valami sajátságos pátosz telepedett a
negyvennyolcas idők emlékeire; lassú és ritka hamueső, amely elborította a
márciusi ifjúság nyomait. Patinások lettek ezek a figurák, de elveszítették
egyéni karakterüket és ha valamelyik közülök olyan nagyra nőtt, mint Petőfi
Sándor, akkor abból patinás bronzszobor lett.E pillanatban érzem, hogy nemcsak
Szendrey Júliát, de magát Petőfi Sándort sem ismerem a maga emberi valóságában.
Nem ismerem őt, s ha közöttünk megjelennék, éppen úgy félreismerném, mint
Madáchot, Csokonait, vagy Balassa Bálintot. Nem tudom megbocsátani a magyar
irodalomnak, hogy olyan merev és áhítatos tisztelettel bánt el velük és megengedte,
hogy földönjáró, sőt csetlő-botló emberi alakjuk annyira eszmévé finomuljon,
mint ahogy eszmévé finomították Széchenyi alakját. Azaz hogy Széchenyiről
szólván is Herczeg Ferenccel találkozunk, mint ahogy Herczeg Ferenc volt az,
aki emberi közelségbe hozta az Ocskay brigadérost, a kuruckor lelkét.
Herczeg
Ferencnek legnagyobb írói érdeme, hogy semmiből teremtett néhány magyar emberi
alakot, néhány olyan embert, aki örök és egyetemes szépségben és igazságban
halhatatlan életet él. Nem néprajzi érdekességeket, nem kortörténeti
kosztümöket, nem viciniális értékű anekdotákat, nem furcsa egzotikumokat, hanem
emberi lelket, ami a legmagasabb rendű feladata az írásművészetnek. Legújabb
darabjának hőse Szendrey Júlia minden Herczeg-alak között a legélőbb és legemberibb,
annál az egyszerű oknál fogva, mert a leglíraibb és legművészibb. Igaz, hogy az
abszolút tekintélyű író és művész bátorsága kell ahhoz is, hogy valaki Szendrey
Júliát, az asszonyt megvédje, hogy olyan erkölcsi törvényszék előtt, mint aminő
a Petőfi imádatában elfogódott és könyörtelenné lett magyarság. Ez majdnem
annyi, mint Heine-t megvédelmezi a németekkel, Byront az angolokkal szemben.
Herczeg Ferenc utolérhetetlenül előkelő ízlése és finomsága tartózkodik attól,
hogy megbántsa a nemzeti érzékenységet: költői gyöngédsége és emberi megértése
azonban lehajlik az asszonyhoz, lehajlik a negyvennyolcas idők túláradó
fantáziájú és felszabadulásért epedő egyéniség tragikumához, lehajlik a
szemétre dobott karácsonyfához és karjaira veszi és megmutatja nekünk, hogy
ebben a tragikumban mennyi örökkévaló szépség van.
Nem
tudom, hogy ez a legjobb darabja-e Herczeg Ferencnek, de abban bizonyos vagyok,
hogy ez a legszebb minden írásai között. A Híd
nekem kissé akadémikus és patetikus volt. Jobban imponált, mint amennyire
meghatott. Szendrey Júlia elérzékenyít és boldoggá tesz. A színpadon nem sok az
akció. A cselekményt három sorban
lehetne elmondani, de inkább zenében kellene megkomponálni és a világ
legkitűnőbb kamaranégyesének kellene eljátszania. Nem is igen tudom megmondani,
hogy mi újat láttam, vagy hallottam a Nemzeti Színházban Szendrey Júliával
kapcsolatosan. Csak eszembe jutott Goethe egy mondása, hogy vannak könyvek,
amelyekből az ember alig tanul valamit, de amikor elolvasta, úgy érzi, hogy más
emberré lett. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb sikere nem lehet könyvnek.
Szendrey Júlia előadása után úgy éreztem, hogy valamivel jobb ember vagyok, és
Petőfi Sándor özvegyére úgy néztem a színpadon, mintha valami közeli rokonom
volna és feltettem magamban, hogy nem tárom, hogy egyetlen tisztátalan szót
kiejtsenek róla.
Bajor
Gizi játszotta Szendrey Júliát. Nagyon tisztelem a Nemzeti Színház együttesét,
az a sejtésem, hogy most is mindenki jól játszott, aki szerepelt a bemutatón.
De őszintén megvallom, csak Bajor Gizit láttam és nem tudtam, kit irigyeljek
jobban, Herczeg Ferencet-e, amiért darabjának hősnőjét Bajor Gizi játssza, vagy
a művésznőt, hogy akadt költő, aki ilyen szerep eljátszására adott alkalmat
neki.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 11. sz. Bp., 1930. márc.
9-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése